Hiába igyekszik Európa szabadulni az infláció nyomasztó terhétől, az úgy tapad rá, mintha hozzánőtt volna. Az euróövezet tizenkét tagországa minden optimista előrejelzés ellenére továbbra is inflációs gondokkal küzd. Való igaz, az előzetes számítások azt mutatják, hogy a pénzromlás üteme májusban 2 százalékos szintre csökkent: azaz két év után először sikerült teljesíteni az Európai Központi Bank (ECB) által meghatározott célkitűzést. A frankfurti bankárok mégsem ünnepelnek. Véleményük szerint a fogyasztói árindex süllyedése – az áprilisi 2,4 százalékos mutató után – pusztán néhány pénzügytechnikai tényező véletlen következménye, amit hamarosan nyilvánvalóvá is válik, hiszen az infláció júniusban minden bizonnyal ismét megugrik majd. Mindebben a legaggasztóbb az, hogy az infláció továbbra is az eurózóna peremországaiban lesz a legmagasabb, csakhogy ezt nem kíséri az ilyen esetekben elvárható robosztus növekedés.
KOMMENTÁR
Mítosz és valóság
Németország polgárai körében megbukott az euró. Egy minapi, a Bundesbank által ismertetett közvélemény-kutatás szerint a legnagyobb európai állam lakosságának 56 százaléka, ha tehetné, visszaállítaná a német márkát. A közös európai valuta népszerűsége persze már eddig is erősen ingadozott, és várható, hogy átmeneti húzódozás után a németek idővel megszokják és megkedvelik a zsebükben lapuló eurót.
Az “utca emberének” véleménye manapság mindenesetre igencsak lesújtó. Egy külföldi újságíróknak előadó frankfurti idegenvezető például nem csak a “teuro” (értsd: teuer, azaz drága euró) jelenség miatt kárhoztatja a városából szabályozott európai pénzpolitikát, hanem egy ennél sokkal prózaibb ok miatt is; azon boszszankodik, hogy az euró bevezetése után több érmét kell magánál hordania, mint a márka-korszakban.
A németek érzékelhetően nehezen tudnak napirendre térni a gazdasági sikerek szimbólumaként közismert márka euróba “olvadása” felett. Pedig a jelenlegi helyzet inkább bizakodásra adhatna okot.
Részben azért, mert a közös valuta árfolyama a dollárral szemben rég nem látott magasságban szárnyal, kifogva ezzel a szelet a német közvélemény vitorlájából, amely az egykori erős márka felhígulásától tartott. Jó két esztendeje nem volt olyan izmos az euró, mint ezekben a napokban: kurzusa a zöldhasúval szemben az év eddig eltelt részében 8,5 százalékkal emelkedett. A két meghatározó valuta közötti kiegyenlítődés bizonyos fokig mindenkinek érdeke, az euró kurzusának felfelé ívelése ugyanakkor jelzi, hogy az európai integráció koronájaként bevezetett valuta helyzete stabilizálódott. Az eurózónába minden eddiginél nagyobb tőkebeáramlás várható, ami kárpótlást nyújthat az erős valuta mellékhatásaként jelentkező exportveszteségek miatt. A sokat szidott Wim Duisenberg, az ECB elnöke jövőre minden bizonnyal számottevő gazdasági élénkülést és megizmosodott valutát hagy hátra utódjára.
Másrészt – noha az inflációs nyomás az ECB szerint továbbra is fennáll, ezért elemzők nem zárnak ki egy enyhe kamatemelést a nyáron – a valutaövezet átlagos inflációs görbéje lefelé ível. Májusban az áremelkedés az idei esztendő legalacsonyabb szintjén, kereken 2 százalékon állt. A német “átlagpolgár” vélekedése már csak azért is érzéki csalódás, mert az átlag mögötti szórás éppen országára nézve a leghízelgőbb: ott az idei májusi árak csupán 1 százalékkal voltak magasabbak a 2001-es hasonló mutatóhoz képest.
Valami igazsága mindemellett a németországi és más tagállamokbeli közvélekedésnek is van. Az Eurostat 12 termék- és szolgáltatási csoportja közül egy mutat kiugróan magas inflációt: a szállodák és az éttermek árai egy év alatt 4,7 százalékkal, azaz az átlagos érték csaknem 2,5-szeresével emelkedtek. (Emellett még az oktatás, valamint az alkohol, és a dohánytermékek ára nőtt meg jelentősen.) Tény továbbá az is, hogy a déli és periférikusabb államokban nagyobb az áremelkedés, mint az eurózóna centrumában.
