Széles mosollyal ugyan, ám mégiscsak felvetette Johannes Linn, a Világbank alelnöke a budapesti búcsúpartin: mi lenne, ha Magyarország ezentúl “donora” lenne a világszervezetnek. Jóllehet, a pénzintézet hiteléért nem folyamodik már az ország, az adakozásra buzdító ötletet azért igyekeztek elengedni a fülük mellett a magyar felek. A bank persze irodája bezárása után is figyelemmel követi az itteni fejleményeket; miként jelentésében fogalmaz, évente egy, legfeljebb két szakértője szenteli munkáját a magyar ügyeknek. A Világbank – washingtoni társszervezetéhez, a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) hasonlóan – ezentúl e régióban inkább keletebbre összpontosít. A két fejlesztési intézmény örömmel konstatálja, hogy dolgát itt elvégezte, s kereken húsz évi jelenlét után feladhatja magyar hídfőállásait.
HELYTÖRTÉNET. A mostanság a belpolitikában is felelevenített magyar csatlakozás 1982-re datálódik. Az annak idején az úgynevezett Bretton Woods-i egyezmény alapján életre hívott intézmények segítségét az tette szükségessé, hogy Magyarország a fizetésképtelenség határára sodródott. A két szervezet kölcsönei akkor a következő néhány évre konszolidációt eredményeztek, nagyobb változásokat pedig a kilencvenes évektől gerjesztettek.
Kiváltképp az IMF-fel lett ekkoriban izgalmas a viszony. Az addigi legnagyobb hitelszerződést 1991-ben legelején írták alá: három évre és 1,1 milliárd SDR-re (különleges lehívási jog – az IMF számlapénze) szólt. A költségvetési hiány elszabadulása miatt azonban nem csak ezt, hanem a két évvel később nyitott hitelkeretet is felfüggesztette az alap. A következő szerződést pedig megszorító lépésekhez kötötte, így azt csak a Bokros-csomag után, 1996-ban írták alá. Az a konstrukció viszont már nem lehívandó kölcsönről, azaz tényleges pénzről szólt: a készenléti-hitel sokkal inkább demonstrációs célokat szolgált. Azt mutatta a nemzetközi piacoknak, hogy a gazdaságpolitika az IMF által immár elfogadott pályára állt. Ez a hitelkeret tehát lejáratáig “érintetlenül” ketyegett, az IMF pedig azóta is azokat a szolgáltatásokat nyújtja, vizsgálatokat végzi, amelyeket általában a tagjainál szokott. Így a menetrend szerint évente esedékes, az IMF alapokmányának IV. cikkelye által meghatározott gazdaságpolitikai felülvizsgálatot, amelyen 2002-ben már átesett az ország.
A Világbankkal az első, 1983-ban aláírt hitelszerződés óta mintegy 40 kölcsön-megállapodás jött létre, a kihelyezések végösszege közel 4 milliárd dollárra rúg. A hitelek több mint fele az ipari szerkezetátalakítást célozta, az összes kölcsön ötöde jutott a mezőgazdaságnak, a fennmaradó részt pedig az energetika, a közlekedési szektor és a távközlés kapta. Új kölcsönt az ország évek óta nem igényelt, a felsőoktatás átalakítására megítélt hitelt pedig a magyar kormány tavaly nyáron, két évvel a lejárata előtt felmondta. Sőt, magát az “elszakadást” is hazánk javasolta. A bank nemrégiben elfogadott, Magyarországra vonatkozó stratégiája arról tanúskodik, hogy bár az intézmény az általános gyakorlat szerint 5 éves rugalmas leválási program során búcsúzik el az érettnek nyilvánított hitelfelvevőtől, jelen esetben elismeri, hogy – hacsak valamilyen előre nem látott esemény másképp nem rendezi – itt nincs szükség többé a hitelére. A kölcsönzés nemes feladatát ezzel az Európai Beruházási Bankra (EIB) és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankra (EBRD) testálja, ezentúl legfeljebb bankgaranciát nyújt, s persze szakértelmet. Marad viszont a viszony az ugyancsak a Világbank-csoporthoz tartozó Nemzetközi Pénzügyi Társasággal (IFC), amely ma elsősorban energiahatékonysági programjával, valamint a kis- és középvállalatok felkarolásának szándékával van jelen.
A két nagy washingtoni intézmény e térségben ezentúl elsősorban Közép-Ázsiára fókuszál, s a Világbank mindezt Varsóból teszi. Legalábbis oda költözik a budapesti stáb egy része, így az eddig az itteni irodát vezető Roger Grawe is. Az ok: Lengyelországban még aktív a bank, s futnak programjai a szomszédos Lettországban és Litvániában is.
Persze a régióban nem Magyarország az egyetlen érettnek ítélt terület. Észtországból már tavaly kivonult e szervezet, Pozsony néhány éve, Prága pedig már a kilencvenes évek elejétől nem vesz fel világbanki hitelt.
ÉRTÉKELÉS. “Magyarország immár nagyon is hasonlít Nyugat-Európára. Minthogy pedig önállóan is jól hozzáfér a tőkepiacokhoz, – magyarázza az alelnök a Figyelőnek. “Mindkét oldal sikere ez” – értékeli Johannes Linn a bank eddigi működését és mostani kivonulását. Nem ennyire rövid és velős ugyanakkor annak a vizsgálatnak az eredménye, amely az elmúlt években a Világbank szerkezetátalakítási kölcsöneinek hatását elemezte, egyebek mellett éppen nálunk. A pénzintézet a civilek nyomására az érintett kormányok bevonásával 10 országban egyezett bele a kilencvenes évek közepén a hitelek gazdaság- és társadalompolitikai hatásának firtatásába. A csoportból végül 7 ország lett – 3 kormány visszakozott -, s a magyar jelentés a bank szakértői és mintegy 1500, a civilek által megbízott kutató munkája nyomán elkészült. A levonható következtetéseket, a többi országjelentéssel együtt, július végén tárgyalják Washingtonban. A hazai tapasztalat sok országéval egybecseng: a két intézmény privatizációt, liberalizációt és költségvetési megszorításokat szorgalmazó politikáját felül kell vizsgálni. Ezzel ugyanis nem indul be automatikusan és gyorsan a növekedés, a szegénység csökkenése, sőt, éppen ellenkezőleg: hazánkban a szociális és területi egyenlőtlenségek csak nőttek. Noha e szervezetek nem avatkoztak be közvetlenül a magyar ügyekbe – szól a jelentés -, abban szerepük volt, hogy a piacgazdaság szabályait túl gyorsan erőszakolta ki a gazdaságpolitika. Kritika továbbá, hogy mivel a Világbanknak és az IMF-nek nem volt – nem is lehetett – rendszerváltási tapasztalata, így sokkal visszafogottabb elvárásokat kellett volna megfogalmazniuk. Kiváltképp, hogy tevékenységükből nem rajzolódott ki: itt nem csupán szerkezetátalakításról, piachoz igazításról, hanem egy komplex társadalmi-gazdasági rendszer le-, illetve újjáépítéséről van szó.
