David Ruttnam angol producer az alábbi tanáccsal látta el Szabó Istvánt, mielőtt beléptek volna a Warner Brothers európai igazgatótanácsának ajtaján: “Ha a film 10 millió dollár alatt van, akár 1 dollárral is, úgy csinálod, ahogy jónak látod. Ha 15 millió dollár, megmondják ki a főszereplő. Ha 20 akkor a mellékszereplőket is ők választják ki. Figyelj oda, hogy 10 alatt legyél!”
A Találkozás Vénusszal című film forgatására készültek éppen. A teremben azon európai országok warneres képviselői ültek, ahol forgalmazni kívánták a filmet. “Reálisan hány nézőre számíthat a film?” – szegezte a kérdést az egybegyűltekhez az igazgató. Senki sem becsült horribilis nézettséget, ráadásul kicsit drágállották a film költségvetését. Ekkor a producer odahajolt Szabó Istvánhoz: “Eláruljuk nekik, hogy kit választottunk női főszereplőnek?” – kérdezte. “Persze!” – bólintott a világhírű magyar filmrendező. Glen Glose nevének elhangzása után megváltozott a hangulat, a forgalmazók rögtön magasabb nézőszámot jósoltak.
“Ennyi volt. Öt perc” – meséli Szabó István arra utalva, hogy Magyarországon egy 30 millió forintos filmtámogatásra, amit nevezhetnénk inkább “könyöradománynak” is, hónapokig, sőt évekig kell várni. Az e célra létrejött kuratóriumok, alapítványok ugyanis bürokratikusan működnek.
Éppen húsz éve, hogy Szabó István a Mephisto című filmmel elnyerte az Oscar-díjat, s 10 éve csak külföldi pénzből forgat. A filmpiacon is megfigyelhető a globalizálódás. A világ nagy és kis filmgyártó cégei Hollywoodtól Hongkongig mind-mind “világsikereket” akarnak forgatni. Olyanokat, amelyek egyszerre teríthetők a föld bármely országában, érdeklik az amerikai, a japán, és a közép-európai nézőket is. Dollármilliók ugyanis kizárólag ezekből a filmekből folynak be. Létezik emellett egy kisebb, de még mindig hatalmas piac: az európai. Ugyanakkor a lokális, “nemzeti” piac mindenütt haldoklik. Egy magyar rendező 2001-ben ugyanazzal a problémával szembesül, mint mondjuk egy francia: Vagy a helyi kis piacnak dolgozik, de abban kevés a pénz, vagy megpróbál a “világnak”, de legalább is Európának filmet gyártani. Ehhez azonban tőke kell.
PÉNZHIÁNY. Szabó István az európai piacot választotta. “Kényszerűségből nem forgatok itthon filmet, mert úgy látom, nincs lehetőség pénzt szerezni. Legalábbis én nem tudok. Hét évvel ezelőtt Jancsó Miklóssal együtt kértem egyszer egy meghallgatást egy filmalapítványtól. De a kitűzött időpont nem volt jó számunkra, ezért személyesen kértem egy másik lehetőséget. Végül úgy alakult, hogy egyáltalán nem fogadtak bennünket. Ennek a kuncsorgásnak, amit ott megkövetelnek, nem látom értelmét” – meséli.
Kuncsorgás! Ez a kulcsszó. A magyar filmgyártás és -finanszírozás jelenlegi rendszerét bírálók szerint ugyanis az a probléma, hogy a közpénzekből elkülönített összegek a tizedét sem teszik ki annak, mint amennyit a rendezők igényelnének. Több, mint százan folyamodnak évente támogatásért (a Filmszövetség 250 rendezőt tart nyilván), a közös kalapba azonban reálértéken évről évre kevesebb kerül.
A pénzhiányt jól mutatja, hogy az összes állami forrásból az idén mindössze 1,5 milliárd forintot tudnak szétosztani (lásd a táblázatot). Egy játékfilm elkészítése ugyanakkor minimum 150- 200 millió forintba kerül, vagyis összesen körülbelül 7 filmre lenne elegendő pénz. A kuratóriumok és döntnökök sorában csupán egyetlen fórum a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMA), amelyhez csak az idén 150 rendező nyújtott be forgatókönyvet elbírálásra. Az alapítványhoz hasonlóan a többi pénzosztó grémiumot is ostromolják a rendezők, producerek.