A polgárok minden bizonnyal ezen részadatok alapján állítják, hogy az euró készpénzes bevezetése nyomán nőtt az övezet inflációja. Pedig valójában csökkent.
Martin József Péter
FIGYELMEZTETÉSEK. A frankfurti bankárok nemhogy nem elégedettek, de egyik figyelmeztetést fogalmazzák meg a másik után. “Az árstabilitási kilátások kevésbé kielégítőek, mint arra néhány hónappal ezelőtt számítottunk” – fújt riadót Wim Duisenberg ECB-elnök június 6-án, röviddel azután, hogy a bank igazgatótanácsa úgy döntött, 3,25 százalékon változatlanul hagyja a bank irányadó kamatát. Szakértői körökben azonban sokan vannak azon a véleményen, hogy a pénzintézet júliusban vagy augusztusban végül mégis megemeli a kamatot.
Hogy mi szükség van kamatemelésre akkor, amikor a fellendülés éppen csak elkezdődött? Nos, Duisenberg legfőbb félelme az, hogy az infláció az euróövezet gazdaságának szerves részévé válik. Tény: a maginfláció – amely nem foglalja magában az ingatag energia- és élelmiszerárakat – a várakozások szerint májusra is 2,4 százalékos lesz, hajszálra ugyanannyi, mint áprilisban volt.
Az inflációs várakozások tagadhatatlanul egyre nagyobb számokról szólnak. Gwyn Hacche, a HSBC Investment Bank Európáért felelős közgazdásza például elismeri: a kötvényárak alakulása azt mutatja, hogy az euróövezet inflációja az idén 2,2 százalékra rúg majd, azaz jóval magasabb lesz, mint az általuk tavaly novemberben prognosztizált 1,5 százalék. Korábban a közgazdászok többsége azt vetítette előre, hogy az infláció 2002-ben gyorsan az ECB által meghatározott 2 százalékos plafon alá esik, és tartósan ott is marad.
A bizonytalanságra az ECB logikus válasza az lenne, ha emelné a kamatokat. Csakhogy mindez nem olyan egyszerű. Az árak sokkal lassabban nőnek az euróövezet kulcsországaiban, például Németországban vagy Franciaországban, mint Görögországban, Portugáliában vagy Spanyolországban. Akkor, amikor a kisebb gazdaságok jóval lendületesebben növekedtek, mint a nagyok, ennek nem volt különösebb jelentősége, hiszen az áremelkedést termelékenységjavulás és termelésnövekedés kísérte. Mi több, teljesen érthető folyamatról volt szó: az uniós peremországok árai mindössze felzárkóztak a fejlettebb országokéhoz.
OLVADÓ KÜLÖNBSÉG. Az elmúlt évben azonban döntően megváltozott a helyzet. Ma már a kisebb gazdaságok növekedése is lelassult. Mint José Luis Alzola, a Schroder Salomon Smith Barney londoni közgazdásza rámutat, a spanyol, ír, görög és portugál növekedés 1995 és 2000 között átlagosan 4,1 százalék volt, szemben az ugyanebben az időszakban regisztrált 2,1 százalékos német és francia teljesítménnyel. “A következő öt esztendőben viszont a különbség 1 százalékpontra vagy még kevesebbre olvad” – jósolja Alzola.
Az inflációs szakadék viszont továbbra is majdnem ugyanolyan széles marad, mint amilyen mindig is volt, és ez még tovább gyengíti a kisebb gazdaságok növekedését. Az ír központi bank június 10-én közzé is tett egy figyelmeztetést, miszerint amennyiben az inflációt nem sikerül az országban a májusi 5 százalékról 1 százalékra leszorítani, akkor megtorpanhat a növekedés.
Ha az ECB – amelyet törvény kötelez az árstabilitás fenntartására – egy-két hónapon belül kamatot emel, az megfékezheti az inflációt néhány olyan országban, mint Írország vagy Portugália. Ám egyúttal szétzúzhatja a törékeny gazdasági fellendülést szerte az eurózónában, mindenekelőtt Németországban és Franciaországban. E lépés helyett számos közgazdász éppen ezért arra ösztökéli az ECB-t, hogy tornássza följebb az inflációs plafont 2,5 százalékra. Ezt azonban Frankfurtban megfutamodásként értékelik és a bank tántoríthatatlan monetáris döntéshozói nem is hajlandóak rá. Egyértelmű az üzenetük: Európának meg kell tanulnia, hogyan növekedjen az infláció serkentő ereje nélkül.
