George Parker egyike annak a 3 millió brit állampolgárnak, aki egy évtizeddel ezelőtt elfogadott uniós jogszabály előírásainak dacára heti átlagban több mint 48 órát robotol. Hogy mit szólnak ehhez Brüsszelben? Anna Diamantopulu, az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális politikáért felelős tagja nem repes ugyan az örömtől, de ennél sokkal többet nem tud tenni. Nagy-Britannia kormánya és a brit munkaadók ugyanis – akik az üzleti szabadságot mindennél többre tartják – azokat a kiskapukat használják ki, amelyeket a tagállamok nagyrészt éppen a szigetországnak tett engedményként az egy évtizeddel ezelőtt elfogadott munkaidős irányelvben hagytak. 
SZÉPSÉGHIBA. Ezek a kibúvók minden EU-tagot és munkaadót feljogosítanak arra, hogy bizonyos feltételek mellett ne legyenek rákényszerülve a maximum 48 órás munkahét betartására. Parker urat és “sorstársait” is illedelmesen megkérdezték, önként lemondanak-e arról az uniós szinten garantált jogukról, miszerint egy négy hónapos referencia-időszak alatt heti átlagban 48 óránál többet nem kell a munkapad mögött tölteniük. Felmérések szerint a brit munkavállalók 33 százaléka aláírt ilyen papírt. “Apró” szépséghiba, hogy a “lemondó nyilatkozatot” az esetek jelentős részében a munkaszerződéssel együtt írták alá, ami az Európai Bizottság szerint de facto korlátozza a döntési szabadságot.
A tagállamok többségével szerencsére nincsenek hasonló problémák, azaz EU-szinten végül is kedvező az összkép. Az European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions elnevezésű uniós intézmény legutóbbi felmérése szerint a 15 tagország munkavállalói heti átlagban ténylegesen kevesebb mint 40 órát dolgoznak. A kollektív módon rögzített heti átlagos munkaidő ennél is kevesebb, 38,2 óra volt 2002-ben. Magyarországon hasonló időszakban 40, Szlovákiában pedig majdnem 41 óra volt a szociális partnerek által közösen megállapított heti normaidő.
A munkaügyekben járatosak azonban jól tudják, hogy a számok olykor jótékonyan eltakarják, valójában milyen hatalmas különbségek is vannak az egyes országok között például abban, ahogyan a munkaidőt számolják. Vannak például olyanok, ahol nem heti, hanem éves szinten kalkulálnak, vagy pótlólagos munkaszüneti napok beiktatásával érik el a munkaidő csökkentését.
Mi több, egyes államokat erre nem is kellett rábeszélni: Franciaország még a Lionel Jospin vezette baloldali kormány idején fokozatosan áttért a kötelező 35 órás munkahétre, bár a jelenlegi jobboldali kormány ezt egyre nagyobb tehernek érzi. A franciákon kívül még a belgák csökkentettek heti egy órát 39-re, élve azzal a lehetőséggel, hogy uniós szinten a túlórázást is beleértve csak a maximálisan ledolgozható órák számát szabályozták. Nagy-Britanniában azonban – egyedüliként az elmúlt évtizedben – nőtt a heti munkaidő.
Mindazonáltal nem ez az egyetlen ok, amiért az Európai Bizottság nemrég széles körű konzultációsorozatot kezdeményezett a munkaidős jogszabály módosításáról. A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság egy 2000-ben, majd még inkább egy 2003-ban hozott ítéletében ugyanis de jure megsemmisítette a munkaidő addig általánosan elfogadott fogalmát. Tavalyi döntésében a bíróság igazat adott egy Norbert Jaeger nevű orvosnak, aki kifogásolta, hogy a kórház, ahol dolgozik, nem számította bele a munkaidejébe a készenléti ügyeletben eltöltött órákat. Az Európai Bíróság kimondta, hogy minden, fizikailag a munkahelyen eltöltött idő a munkaidő szerves részének számít, akkor is, ha az illető történetesen pihen. 