A NYERTESEK IS VESZTESEK. Az állami és más közpénzeket elosztó kuratóriumok nem tudnak mást tenni, mint csupán “szeleteket osztani”. Az MMA az idén 420 millió forintot osztott szét tíz rendező között. Átlagosan 40 millió forintot kapott egy-egy filmkészítő. A nyertesek azonban “vesztesnek” érezhetik magukat, mivel a néhány tízmilliós támogatás még az elinduláshoz is kevés. Ekkor kezdődik a pénzszerzés második fordulója: a kalapozás. Így tett Salamon András filmrendező is (Zsötem, Közel a szerelemhez), amikor évekkel ezelőtt az alapítványhoz beadta egyik forgatókönyvét elbírálásra. Szerencsés volt, mert kapott 30 millió forintot, csakhogy a filmjéhez további 90 milliót kellett volna összeszednie. Bankokhoz, kisvállalkozásokhoz, mamutcégekhez kopogtatott be. Kilincselt kuratóriumoknál, televízióknál. Nem mindenütt mutattak neki ajtót.
Volt, ahol biztatták, s milliókat ígértek a filmjéhez. Csakhogy ezek az ígérvények papíron kevesek voltak ahhoz, hogy az MMA végül valóban a kezébe adja a már korábban megítélt 30 millió forintot. Ha ugyanis a rendezőnek egy év alatt nem sikerül összeszednie a teljes összeget, s emiatt a szakmai testület nem lát garanciát arra, hogy a film valóban elkészül, akkor a megnyert milliókat sem adják oda. Salamon Andrással is ez történt.
Néhány rendezőnek azért sikerül ilyen-olyan hasbeszélő módszerrel pénzt kicsikarnia a támogatóktól, s elkezdheti a forgatást. Abban reménykedik, hogy ha a kuratórium lát egy részletet a készülő műből, akkor megnyitja a pénztárcáját. A rendezők kedélyét tovább rontja, hogy a filmfinanszírozásra szánt 1,5 milliárd forintnyi közpénzt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) más forrásokból milliárdokkal megfejeli – neki tetsző filmötletek megvalósítására (Széchenyi-film 1,8 milliárd, Bánk bán-film 750 millió forint).
MOZIFILM MAGÁNTŐKÉBŐL. Salamon András úgy látja, az ellentmondás feloldására egyetlen megoldás kínálkozik: minden rendező egyenlő eséllyel induljon a pénzekért folyó “versenyben”. A szakma 99 százalékának ne kelljen kuratóriumoknál ácsingóznia 20-30 millió forintokért, miközben mások az egész évi magyar filmtámogatás kétszeresét kapják meg a kulturális tárcától. “A filmesek megvetik azokat, akik jobbnak látják a minisztériumi pénzszerzést, mert az szétzilálja a szakma morálját” – teszi hozzá nem is titkoltan a Széchenyi-, illetve a Bánk bán-film költségvetésére utalva.
Vannak, akik úgy vélik, meg lehet és meg is kell próbálni Magyarországon állami pénzek nélkül, magántőkéből, piaci alapon mozifilmet készíteni. Ez persze nem egyszerű feladat, hiszen mintegy 300 ezer nézőnek kell ahhoz jegyet váltania a moziban, hogy egy átlagos költségvetésű (150 millió forintos) film behozza a ráfordított költségeket. Az utóbbi évek legnagyobb magyar mozisikere a Csinibaba volt 1996-ban, 500 ezer nézővel, s rekordösszegű, 130 millió forintos adózás előtti nyereséggel.
