Nyelvpiac

Az Európai Unió nyelvhasználati rendjét a Római Szerződés szabályozta 1957-ben. Eszerint az EU minden tagállamának nyelve egyszersmind az unió hivatalos nyelve is. Az EU-nak (illetve elődjének) akkor hat tagja volt. Mivel Luxemburg előzékenyen lemondott egyik nyelvének, éspedig a luxemburginak (azaz: lëtzebuergeschnek) szabálykönyvbe írásáról, a közösség négy nyelvvel indult: a némettel, a franciával, az olasszal és a hollanddal. (A luxemburgi egyébként a hercegségiek többségének, mintegy. 380 ezer lakosnak anyanyelve. Lényegében nyugat-középnémet nyelvjárás, amelynek közeli rokona az erdélyi szász. E nyelvjárásban például a König, azaz király: Kinnik.)
E pillanatban még, tehát az újabb bővülés előtt, az unió hivatalos nyelveinek száma tizenegy. Ez néhány napon belül tizenhétre (majd pár éven belül tizenkilencre) emelkedik (illetve Ciprustól függően tizennyolcra, majd húszra). Az EU-nak most ötszáz tolmácsa van, mivel mindent minden nyelvre szükséges fordítani. Az ötszáz tolmácson kívül még úgy 200–300 szabadfoglalkozású tolmáccsal dolgoztatnak rendszeresen az uniós intézmények, naponta nagyjából félszáz értekezleten, évente összesen 125 ezer tolmács-munkanapot számolva el. A tolmács-munkahelyekhez hozzáadandó a körülbelül 3 ezer fordítói munkahely. Mindez a működési költségek 40 százalékát viszi el. Az összköltségeknek ez ugyan csak 0,8 százaléka, de azért meggondolkodtató.
Ilyen s hasonló nyelvpolitikai és nyelvpiaci kérdésekről töpreng új könyvében Louis-Jean Calvet professzor. A szerző az Aix-en-Provence-i egyetem nyelvészprofesszora, a nyelvpolitika nemzetközi szaktekintélye. Könyveit tizenöt nyelvre fordították le. Közülük az elsőt a nyelvészeti, irodalmi és szemiotikai gondolkodást megújító Roland Barthes-ról még harminc éve írta. Követték ezt a nyelvészetről és gyarmatosításról, a szociolingvisztikáról, Európa nyelveiről, az írás történetéről szóló esszék, meg egy újabb Barthes-ról, amelyet Hollandiától Japánig több nyelven is kiadtak. Továbbá azok, amelyeket a francia sanzon történetéről írt Calvet (köztük egy, zsebkönyvként is, Georges Brassens-ről).
A nyelvpolitika – szűkebb értelemben – a nyelvtervezés vizsgálata. Egyik magyar, diszciplína-alapító szaktekintélye, Szépe György és Derényi András szerint: „A ťnyelvpolitikaŤ természetesen interdiszciplína volna, mégpedig (…) a szocio-
lingvisztikán belül, tekinthető ťalkalmazott szociolingvisztikánakŤ is.” Ugyanők joggal
állítják: a nyelvpolitika nem „kialakult, módszereiben és vizsgálódási területeiben letisztult, megállapodott diszciplína”, hanem „új szemléletmód”. (Szépe Görgy–Derényi András /szerk./: Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. Corvina, 1999.)
Calvet a leszűkített, nyelvtervezésre korlátozott értelmezéshez képest tágabb körű vizsgálódást javasol: a nyelvi változásokét általában, mondván, hogy ami a nyelvben és a nyelvvel történik, az a nyelv beszélői által alkotott társadalom történetének része. Nyelvpolitológiai kutatásokra tesz ezért javaslatot. Javaslatában a nyelvre és a nyelvi jelenségekre terjeszti ki a szokásos politikatudományi elemzéseket. Magyar szempontból ez – a „kisnyelvi” státusra is, meg a részint kisebbségi helyzetre is tekintettel – kiváltképp fontos. A nyelvpolitológia tárgya – írja Calvet – minden „beavatkozás, amely valamely nyelvi helyzetet érint”. A nyelvtervezés szűkebb értelmezését meghaladó példa lehet erre a török modernizálás pillanatában végső fokon államfői döntéssel elrendelt áttérés a latin betűs írásra. Általa nem említett, de még szövevényesebb eset a román váltás a cirillről a latin betűsre, amit az ortodox egyház hosszan ellenzett. Avagy, más viszontagságos történetet idézve: az addig arab jelekkel rögzített (oguz-török) azeri szövegekben 1923-ban váltottak át a latin betűkre, amit 1939-ben szovjet rendelet módosított cirill betűsre. A független Azerbajdzsán 2001-ben döntött úgy, hogy visszatér a latin betűkhöz.

Ilyen és hasonló politikai döntéseket elemezve idézi hasonlatul Calvet a pénzpiacot, beszél könyvében nyelvpiacról, és fölteszi a kérdést: A globalizáció korában miért és miként befolyásolhatjuk a nyelvi változásokat, miféle is lehet a nyelvpolitológiai gondolkodás a „nyelv és pénz, dollár és angol nyelv” piactörvényeinek korában?