Néhány hete vihart kavart egy, a Financial Timesban megjelent elemzés, amelyben Ön azt nyilatkozta, hogy a hálapénz elvesztésétől rettegő szűk orvoselit akadályozza az egészségügy privatizációját, s a Magyar Orvosi Kamara (MOK) sem a reformok élharcosa. Utóbbi szervezet visszautasította a vádat, s elleninterjú kérését fontolgatta. Lesz helyreigazítás? 
– Nincs tudomásom róla, de furcsa is lenne bármilyen helyreigazítási igény, mert semmi újat nem állítottam. A napokban valaki elküldte nekem egy azóta elhunyt kiváló professzor 1998-ban publikált cikkét, amelyben arról értekezett, hogy a magyar egészségügyi rendszert szőröstől-bőröstől egy szűk, a szakma öt százalékát kitevő orvoscsoport tartja a markában. S ennek a lobbynak a MOK a legerősebb bástyája.
– Mindez a hat évvel ezelőtti állapotokra vonatkozott. Azóta megújult a kamara vezetése.
– Sajnos, a mostani sem szorgalmazza kellő erővel a reformot. Úgy nyilatkozott az elnök: elegendő, ha pénzt tesznek a rendszerbe, az megoldja a gondokat, például a hálapénz-problémát.
– Valóban képes egy szűk csoport megtorpedózni az átalakítást?
– Igen, mert a befolyásos elit minden tagjának van olyan betege, aki államtitkár volt, aki államtitkár éppen, vagy aki a jövőben államtitkár lesz. S a médiában is rendelkeznek kapcsolatokkal. Óriási az informális befolyásuk. Arról se feledkezzünk meg, hogy a rendszerben évi 1500 milliárd forint „forog”, így bizonyos gazdasági lobbyk számára is kedvező a jelenlegi helyzet.
– Ha sor kerül a finanszírozási reformra, mit veszít az elit, amelynek a zsebébe becslések szerint évente mintegy 50 milliárd forint kerül?
– Ezt az 50 milliárdot. Egy zárt szakmai internetes fórumon egyik kollégám azt írta: az orvosok többségének a 400 ezer forintos fizetés vágyálom, egy kisebbségnek pedig rémálom. Ennek a kisebbségnek a rémálma válna valóra. A kezdő orvosi fizetés ma bruttó 130 ezer forint, s általában az orvosi bérek túlórával együtt bruttó 200 ezer forint körül mozognak. A jelenlegi rendszerben ugyanis – hálapénz nélkül – nem lehet a 400 ezer forintos bért elérni. Az elit elveszítené az extraprofitját, az átlagorvos viszont jobban járna. Gondoljon csak a bankszektor privatizációjára! A régi vezetőket sem érintette rosszul a magánosítás, ugyanakkor az átlagdolgozókat is jobban megfizetik, mellesleg az állások száma is nőtt.
– Kicsit sántít a bankprivatizációs példa, mert előtte az államnak több százmilliárd forintjába került a konszolidáció.
– És ki vitatja, hogy az egészségügyben konszolidáció kell? Senki. Csakhogy ki konszolidálta az állam mellett a bankszférát, a szocialista gazdaság átalakulását? Elsősorban a befektetők. Piacgazdaságban, a jelenlegi költségvetési mutatókkal az állam egyedül képtelen talpra állítani az egészségügyet. Tőkebevonással lehetséges csak. Ez ellen tiltakozni, ahogyan azt a Munkáspárt, a Fidesz és a MOK teszi: kifejezetten betegellenes és orvosellenes lépés.
– Én arra utaltam, hogy a magánosítás sem mindig sikertörténet. Vannak fiaskók a működésben, példa rá a K&H-botrány. 
Most áprilist írunk, de még senki nem tudja, hogy a januárban elvégzett műtétekért mennyit kapunk.
– Egyedi emberi bukások minden szabályozás ellenére, minden rendszerben előfordulnak. És nem törvényszerű, hogy a magánosítást, különösen a tőkebevonást, a csalás-lopás szinonimájaként kelljen kezelni.
– Az aláírásgyűjtésnél maradva: egyetlen politikai erő sem képes megakadályozni a privatizációt, mivel a Ptk. és egy, a rendszerváltás óta életben lévő kormányrendelet alapján arra ma is van mód. A piacosítás inkább az érdeklődés hiánya miatt késik. Nem tolong a tőke a kórházakért.