A luxemburgi verdiktnek messzemenő következményei lesznek a kibővült Európai Unióban, és azon belül is elsősorban a készenléti ügyeletet leginkább alkalmazó egészségügyben. A bírósági ítélet nyomán ugyanis a kórházaknak és más intézményeknek a jelenleginél jóval több orvost kell felvenniük, hogy ne romoljon az egészségügyi ellátás színvonala. A perben a német kormányt képviselő ügyvéd azzal érvelt, hogy az ítélet miatt 24 százalékkal növelni kell majd az egészségügy állományának a létszámát. Ez becslések szerint 15-27 ezer új orvos “csatasorba állítását” teszi szükségessé, ami 1,75 milliárd euró pluszkiadással járhat.
KIBÚVÓK. Brüsszelt azért is nyugtalanítja az új helyzet, mert – mint annak máris számos jele mutatkozik – a bírósági döntés más országokat is arra indíthat, hogy az elvi lehetőséggel élve kibúvókat keressenek a munkaidős irányelv rendelkezései alól. Bizottsági értesülések szerint eddig hét leendő tagállam, köztük Magyarország is kilátásba helyezte a derogáció iránti igényét, hogy megmeneküljön a bírósági döntés számára kedvezőtlen következményeitől.
A munkaidő újszerű definíciója korántsem az egyetlen témája lesz a jogszabály felülvizsgálatáról nemsokára kezdődő vitának. A szakemberek és a menedzserek érdekeit képviselő uniós gyűjtőszervezet, az Eurocadres máris levélben sürgette az Európai Bizottságot, hogy a munkaidős rendelkezéseket a jövőben az általa képviselt körre is terjesszék ki. A köz- és magánszféra munkavállalóinak nagy részére egészségük megóvása érdekében kiterjesztett “munkaidő-stopból” ugyanis bő évtizede kimaradtak a menedzserek és más, önálló döntéshozási jogkörrel rendelkező személyek, valamint a családi és az egyházi alkalmazottak.
Az Eurocadres nemrég egy nagy hatású felméréssel támasztotta alá, hogy a menedzserek a fokozódó leterhelés miatt egyre kényelmetlenebbül érzik magukat a bőrükben. A jelenlegi EU-tagok közül hat országban elvégzett felmérésből kitűnik, hogy az ilyen jellegű tevékenységet végzők heti átlagban több mint 44 órát dolgoznak, azaz bő 4 órával többet, mint általában az alkalmazottak. Az európai menedzserek harmadának-felének ráadásul még a munkaidőn kívül is elérhetőnek kell lennie. Nem csoda, hogy 73-95 százalékuk keménynek vagy túlzottan leterhelőnek tekinti a munkáját. Túlnyomó többségüknek a túlórákat sem fizetik ki semmilyen formában, aminek az Eurocadres szerint a munkaidős irányelvből és a kollektív szerződésekből való kimaradásuk az elsődleges oka. “Egészségügyi okokból csökkenteni kellene a menedzserek munkaidejét” – hangsúlyozza a Figyelőnek Joachim Molwe, egy másik szervezet, a Confédération Européenne des Cadres (CEC) szakértője, aki szerint nem a végeláthatatlan munkaidő az egyetlen probléma, hanem az is, hogy a munka hihetetlenül intenzívvé vált. “Ha korábban egy órába két-három téma fért bele, most minimum ötnek kell” – állítja Molwe.
A menedzserek “megváltása” azonban nem ígérkezik egyszerű dolognak. Európai szinten ugyanis eddig még nem határozták meg, hogy pontosan kik is tartoznak ebbe a kategóriába. Az Európai Parlament egyszer, még 1993-ban megpróbálkozott vele, de nem járt sok sikerrel. Talán a következő nekifutás eredményesebb lesz.