“Ilyen őrültek csak mi vagyunk, hogy a sajátunkat tettük bele” – mondja Pataki Ági, aki az idei filmszemlén bemutatott Üvegtigris című filmmel tette le névjegyét a produceri szakmában. A 140 millió forintos költséggel forgatott játékfilmbe 28 millió forinttal szállt be magánvagyonából, férjével és üzlettársával, Kovács Gáborral, valamint a filmet gyártó Filmpartners Kft.-vel együtt. Az ismert modell a többi pénzt szponzoroktól szedte össze. “Mindenhova ő ment és minden tárgyalásról elhozott valamennyit” – meséli a férj, Kovács Gábor, miközben nem kis büszkeséggel az arcán hátradől a széken. De a főszereplő – Rudolf Péter – neve is feltehetően garanciát jelentett a szponzoroknak. A producer házaspár érzelmi alapon vágott bele a filmkészítésbe, mert mint érvelnek, szeretik a magyar filmeket. Cégük, a Filmpartners, amelyet Kovács Gábor két másik tulajdonossal együtt még 1993-ban alapított, reklámfilmgyártással és tévés produkciókkal foglalkozik. Számukra ez az üzlet. Pataki Áginak egyébként annyira megtetszett a producerkedés, hogy már a következő két filmet készíti elő. Bizakodik, hogy az Üvegtigris behozza a ráfordított összeget. “Ha eléri a 300 ezer nézőt, akkor már megérte” – fogalmaz. Kovács Gábor szerint öt-hat évnek kell eltelnie ahhoz, hogy olyan szponzorálási rendszer jöjjön létre, amellyel jövedelmezővé válhat a magyar filmgyártás. Úgy véli, a titok nyitja: a minőségi közönségfilm. Ők legalábbis ilyeneket szeretnének forgatni. Bár az alkotói munkába nem szólnak bele, a forgatókönyvet, mint producerek “nagyon is kritikus szemmel olvassák el”.
Véres vadkapitalizmus 
Martosi Mórocz Sándor, a Magyar Mozgókép Közalapítvány egyik gazdasági vezetője szerint a magyar gazdaságnak soha nem lesz annyi pénze, hogy ezt az “irdatlan mennyiségű rendezőt” eltartsa. Reklámfilmkészítést pedig sok rendező nem hajlandó vállalni. Akkor sem, ha a játékfilmből nem tud megélni. A Mafilm megszűnésével a filmes kisvállalkozások megjelenésével “véres vadkapitalizmus kezdődött”, s ez szétzilálja a szakmát az öltöztetőtől az operatőrig. De aki leginkább vesztese a helyzetnek, az kétségkívül a rendező. A pénz összeszedése egy filmhez “idegi, fizikai trauma” – állítja a gazdasági vezető, aki úgy látja, hogy a köztévének talpra kellene állnia, mert az ismét adhatna értékes munkát a rendezőknek. Akár a nyolcvanas években, amikor évente még 12, egyenként 90 perces tévéjátékot gyártott az MTV a Mafilm megrendelésére.
A FEHÉR HOLLÓ. Az állami pénzek nélküli, magántőkéből finanszírozott filmkészítés útjára egyébként elsőként idehaza Kálomista Gábor lépett, 1997-ben. “A szakma soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy nem éltem velük – mondja beletörődve az üzlettulajdonosból producerré lett Kálomista -, s valóban igaz, hogy kívülről jöttem, ám a közönségsiker engem igazol” – teszi hozzá.
Kálomista Gábort valójában a Tímár Péter által rendezett Csinibaba fentebb említett – magyar mércével mérve “hihetetlen” – kasszasikere vonzotta a filmhez. Ezt a csúcsot azóta sem döntötte meg senki. Két hónappal a 1997-es bemutató után Kálomista, mint a Royal Speed szállítmányozási cég marketingigazgatója egyszerűen a titkárnőjével felhivatta a rendezőt. A tulajdonosok meggyőzték Tímárt arról, hogy egy szállítmányozási cég is foglalkozhat filmkészítéssel, hiszen ők csak pénzt adnak hozzá. Így lett a hajdani vendéglátósból, vadászbolt-tulajdonosból, majd Duna TV-s sofőrből, világosítóból és rendezőasszisztensből, utóbb pedig marketingigazgatóból filmproducer. Tímár Péter “nem tiltakozott”. Fiókjában 1989-óta hevert egy forgatókönyv, azt adta oda Kálomistáéknak. S mivel nekik tetszett, celluloidra került a Zimmer Feri.
