Schröder német kancellár és Chirac francia elnök legalábbis ezt üzente a múlt héten a külvilágnak, amikor kabinetjeik első együttes ülésén nagyszabású közös beruházási programot hirdettek meg. A konkrét összegek hozzárendelése nélkül felvázolt terveknek persze közvetlen politikai motívumai is vannak. Németországban az egyre távolabbra kitolódó fellendülés növekvő súllyal nehezedik a kormányra, mint azt a kancellár a hétvégi bajor választásokon újból lemérhette. Chirac pedig Schröder e heti New York-i útja (és Bush elnökkel való kézfogása) előtt akarta demonstrálni, hogy a kétoldalú különleges viszony, amelyet az iraki kérdésben kialakított közös álláspont szilárdított meg, tovább él.
Még úgy is, hogy most nem az amerikai politika bírálata, hanem az Európai Bizottsággal való hadakozás szolgáltatja a közös nevezőt. A múlt héten a két politikus meg sem próbálta véka alá rejteni szemrehányásait “a túlszabályozás kockázata” miatt, aminek következtében szerintük a német és a francia ipar jelentős hátrányokat szenved. Az iparélénkítő kezdeményezések ezt lennének hivatottak ellensúlyozni, akár a stabilitási paktumban foglaltak rovására is.
Csak hát Brüsszelből meg azzal lőnek viszsza, hogy a növekedési gondokat a két kormány maga idézte elő, mert egyre tovább késlekedik a strukturális reformok beindításával. A kiutat pedig semmiképpen sem a költségvetési költekezés szabadjára engedésével (vagyis a versenyképesség erodálásával) kell keresni két olyan országban, ahol az idei várható deficit már így is jócskán túllépi a GDP 3 százalékát.
A két nagy tagállam nemcsak a bizottsággal, de a közös pénz bevezetése érdekében fiskális fegyelemre kényszerített kisebb tagokkal is egyre látványosabban kerül szembe. Ezeknek a folyamatoknak volt az egyik tünete a svéd euró-szavazás kimenetele, az integrációs politika kudarca. Az eurózóna kisebb tagállamai azonban nem adják fel: egyre elszántabbak, hogy a nagyok önkényével szemben a bizottsági ellensúlyokat erősítsék.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
