 |
Amikor a múlt héten a római Piazza di Spagna szépségéről és nevezetességeiről írtam, említettem, hogy az egykori angol kolónia ódon teaszalonján kívül egy ugrásra innét van egy másik antikvitásnak számító, még régebbi és még híresebb hely, a Caffé Greco. Ha a tér legfőbb dekorációja, a zseniálisan megkomponált Spanyol Lépcső stációin meg-megállva, egy-egy párkányon megpihenve (mert érdemes) lépegetünk lefelé, a térre érve egyenesen ott van az utunkban egy másik híresség, a Fontana della Barcaccia, a Bárka-szökőkút. Népszerűségben a Trevi-kúttal természetesen nem vetekszik, de a turisták ezt is nagyon szeretik. Kettéosztja a teret, mely itt ráadásul el is keskenyedik (azt szokták mondani, mint egy homokóra), ettől a forgalom egyfelől zsúfolttá válik, másfelől lelassul és egyszerre kisvárosias lesz, a járókelők és a kúton üldögélők diktálnak. A megfeneklett bárka kompozíciója (a két Bernini szobrász közül a híresebb Lorenzo apjának, Pietrónak a műve) annak emlékére készült, hogy a XVII. század elején a Tiberis-Tevere áradása akkora volt, hogy egészen idáig sodort egy bárkát. Ma szinte el sem tudjuk képzelni, ha a folyó mentén sétálunk, olyan mély árokban, szinte katlanban kanyarog. Ha elhagyjuk a rendhagyó kőbárka-kutat és egyenes vonalban megyünk tovább, a Piazza di Spagna öblébe futó, nem túl széles, de elegáns utcába jutunk, csupa drága, márkás üzlettel: ez a Via Condotti. És pár lépésnyire már ott is vagyunk a Caffé Greco zarándokhelyén. Neve onnét származik, hogy egy okirat szerint 1760-ban egy Nicola della Maddalena nevű görög volt a tulajdonosa. (A spanyol festőóriást, aki Göröghonból ment Hispániába, szintén egyszerűen „A görög”-nek nevezték: ő volt az a bizonyos El Greco.) De kávéház itt előbb is létezett már, mert a nőfaló Casanova emlékirataiban leírja, hogy 1742-ben megfordult „ama kávéházban a Condotti utcában”, hogy olasz barátaival találkozzék. Igazi kulturális múzeumban jár tehát, aki ma ide belép.
A hosszúkás, kissé sötét, zegzugosan megosztott teremben valóban meglegyint valami időtlen ódonság. Az embernek akkor is, ha nem tudná, hogy itt neves irodalom- és művészettörténeti helyen jár, olyan érzése van: ennek a nagyjából érintetlenül hagyott kávéháznak van mire öregnek lennie. Minden változtatás kiűzne valakit a hely szellemei közül. Mondjuk Goethét, pedig sorsfordító itáliai utazásának egyik fontos helyszíne volt a Caffé Greco. Vagy nagy zenészek sora, akik ide jártak, mindenekelőtt Liszt Ferenc (hol nem járt Liszt Ferenc?), és akinek a fényképe – sok más relikviával együtt – megtalálható a vén falakon. De ide járt Mendelssohn, Berlioz, Wagner, a „romlás virágainak” Baudelaire-je. Schopenhauer itt csiszolgatta pesszimizmusát. (Nem könnyű Rómában pesszimistának lenni. Könnyű Németországban.) A távoli Oroszországból még Gogol is ide menekült, sőt, itt írta a Holt lelkek egyik fejezetét az egyik márványasztalon. A felsorolhatatlan hírességek közül meg kell említenem a XIX. század közepéről egy fiatal papot grófi családból, aki itt írta költeményeit, részben latinul, majd 1878-ban XIII. Leo néven ő lett a pápa. Az egyházra jó hatású, szociális, élénk szellemű, humoráról híres egyházfő volt. Kávéházi íróról hallottunk már. Kávéházi pápának ő volt az első.
Római utunkon – feleségemnek koncertje volt, én egy európai írókonferencián tartottam előadást – most is ellátogattunk a Grecóba. Mindenki ott volt, Goethétől Liszt Ferencig, suhogtak a nagy szellemek, nem változott semmi. A kávé jó – de hol nem jó a kávé Itáliában? A muzeális pincérek is változatlanul barátságtalanok, csupa rosszkedvű öregember. Valószínűleg az a helyzet, hogy amióta Goethe, Lord Byron és a pápa nem jár ide, kikérik maguknak a sok bámészkodó turistát.