– Így van. Egyfelől azért nem, mert megriadtak a mostani politikai hecckampánytól, másfelől, mert kiszámíthatatlan a jelenlegi biztosítási-finanszírozási rendszer. A Mikola-, majd később a Csehák-féle kórháztörvény elfogadásakor – amikor még kedvezett a politikai klíma a tőkebevonásnak – tucatjával jöttek a komoly potenciális befektetők, s lelkesek voltak egészen addig, amíg meg nem ismerték a magyar egészségügyi finanszírozási szisztémát. Azt követően azonban úgy nyilatkoztak: „hazamegyünk és várunk”. Most áprilist írunk, de még senki nem tudja, hogy a januárban elvégzett műtétekért mennyit kapunk. Évente többször, utólag változnak az egészségügy finanszírozási szabályai. Egyetlen befektető sem vállalja, hogy ismeretlen feltételekkel hónapokkal előre állja az ellátást. Ha versenyhelyzet alakulna ki, s több biztosító jelenne meg a piacon, attól kezdve a betegek dönthetnének, hogy kitől, mennyiért, milyen ellátást választanak. De az intézmények, az orvosok is alkupozícióba kerülnének, s szabadon szerződhetnének a biztosítókkal. Ezek a döntési lehetőségek abszolút hiányoznak a rendszerből. A gyógyszerpiacon is azért áldatlan a helyzet, mert az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) csak abban érdekelt, hogy az éppen aktuális keretet tartsa. Ha sor került volna a reformra, rég megszűnt volna a gyógyszerháború.
– Az átalakítás során egyébként mi lenne az első lépés?
Új zászlóshajó
Az irányított betegellátási modell lesz az egészségügyi reform „zászlóshajója”, a rendszer keretében tömegesen léphetnek be befektetők az egészségügyi szektorba. Az erről szóló miniszterelnöki bejelentés május elején várható – értesült a Figyelő. A tervek szerint 2006-ra az ország egész területére kiterjesztenék a modellt, s mind a 10 millió embert annak keretében látnák el. Jelenleg 11 ellátásszervező mintegy 1 millió embert vont be – az egészségmegőrzést és a minél olcsóbb gyógyítást előtérbe helyező – kísérletbe. A modellel a tapasztalatok szerint 7-10 százalékos megtakarítás érhető el, lényege pedig, hogy az egészségügyi ellátás a háziorvostól a járóbeteg-szakrendelésen át a kórházig a legapróbb részletekig koordinált. Ezáltal elkerülhetők a párhuzamos kezelések és receptfelírások. Az ellátásszervezők már most is afféle „al-“, vagy „minibiztosítóként” működnek, s arra ösztönözik az orvosokat, hogy szűrővizsgálatok révén mihamarabb kiszűrjék a betegségeket – akkor, amikor azok még olcsóbban gyógyíthatók. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól lakosságszámra vetített fejkvótát kapnak, a megtakarítás pedig náluk maradhat. A tervek szerint az ellátásszervezők a jövőben valóságos egészségbiztosítói és egészségpénztári jogosultsággal rendelkeznének, tehát a jelenleginél is nagyobb beleszólási lehetőségük lenne a modellbe bevont szakrendelők és kórházak finanszírozási folyamatába.
– A privatizáció ellenzői éppen erre hivatkoznak. Hogy nem minden egészségügyi ellátás válik majd mindenki számára hozzáférhetővé. Tömegellátásra és elitszolgáltatásra rendezkedik be a magyar egészségügy.
– Hadd kérdezzek vissza! Ön szerint ma a tatabányai bányásznyugdíjas ugyanolyan ellátást kap, mint a budapesti főszerkesztő? Biztos lehet benne, hogy nem. Az egységes egészségügyi ellátás csak a mesékben létezik. Az autókereskedési példánál maradva, ki tartaná igazságosnak azt, ha nem azé lenne a légkondicionálóval felszerelt autó, aki megfizeti, hanem azé, aki a cégvezetővel személyes kapcsolatokat ápol, vagy hálapénzt ad érte? Mert ma ez utóbbi történik az egészségügyben. Kit érdekel ma a betegeken kívül, hogy Gyöngyösön van-e szemész, vagy nincs, miközben Budapesten egymás sarkát tapossák? AZ OEP sem törődik ezzel. Ám annak a biztosítónak, amelyik a gyöngyösieket szeretné ügyfeleinek megnyerni, már fontos lenne, hogy bármilyen áron a fővárosból szemészt szerződtessen. Nyilván megfizetné az orvost, a betegek pedig nem maradnának ellátatlanul.
– Hányan állnak Ön mellett, az orvostársadalom hány százaléka gyorsítaná fel az átalakítást?
– Nem tudom, mert még nem jutottunk el addig sem, hogy higgadtan, indulatoktól mentesen megvitassuk ezt a kérdést. Hivatkozom azonban a Társadalomkutatási Intézet egy tavalyi vizsgálatára: a lakosság 70 százaléka nem az államtól várja, hogy javuljon az egészségügyi ellátás színvonala, hanem a magánkezdeményezéstől, a magántőkétől.
