 |
| Pogácsa Zoltán, az MTA kutatója. |
Jóval kevesebb mint fele vett részt a választóknak az uniós csatlakozásról szóló népszavazáson. Rossz ötlet volt a referendumot szombatra tenni, amikor az emberek egész hetes ügyintézési lemaradásaikat hozzák be. Túlságosan hosszú ideje folyik már a csatlakozási folyamat, kissé belefásultunk már, és elvesztettük az érdeklődésünket. Sokan azt hitték, hogy bőven elég lesz majd, ha a másik elmegy igennel szavazni.
Ezek az okok nyilván szerepet játszottak az alacsony részvételi arány létrejöttében, de véleményem szerint ennél többről van szó. A választók igen jelentős része érezte úgy, hogy az EU-csatlakozáshoz nincs sok köze, a belépés elkerülhetetlen, ő pedig az egészről túl keveset tud.
A magyar csatlakozás eddig egy szűk szakértői elit ügye volt. Ők kitűnő munkát végeztek, talán a legjobbat az összes tagjelölt ország közül. A politikai elit bennük bízott, nem a társadalomban. Attól tartottak, hogy ha a magyar EU-tagság valódi kérdései terítékre kerülnek, talán túl sok lesz a belépés ellenzője. Talán meg sem értik majd igazán a választók, mi a tét, és talán elvesznek a részletekben.
NEM ELVONT PROBLÉMA. Pedig az EU nem egy távoli, absztrakt, önmagában létező ügy. Az integrációval kapcsolatos kérdések valójában a magyar társadalom nagy kérdései: gazdasági versenyképesség, foglalkoztatás, fenntartható környezeti tisztaság, megoldás a magyar falvak megélhetési gondjaira.
Ezeket a kérdéseket nem tettük fel. Az EU ügye nem kötődött szervesen a magyar társadalom kérdéseihez. Nem artikulálódhattak rétegvélemények, nem léptek elő a sajátos érdekekkel rendelkező társadalmi csoportok. Most, a népszavazás után sem sejtünk sokkal többet arról, vajon mi történik majd Magyarország EU-ba való belépése után az élet különböző területein. Mindez rámutatott a magyar társadalom egyik legnagyobb gyengeségére, arra, hogy túlságosan homogén, nem megfelelően tagolt.
A leendő magyar EU-tagságnak van egy olyan lehetséges jövőbeli olvasata, hogy minden reményünk ellenére alapvetően a magyar társadalom közismert negatív tünetei – a korrupció, a politikai közbeszéd tartalmatlansága és konfliktusos jellege, az érdekegyeztetés hiánya – fennmaradnak. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor el kell kezdeni valós kérdésekre valós válaszokat adni. Konkrét társadalmi csoportok – falvakban élők, kelet-magyarországiak, kisvállalkozók, romák – problémáira kell szakpolitikai (policy) jellegű megoldásokat találni.
KÖVETHETŐ PÉLDÁK. A korábban csatlakozó országok esetében komoly viták folytak, amelyek során az adott ország társadalma átbeszélte a csatlakozás lehetséges előnyeit és hátrányait, és ennek során világos elképzeléseket alakított ki arról, hogy mi is következhet a belépés után. Ez még akkor is fontos, ha több, egymással vetekedő vízió alakult is ki. Vegyük Ausztria példáját, ahol a kilencvenes évek közepén komoly viták folytak az országon áthaladó forgalom okozta extra környezetszennyezésről, a mezőgazdasági termelésről, a féltve őrzött osztrák szuverenitásról és az árszínvonal alakulásáról. Az osztrák politikusok nem féltek attól, hogy a különböző társadalmi csoportok megfogalmazzák jogos aggodalmaikat, igényeiket, érdekeiket.
Lehet, hogy igazuk van azoknak a pesszimistáknak, akik szerint a magyar társadalom még nem érett arra, hogy felnőtt módon szembenézzen saját helyzetével. De ha ezt nem is engedik neki, akkor soha sem válik éretté. Ezáltal pedig az olyan kérdések, mint az EU-csatlakozás, a magyar társadalom jelentős része számára idegen üggyé válik, amelyet ott “fenn” valakik szépen levezérelnek.
Kétségtelen persze az is, hogy a történteknek van egy olyan olvasata is, miszerint sikeresnek bizonyult az a stratégia, amely igyekezte elkerülni a konkrét kérdések szélesebb nyilvánosság elé tárását. Végül is Magyarország viszonylag simán érkezett meg az EU-ba, míg mindenhol máshol ez a folyamat konfliktusokkal és kételyekkel terhelt. Akár még arra is lehet hivatkozni, hogy az európai integráció kiépülése is sokszor azáltal jutott előbbre, hogy a szűk technokrata elitek a tömegtámogatás tudatos kerülésével igyekeztek integrálni a tagállamok számára kevésbé érzékeny területeket. Ezt a megközelítést nevezik funkcionalizmusnak. Történelmi sikerét vitatni kár lenne. Azonban pontosan a mai Európai Unió mutatja meg ennek a módszernek a nem szándékolt következményeit. Ezt demokratikus deficitnek hívják, és a polgárok elidegenedésében nyilvánul meg. És az alacsony választási részvételben.
