Immár a negyedik kormány kezdte meg regnálását a rendszerváltás óta eltelt bő tizenkét évben.#<# Mindegyik más elvekkel és gazdaságfilozófiával (de szép kifejezés), más külső körülmények és belső feltételek között lépett a porondra. Ám ami a legfontosabb, a gazdaság minden viszontagság ellenére jól vette a központosított szocialista rendszerből a piacgazdaságba való átmenet során felmerült akadályokat.
KÉRDÉSEK. Okkal mondhatjuk tehát: eljött az ideje, hogy a bőséges tapasztalatok birtokában választ igyekezzünk adni e nem éppen szokványos időszak gazdasági fejlődését érintő elméleti kérdésekre. Így például arra, milyen gazdaságpolitika folytatása ajánlatos egy kicsi, nyitott gazdaságban, ahol a már megtelepedett multik az export közel 70 százalékát adják, és hozzájárulásuk a GDP-hez mintegy 30 százalékos. Vagy: hasonló feltételek között milyen legyen az állam beavatkozása a gazdaság ügyeibe, különös tekintettel éppen a gazdaság szereplőinek “önmozgására”. Ki tudna az ilyen és hasonló lényegbevágó témákról bölcsebbeket mondani, mint a kiváló felkészültségű közgazdász, aki már részt vett a Fordulat és Reform elnevezésű alapdokumentum megfogalmazásában, majd a demokráciában miniszteri posztot vállalt, és betöltötte a jegybank elnöki funkcióját, nem is szólva az egyik rangos nemzetközi pénzintézetnél végzett munkájáról. De ne beszéljünk rébuszokban: Bod Péter Ákosról van szó, akinek Gazdaságpolitika – Intézmények, döntések, következmények címmel mostanság jelent meg könyve az egyetemi hallgatók, na meg a gazdaság nagy folyamatait befolyásoló erők, mozgások, intézmények iránt érdeklődők okulására.
Ismertetésünket bánatosan azzal kezdjük: e meglehetősen száraz, unalmas, minden egyéni ízt és szellemet nélkülöző nehézkes stílusú mű csalódást keltett. Mert igaz ugyan, hogy a történeti eszmefuttatások, hírneves tudósok, jeles szakemberek vélekedésének bemutatása jócskán gazdagíthatja ismereteinket, ám hiányoznak a mindebből levonható, számunkra is hasznos és érvényes következtetések. Azt nem kifogásolhatjuk – noha őszintén sajnáljuk -, hogy szerzőnk nem tekintette feladatának a közelmúlt és a jelen magyar gazdaságpolitika gyakorlatának rendezett feldolgozását, inkább “a gazdaságpolitikai döntéshozatal általános elveit, szokásos menetét tárgyalja”. Azonban e szerényebb feladat teljesítését sem koronázta teljes siker.
A bajok már a gazdaságpolitika fogalmának tisztázásával kezdődtek. Íme néhány nehezen értelmezhető megfogalmazás: “A gazdaságpolitikát a kormányzat döntéseire értelmezzük”, “a gazdaságpolitika gyűjtőfogalmai alá tartozó ismeretanyag tekinthető úgy is, mint az államok gazdasági tárgyú döntéshozataláról összegyűjtött és rendszerezett gyakorlati tudás”. És egy másfajta megközelítés: “a gazdaságpolitika valójában politika a gazdaságban, minden gazdaságpolitikának minősül, amit a politika tesz a gazdaságban”.
Itt azonban álljunk meg, mert szerzőnk túl szerényen foglalkozik azzal, hogy a (nagy)politika ténylegesen hogyan és milyen mértékben befolyásolja a gazdasági döntéseket. Érdemben erről csupán a gazdasági döntéshozatal gyakorlatát taglaló utolsó, rövidke fejezetben esik szó. Itt olvashatjuk azt a közhelyet, hogy “a politikai megosztottság érvényes a gazdaság irányítására is”. De az sem hat az újdonság erejével, hogy “az intézkedések meghozatalánál nagyon is sokat számít a politikai (kormányzati) ciklus”. Mint ahogy az sem, hogy “A szerző a maga gazdaságpolitikai gyakorlatából megtanulta: sem a modellek, sem az intézmények nem döntik el teljesen (!), hogy a kormányzati gazdaságpolitika mennyire hatékony és sikeres: a kritikus kérdés az, melyek a döntést előkészítő, meghozó, végrehajtó és másokkal elfogadtató emberek. S azt sem kell elhallgatni, némi szerencse is kell a sikerhez.”
KÉT TERÜLET. Hát a színvonalról és stílusról elég ennyi. Ám az elfogultság vádját elkerülendő, le kell szögeznünk: Bod Péter Ákos hitelt érdemlő fejtegetései sokoldalúan mutatják be a makrogazdasági szabályozás – általa is legjobban ismert – két legfontosabb területét, a költségvetési és a monetáris politikát. Apró kukacoskodás: az Orbán-kormány által bevezetett kétéves költségvetés dilemmáját figyelmen kívül hagyva, megelégszik egy röpke mondattal arról, hogy “a következő évre (vagy mint 2000-ben két évre) vonatkozó (költségvetési) javaslatot… október közepéig nyújtják be az Országgyűlésnek”. Lépjünk azonban tovább. A külföldi tőkéről annyit tudunk meg, hogy az veszély is lehet, meg esélyt is jelenthet, hasonlóképpen a nemzetközi nyitottsághoz, amellyel “a gazdasági szereplők számára többletlehetőségek nyílnak, és ugyanakkor korlátok fakadnak”. Azután a szuverenitásról: “a gazdaságpolitikáról szólva – szigorú értelemben – nem is helyes a szuverenitás fogalmát alkalmazni”, mivel az állam saját területén sem rendelkezik teljes és osztatlan döntési szabadsággal a magánszektor felett, meg azután jogi korlátok is vannak. Felesleges folytatnunk.
Mindent összevéve: Bod Péter Ákos bizonyára tudott volna a gazdaságpolitikáról egy jóval tartalmasabb, hasznosabb könyvet is írni. Persze csak akkor, ha nem előkelő kívülállóként tárgyalja e lényeges témákat, hanem saját tapasztalatait megosztja olvasóival, s nem tartózkodik saját véleményének, álláspontjának közreadásától. Ezért azután keressük továbbra is a kielégítő válaszokat a gazdaságpolitika szerfelett időszerű kérdéseire. Ne mondjunk le a reményről!