“Furcsa érzés volt – emlékszik vissza Tímár Péter -, semmivel sem kellett törődnöm, minden költséget állt a cég. Elképzeltem, hogyan működik ez külföldön, ahol a rendezőnek nem kell szponzorok után futkosnia.” De hiába kapcsolódtak be az ügyes üzletemberek, a Zimmer Feri közel sem vált akkora közönségsikerré, mint a mintaadó Csinibaba, anyagilag pedig végül bukásnak bizonyult. A film 1997-ben 60 millió forintból készült, s további 25 millió forintot költöttek reklámra.
Akik nem hisznek abban, hogy Magyarországon lehet magántőkéből profitot hozó filmet készíteni, azok most Kálomista Gáborra “mutogatnak”. A “kívülről jött” magánbefektető is belátta ugyanis, hogy állami pénzek nélkül nem lehet nyereséges produkciót létrehozni. Ma már egyébként Kálomista is kopogtat kuratóriumoknál.
CSAK AZ ADÓFIZETŐ BUKIK. “Kálomista, ellentétben más stúdiók producereivel, nem szól bele a munkámba, és ez nekem fontos” – mondja a ma már állami pénzeket is megszerző partneréről Tímár Péter filmrendező. “Ügyesen csinálhatja”, mert kapott támogatást filmalapítványoktól, az Országos Rádió és Televízió Testülettől (ORTT), kereskedelmi tévéktől és a minisztériumtól is. Így készülhetett el a 6:3 című film, majd az Ámbár Tanár Úr és a Vak vagányok című alkotás, amelyhez például a NKÖM 45 millió forinttal járult hozzá, és amelynek csak a promójára 35 millió forintot költöttek. A jegybevétel azonban messze elmaradt a várakozástól: csupán 20 millió forintot hozott a konyhára. Kálomista, a felsorolt, közönségfilmeknek szánt, anyagilag mégis veszteséges produkciók ellenére hisz abban, hogy öt éven belül rentábilissá tehető a magyar film. Ám amíg “ez az öt év” eltelik, addig nyereséges vállalkozásaiból finanszírozza a filmiparban elszenvedett veszteségeit, például úgy, hogy cége, a Megafilm “bérmunkákat” is vállal. Emellett érdekelt a lemezkiadásban – még szállítmányozási vállalkozóként adta ki Cseh Tamás lemezét -, s ő jelentette meg Vujity Tvrtko “Pokoli történetek” című könyvét, továbbá magyar filmek külföldi eladásával is próbálkozik. A Megafilm tulajdonosai azt állítják, hogy a haszonból tudnak visszaforgatni a filmgyártásba is.
Irigyeik szerint azonban a Megafilm azért nyereséges, mert a viszsza nem térítendő állami támogatások fedezik azt, amit “elbuknak a filmjeikkel”. Vagyis éppen az állami támogatások miatt állt elő Magyarországon az a “furcsa” helyzet, hogy bár 20 magyar filmből 19 anyagi csőd, az ilyen filmek készítői is majdnem mindig “jól járnak”. Sokan ugyanis még az első “snitt” előtt kivesznek 8-10 százalékot, és csak a maradékot költik el. Így aztán tényleg az adófizető bukja a legtöbbet. Az az adófizető, aki esetleg be sem megy a moziba.
A szakemberek szerint egyébként egy film sikere – az alkotók munkája mellett – két dolgon múlik: a pénzen és a forgatókönyvön. Tímár Péter állítja: Kálomista azért sikeres, és azért tud irigylésre méltóan sok pénzt szerezni, mert jó forgatókönyvekkel pályázik.
TÖKÉLETES SZEMEK. A forgatókönyv megírását egyébként Tímárhoz hasonlóan, Szabó István sem bízza másra. Ennek ellenére Szabó István külföldi producerei a szó klasszikus értelmében is alkotótársai, gazdái a filmnek. Értenek a színészválogatáshoz, az operatőri munkához, a forgatókönyvhöz és persze leginkább a pénzszerzéshez. A világban azért is mondják kockázatos vállalkozásnak a filmgyártást, mert a producerek többsége nem képes a forgatókönyv alapján megítélni, milyen film lesz a könyvből. Spielberget például azért tartják producerként is zseniálisnak, mert amire ő azt mondja, hogy sikeres lesz, az 95 százalékban úgy is történik. A magyar producereknek azonban már közel sincs ilyen “tökéletes szemük”. Vagy bejön a prognózisuk, vagy nem. Sokan gyártásvezetőből váltak producerré, s nem képesek kreatívan hozzászólni a filmkészítéshez, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem nagyon értenek hozzá. Ezért tekinti a filmes szakma továbbra is “csak” gyártásvezetőnek őket.
