Legutóbb ígértem, hogy folytatom beszámolómat kulináris garázdálkodásunkról az észak-adriai Lignanóban és környékén. Ciceronénk a baráti házaspár volt, vendéglátóink, nagy tudói az itáliai szakácsművészet legjobb lelőhelyeinek. Egyik fő kritérium részükről, hogy aperitifnek legyen kapható Unicum. És én ezzel egyet is értek, utóvégre nem élünk a Gulagon. Mielőbb azonban rátérnék hízókúraturnénk abszolút csúcspontjára, a címben szereplő Da Toni nevezetű kulináris műremekre, meg kell emlékezni egy előző emlékezetes színhelyről: Al Bancut a neve. Az olaszoknak ez olyasmi, mint nekünk a turul. Ennek ellenére jól ettünk. 
Nagy híve vagyok a csigának. Tulajdonképpen egyszerű, lényege a fokhagyma és a vajban sütés, mégis ritkán tökéletes. Itt az volt. (Akárcsak az ősrégi időkben Illyésnél, Sajkodon, a maga szedte csiga, sütve.) Párom és barátaim osztrigával és gyönyörű shell-óriáskagylóval dőzsöltek; én sajnos egy életre elbúcsúztam e műfajtól, egy húsz év előtti hamburgi kagylómérgezésnél. A homárlevest itt kicsi csészében adják, annyira intenzív. Utána tarisznyarákos papardelle következett. (Ez olyan tészta, mely semmi vízzel, kizárólag tojással készül.) Párom tányérján főételnek a rombuszhal finom, decens, kicsit sápadt. De a ritka csemegének számító fejhal mindannyiunkat felvillanyozott. Ez a hal csupa fej, apró testtel (fejétől ízlik a hal). De krumplievő felvidéki származékként nekem ennél is jobban ízlett a szeletelt krumpli, mely a rácson sütött hal alatt heverve itta magába a reácsöpögőt.
Lépjünk tovább Da Tonihoz (másnap). Ez a trattoria Itáliában a legjobbak százas listáján a huszonnyolcadik! Dinasztia vezeti (nagy erő), 1928-ban vette összerakott garasaiból az amerikás bányász alapítóatya, a lignanói félsziget és Udine közötti apró Gradiscuttában. Egyszerű hely volt, nagyszerű hely lett. Ma már fogalom. Olyan törzsvendégei voltak, mint Hemingway, Elio Bartolini, Spadolini vagy ma a szobrász-festő Celiberti, akinek különös bronzlényeivel tele van a nagy park, mely a szép, kúriaszerű épületegyüttest övezi. A hatalmas fái közül is a legimpozánsabb egy óriáskörtefa. Vacsora közben időnként, mint egy versben, puffanva pottyant az esti kert pázsitjára egy-egy érett körte.
Da Toninál a vendég bármit óhajt, minden lehetséges, az is, ami a képen látható: kivitetni asztalunkat a nagy körtefa alá, és ott töltetni magunknak pezsgőt. Miközben az étrendről komoly tárgyalások folytak kerti asztalunknál (jól diskurálni csak kerek asztalnál lehet), a főúr két asszisztense tálkákban legendás friuli sajttal készült, hajszálvékony, friss crocantét (nevezzük sajtos tallérnak) helyez középre. Már ez is mennyei.
Előételnek a cukkinivirág bundában, elomló lehelet a szájban. A másik előétel a maga módján ugyancsak: füstölt kacsamell carpaccio, balzsamecettel, olívaolajjal, kakukkfűvel. Párom gyöngytyúksalátát evett rókagombával, belekóstoltam, nincs mit mondani. (Tulajdonképpen egy áhítatos hallgatás fejezné ki leginkább benyomásainkat.) Ennyit az előételekről. A sötét kertben körte puffant.
Itthon nagyon nem szeretem a rizottót, régi üzemi konyhák menzaétele. Milyen más Itáliában! Százféle, zaftos, fantáziadús. Az lett volna jó, ha barátom kóstolásra átengedett vargányás rizottója lett volna egymaga a vacsorám. A spenótos-rozmaringos tépett csusza (ez a legmegközelítőbb magyar meghatározás) csigadarabkákkal meghintve újabb maradandó élmény. Nem beszélve a ház egyik specialitásáról: a báránykínálatból roston sült bordát ettünk mustárral; ennél jobbat ebben a műfajban még nem találtam. Hozzá ajánlottak egy vörösbort, Brunello di Montaccino (a palack lefelé keskenyedik), elemzésére nem vállalkozom, nem az én tisztem, csak annyit mondok: igazi nagy bor. Utolsó felvonáshoz tortellinit kértünk padlizsános házi sajttal. Gyomoregyengetőnek pedig (a Felvidéken fujtásnak mondták) sorbettót; Da Toniék a citromfagylaltot vodkával és marinírozott citromhéjjal bolondítják. Puff! (A sötét kertben körte puffant.)
