Azt írja az újság, hogy Magyarországon évente 85 ezer tonna veszélyes hulladék keletkezik, s ennek a hazai égetők csupán nagyjából harmadát tudják fogadni.#<# Azután azt is írja az újság... Ám minek folytassuk, hiszen minden józan polgár, ha kicsit is érdekli a téma, tisztában van vele: fáradhatatlanul szennyezzük a vizet, a levegőt, a környezetünket, pusztítjuk az erdőket, az élővilágot, kizsákmányoljuk a természet kincseit. Az egymást váltó politikai és gazdasági elitnek, a kormányoknak az utóbbi évtizedben is minden gondja nagyobb volt annál, hogy ilyen piszlicsáré dolgokkal törődjön, és ezekre elegendő pénzt pazaroljon. Itt tartunk most, és már ezért is üdvözölhetjük, hogy a budapesti közgázon már jó néhány éve Gazdaságetikai Központot hoztak létre azzal a céllal (is), hogy a modern gazdaságok etikáját - és a környezetvédelmet - tanulmányozza. Így annak is örvendhetünk, hogy Zolnai László Ökológia, gazdaság, etika című könyvében öszszefoglalja a különféle vizsgálódások eredményeit, az ökológia gazdaságtan kevéssé ismert tételeit és megállapításait mindannyiunk üdvére és az egyetemi hallgatók okítására.
E feladat jelentőségét növeli, hogy nemcsak a közember, hanem a vállalkozó, a bankár, a tőkés sincs tudatában a gazdaság és az erkölcs közötti közvetlen kapcsolatnak. Nem is nagyon érdekli, s úgy véli: az erkölcsi megfontolások nem rá tartoznak, számára a profit, a haszon az egyedül üdvözítő. A morállal – és a környezetvédelemmel – törődjenek mások: az állam, az önkormányzatok, azért (is) kapják a sok adót. Zolnai ezt a szemléletet tudományos alapossággal, meggyőző elemzésekkel, nyomós érvekkel bírálja és cáfolja. Kritikáját jeles kutatóktól származó irodalmi hivatkozások, szemléletes példák hosszú sora támasztja alá. A modern gazdaság “mintaállamairól” azonban kissé eszményi, nem eléggé bizonyító erejű képet vázol fel. Egy aprócska példa: “A nyugati vállalatok az etikai megközelítést teljesen elfogadottnak tekintik. A nagy amerikai vállalatok körülbelül 90 százalékának van etikai kódexe.” Nos, tudja az ördög, mit is érnek ezek a kódexek. Ámde azt se felejtsük: a “nagyok” előszeretettel exportálják a környezetet károsító tevékenységeket, s ezzel a veszélyes hulladékot is a szegény, fejlődőnek nevezett országokba. Legyen ez az ő gondjuk. De ettől még szerzőnknek teljes mértékben igaza van abban, hogy “ha az üzleti szervezetek tekintettel vannak partnereik érdekeire, ha nem szennyezik és pusztítják el a természeti környezetet, akkor ezzel súlyos költségektől és konfliktusoktól mentesítik a társadalmat”. Igen ám, de az igazi kérdés mégiscsak az: lehet-e – és hogyan – arra késztetni, netán kényszeríteni az “üzleti szervezeteket”, hogy éppen ők vállalják ezeket a költségeket. Szerzőnk fejtegetéseiből arra a következtetésre jut(hat)unk, minél fejlettebb a gazdaság, annál erőteljesebb szereplőinek felelősségtudata, morális érzékenysége, annál többet törődnek a környezet védelmével. Ebben is lehet valami, noha még az is nélkülözhetetlen, hogy az állam a saját eszközeivel, célravezető intézményekkel, jogszabályokkal támassza alá, sőt megkövetelje az etikai elvek, ökológiai normák gyakorlati érvényesítését. Tegyük hozzá: mindez csekély kivételtől eltekintve még odább van.
S ezzel akár be is fejezhetnénk erről a szerfelett hasznos, sok tekintetben újszerű, hiánypótló munkáról szóló eszmefuttatásunkat. Ám a recenzensben ott bujkál a kisördög, kérdései nem hagyják nyugton. Ezért az is érdekelné: hogy is van mindez nálunk? Miért nem érvényesek az itt kifejtett bölcs elvek és kívánalmak nálunk?
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