Az állami és közfinanszírozás buktatóinak kiküszöbölésére egyébként létezik más elképzelés is, mint az, hogy “lökjük be” a filmipar szereplőit a mélyvízbe. Az MMA egyik gazdasági vezetője, Martosi Mórocz Sándor például azt javasolja, hogy az állam döntse el, hány filmet tud egy esztendőben teljes egészében finanszírozni, s azt teljesítse is. Amihez más szakértők még azt is hozzáteszik, hogy ha egy produkció “megéri”, nem kell feltétlenül csak azért kiközösíteni, mert más forrásból is kap pénzt. Jó példa erre Bereményi Géza filmje, a Hídember. Ilyen nagyszabású történelmi filmet egyébként más volt szocialista országban is forgattak, így Lengyelországban és Oroszországban is. Az Oscar-díjas rendező, Nyikita Mihalkov állami megrendelésre forgatta közel 40 millió dollárért a Szibériai borbély című filmet, amelyet azután Párizsban a Champs-Élysées-n is játszottak a mozik. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy Magyarországon Bereményi neve “garanciát” jelentett a film sikerére mind a forgatókönyv, mind pedig a rendezés szempontjából. Mégis, amikor kiderült, hogyan és mennyi pénzből készül a Széchenyi-film, kitört a botrány.
KÍVÁNCSISÁGBÓL VÁLLALTA. “Úgy kell nekem, tudtam előre, hogy ez lesz!” – kesergett Bereményi, amikor a napilapokban olvasta, hogy a készülő Széchenyi-film költségvetése felháborította jó néhány pályatársát, és sértődötten nyilatkoztak a hatalom és a rendezők kapcsolatáról. Napokig nem volt egy nyugodt perce sem, névtelenül zaklatták telefonon, gyalázkodó leveleket írtak a nevében másoknak. Bereményi elmondása szerint ehhez képest az az igazság, hogy először el sem akarta vállalni.
Három évvel ezelőtt, 1998 nyarán hallott először az “ötletről”, Hábermann Jenő producertől és Can Togay rendező kollégájától. Ekkor pedig még csak az “ajtóban toporgott” a Fidesz-kormány. “A filmszakmának ebben a szellemi állapotában nem lehet Magyarországon történelmi filmet forgatni” – fogalmazta meg aggályát, amikor barátai arról győzködték, Can Togay-jel közösen írjon forgatókönyvet Széchenyiről.
Bereményinek keserű tapasztalatai voltak, nyolc évvel korábban ugyanis a honfoglalásról szeretett volna filmet készíteni. “Megijedtek a szponzorok, mert a filmgyár előtt tüntettek a film ellen”. Bereményit is zaklatták telefonon, úgy látta, a szélsőjobb ideológiai kérdést csinált a forgatókönyvből.
Állami forráslehetőségek • Magyar Mozgókép Alapítvány
• Nemzeti Kulturális Alap
• Magyar Történelmi Filmalapítvány
• Magyar Televízió Rt. (gyakorlatilag fizetésképtelen)
• Duna TV (kevés pénzzel rendelkezik, inkább szolgáltat: kamerát és utómunka-lehetőséget ad)
• Országos Rádió és Televízió Testület – ORTT (az elmúlt két évben játékfilmes pályázatot mozifilmre nem írt ki, csak televízióra, ilyen például a nemrég bemutatott Vademberek című film – rendező: Szurdi Miklós -, amelyet végül mozifilmként is elkészítettek)
• Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
Mindehhez kapcsolódnak a magánforrások:
• kereskedelmi televíziók (feladatkörükbe tartozik évi néhány mozifilm támogatása)
• magánszféra (pénzügyi befektetők – ez a rendszer Magyarországon csak elvétve működik)
• cégek szolgáltatásai (szponzoráció, ingyen eszközök – autó, kamera -, ez inkább működik)
• filmforgalmazási lehetőségek
Mindezeken kívül létezik az Európa Tanács Koprodukciós Alapja az úgynevezett EURIMAGE, amelynek 25 ország a tagja, köztük Magyarország is. Évente minden ország befizet az alapba egy bizonyos összeget, Magyarország 193 ezer eurót. Ehhez az alaphoz bármelyik tagállam rendezője csak úgy adhat be a pályázatot, ha a filmje legalább három ország koprodukciójában készül.
