 |
Szégyen-gyalázat, de ez idáig csupán Nagyváradig jutottam el a történelmi szomszédságba, jó harminc évvel ezelőtt. A sepsiszentgyörgyi társulat vendégjátékára. Az én „Komámasszony, hol a stukker”-emet játszották, de mire leértem délután, síri halott volt a város. Gyászoltak, államilag. Meghalt Ho Si Minh elvtárs. Minden szórakozóhely és étterem bezárt, színházat sem lehetett játszani. Mondták, sebaj, elmúlik a gyásznap, és másnap megnézhetjük az előadást. Csakhogy nekem másnap reggel vissza kellett mennem Pestre. Erre fogta magát a rendező, és elment a polgármesterhez. Mikor jár le a gyásznap? Éjfélkor? Rendben van. Éjfél után egy perccel ültünk ketten a feleségemmel a szép nagy barokk színház kongó nézőterén, és a fiúk kettőnknek eljátszották a darabomat. Felejthetetlen volt ez a kétszemélyes éjszakai színház.
Most kicsit tovább sikerült hatolnom, eljutottam végre Kolozsvárig. Ide is a saját darabomhoz mentem. Hiú szerzőnek ez kell a világlátáshoz. (Habár a moldáviai Bákóba – Bacau -, vagy Bukarestbe, Constantába nem mentem el, pedig több évig, nagy sikerrel játszották darabjaimat. Mondja is a feleségem: Tessék, itt a nagy román drámaíró!) Kolozsvárott is a Román Nemzeti Színház játssza „Örömállam” című abszurd komédiámat. Sokadszorra meg kell állapítanom, hogy a világhírű román színház és színjátszás milyen pompásan érti az én színpadi nyelvemet. Ez az előadás is ragyogó, mély és populáris egyszersmind, a közönség hallhatóan szereti. Elmondták nekem, hogy 1919 (!) óta nem fordult elő, hogy itt a román színházban magyar szerzőt magyar rendező vezényletével játsszanak. (Bocsánat, hogy erről ennyi szót ejtettem, de ha a magyar sajtó nem teszi, megteszi az író. A dolog azért nem szerzői magánügy, mert hiszem, hogy szomszédjainkkal a történelmi kiengesztelődést a kultúra vérkeringése teremtheti meg.)
A színpadra hívott, tapsban fürdő, boldogan hajlongó hiú szerzőt előadás után vacsorázni viszik. A főtéren a föld alá: ráadásul meglepetésre Escorial a neve. Gyönyörű, magas, sok száz éves téglakompozíció, a magyar konzulátus épülete alatt. Azt mondják, a történelmi városrész végig így van alápincézve. Ízléses, finom a berendezés, gyertyafény is van, meg damaszt szalvéta (döntő elem!), és sokszínű az étlap.
Persze azonnal megakadt a tekintetem a legnagyobb disznóságon (pedig nem disznóból való): pacalleves! Hallottam hírét, hadd lám. Közlöm olvasóimmal, semmi köze az általam igencsak kedvelt, de vesekő túltermelésem miatt igencsak tiltott hazai vastag pacalpörköltekhez. Gyengédebb, fehérebb, majdhogynem franciás. Pedig komoly súlyok vannak benne. Kedves és kitűnő fordítóm elmondta a receptet. A pacalt, mellé velős csontot (!), sok fokhagymát, zöldséget órákig főzni. Majd kivenni belőle a velőst és a zöldséget, marad tovább főzve a pacal. Azután felvagdalni a pacalbendőt, és egy tábla vajjal (így mondta, nem gyönyörű?), tejjel, liszttel behabarni, és borecettel vagy citromlével savanyítani. (Meg vagyok hatva, hogy megjegyeztem, miután nem tudok főzni. Csak enni.)
Ezek után a dús kínálatú étlapon hol akadt meg a tekintetem? Tejfölös-sajtos puliszka! Körülbelül ötven éve nem ettem. Vagy még régebben. Amikor két édes székely lány szolgált a háború előtt anyámnál. Micsoda puliszkákat készítettek, egek! (És milyen gyönyörűek voltak, pruszlikban, egek!) Tehát vendéglátóim röhögése közepette, amikor ott van a lazac vagy pisztráng roston, legalább tízféle bélszín: nekem puliszka kell! Erősítésül azért egy kis csülköt is kértem mellé, a kedves pincérhölgy élénk helyeslése mellett. Nagyszerű volt, nosztalgiahangulatba ringatott. (Pruszlikok!) Csapolt sert rá. És ha már rusztikusan kezdtem, maradjunk is ennél: jöjjön a tehéntúrós fánk. Ez is pompás találmány.
Mi is a darabom címe, amit játszanak? Örömállam? Stimmel. Ott jártam. Csak éjjel, álmatlanul hánykolódva éreztem, hogy mennyire.
