 |
Nem fenékig tejfel mostanság egy friss diplomás menedzsertanonc élete. Nem kapkodnak érte a vállalatok, holott amint belépünk az Európai Unió kapuján, nagy szükség lesz jól képzett vezetőkre. Akkor hol is lehet a hiba? Nehéz megmondani. Az tudniillik bizonyos, hogy a növekvő igények ösztönzőleg hatottak a hazai gazdaságtudományokra, s a szinte osztódással szaporodó új diszciplínák mind nagyobb teret nyertek a felső szintű oktatásban. Az elsők között a vezetéstudomány, hiszen vezetni tudni kell, s az bő ismereteket, meg tapasztalatokat, sőt jó érzéket is kíván. Azután színre léptek a specializálódás jegyében az “alágazatok”, mint a kissé rejtélyes tárgyú menedzsmenttudomány. Most ennek egy jelentékeny termékéről, Mészáros Tamás A stratégia jövője – a jövő stratégiája című művéről essék szó.
Szerzőnk – abból az alapigazságból kiindulva, hogy minden vállalatnak “semmi kétség, stratégiára pedig szüksége van” – erre a nagyon is gyakorlati kérdésre keresi a választ: “Milyen stratégia és ahhoz kapcsolódóan milyen megoldások vezetnek a sikerhez?” Sajnos azonban könyvünk csak szerény és fogyatékos segítséget nyújt a sikerhez vezető út megtalálásához. S ez annál is elszomorítóbb, mert a neves szakember jóformán mindent tud e szerteágazó témáról, ismeri a stratégiai tervezéssel, annak technikáival, szervezeti megoldásaival, az elméleti alapokkal, nézetrendszerekkel kapcsolatos hazai és külföldi publikációkat. Mindemellett szemléletes ábrák, táblázatok tömkelegével igyekszik az eszmefuttatásokat meggyőzőbbé, hitelt érdemlőbbé tenni.
Hát akkor mi is a hiba? Érjük be itt csupán néhány indokkal. Az első szerzőnk gyakran hangsúlyozott bizonytalankodása, idegenkedése a határozott kijelentésektől. Ez a tétovaság állításainak jó részét kétértelművé, megkérdőjelezhetővé teszi. Apró példa: “hogy mit tekintenek múltnak vagy éppen jelennek, az egyes kategóriákat […] sőt szerzőket hova soroljuk, részben ízlés kérdése. Ezt a bizonyos fokú szubjektivitást jelezzük azzal, hogy az egyes fejezetcímek mellé kérdőjelet teszünk.” Nos, az, hogy “a múlt, a jelen, a jövő” mellett kérdőjelek szerepelnek, csak a bizonytalanságunkat növeli. S ennél még nagyobb baj, hogy jóformán teljes homályban marad a számos idézet mellett szerzőnknek az adott témát illető saját álláspontja. Pontosabban: ehelyett leginkább általánosságokat, e tanulmány színvonalához méltatlan közhelyeket találunk. A globalizációról például megtudjuk: “A vállalatok nemzetköziesedésének folyamata értelemszerűen vezet újszerű stratégiai gondolkodáshoz. Megváltozik a piac, a működés terepe …vagyis röviden szólva a verseny feltételei.” Arról azonban nem igazítanak el a következő szép ábrák sem, hogy akkor milyen “újszerű stratégiai gondolkodásra” törekedjünk. Miként az sem hat az újdonság erejével, miszerint “aligha vitatható, hogy az információtechnológia, az internet-kihívás nem hagyja, nem hagyhatja érintetlenül a stratégiai gondolkodás tartalmi, módszertani, technikai kereteit”. Jó, jó, de hát akkor mit is kellene tennie a jámbor menedzsernek, hogy megfelelhessen a kihívásnak? E tekintetben legfeljebb találgathatunk. Mindemellett nem hagyhatjuk említés nélkül a könyv nehézkes stílusát, a körülményes megfogalmazásokat, a számos magyartalanságot, s az idézőjelek, a macskakörmök értelmetlen használatát.
Végezetül hangsúlyozzuk szilárd meggyőződésünket: Mészáros Tamásnak, e problémakör alapos ismerőjének, tapasztalt oktatónak, menedzsernek nyilván van saját határozott véleménye. Módfelett fájdalmas viszont, hogy ezt – mint már utaltunk rá – jórészt titokban tartja. Hogy miért? Erre talán válaszolnak a könyvet záró mondatok: “Igen tisztelt olvasó, jelenlegi vagy leendő vezető! A stratégiaoktatás múltja, jelene, jövője sokfajta keretet, modellt, eszközt tartalmaz, amelyek közül néhányat mint egy étlapot nyújtunk át Önnek.” A változatos étlap tehát elkészült. Az, hogy mikor, mit és miért emeljünk ki a bő választékból, a leendő vezetőknek kell eldönteniük. Vajon nem várunk-e tőlük túl sokat?