Amikor 1998-ban felmerült Széchenyi neve, szeretett volna kimaradni a támadásokból és a rágalomhadjáratból. Ezért mondott először “nem”-et. Végül a kíváncsiság sodorta bele a forgatókönyvírásba. Az 1999 nyarára elkészült könyv Várhegyi Attilának, a NKÖM államtitkárának tetszett is. Látta a tervezett költségvetést, amelyet Hábermann Jenő készített.
Az 1,8 milliárdos költségvetés azért váltott ki felhördülést, mert feltűnően sok pénz a magyar filmgyártásban. Még akkor is, ha a produkció német tőkét is maga mögött tudhat. “Nem tudom megmondani, hogy végül mennyit adott a minisztérium, mennyit a szponzorok és mennyit a németek. Talán két-három hónap múlva, amikor leltárt készítünk!” – tárja szét kezeit a producer.
A szakmabeliek talán már fel sem háborodnak, ha meghallják, hogy az 1,8 milliárd forint sem elegendő a befejezéshez. “Ebbe a filmbe minden pénzt beleöltünk. Olyan korhű ruhák készültek, amelyeket múzeumban sem látni” – magyarázza Hábermann.
“Egy dologért fohászkodtam a forgatás kezdete előtt, hogy mire befejeződik a munka, ne változzon meg az arcom, ne torzuljon el a megfeszített akarattól. Azt hiszem, megőriztem” – teszi még hozzá Bereményi. “Csendes elégedettséget érzek, a fő célomat elértem. Nem a Fidesz-kormány megbízásából, hanem Hábermann Jenő és Can Togay felkérésére készítettem ezt a filmet.”
Hogy a Széchenyi-film befuthat-e nemzetközi karriert, azt egyelőre lehetetlenség megjósolni. Az alkotók mindenesetre már a film tengerentúli forgalmazásáról tárgyalnak. Egyszerre szánják közönségfilmnek és imázsprodukciónak.
NEM KAPOTT FELKÉRÉST. Szabó István a “vérre” menő kis magyar küzdelemből és az új lehetőségek kínálta próbálkozásokból az utóbbi tíz évben kimaradt. Legutóbb egy francia producer felkérésére írta filmre Ronald Harwooddal a Taking Sides című darabot. A film nemrégiben készült el, s a szeptember közepén tartott torontói filmfesztiválon már be is mutatták. A Der Spiegel című német hetilap négyoldalas cikkben elemezte a játékfilmet, amit Szabó István egyszerre tart fontosnak és megtisztelőnek.
Egyébként éppen ezt a filmet forgatta Párizsban, amikor egy kávéházi találkozón Andre Szőts magyar származású producer megkérdezte tőle, mit szólna egy Mátyás királyról szóló filmhez. “Elmondtam, hogy bonyolult feladat. Tudni kellene, mit akar kiemelni a film. Mindössze ennyit beszéltünk róla.” Itthon azonban hír lett belőle, s az újságírók tudakolták tőlem, igaz-e, hogy én rendezem. Azt feleltem, ami a valóság: nem kaptam felkérést.”
A sajtóban megjelent hírek egyébként arról szóltak, hogy ugyanúgy, ahogyan a Széchenyi-film, vagy a Bánk bán, a Mátyás királyról szóló film is a kulturális tárca támogatásával készülne.
Az ügy szimbolikus. A mai magyar film-finanszírozási rendszer szimbóluma. Ám egyebek között arról is szól, hogy Szabó Istvánt sikerül-e visszacsábítani az államilag finanszírozott filmgyártásba, ahol a pénzosztás sokszor a politika szempontjaitól függ. Sikerül-e megnyerni a világhírű magyar rendezőt, akinek az elmúlt tíz éve éppen arról szólt, hogy a film nemcsak művészet, hanem üzlet is.
