Egyesek középkori kínzópadhoz, mások inkább kényszerzubbonyhoz hasonlították az egykori német pénzügyminiszter, Theo Waigel által kierőszakolt stabilitási és növekedési paktumot (lásd külön), amelyre 1997 júniusában adták áldásukat az EU tagállamai. A bonni kormány ebben látta az egyetlen garanciát arra, hogy a lazább fiskális fegyelemhez és nagyvonalú költekezéshez szokott partnerek nem ássák majd alá az egységes valuta stabilitását. Az Európai Központi Bank (ECB) függetlensége mellett a stabilitási (és növekedési) paktum volt az ára annak, hogy Németország egy bizonytalan jövőjű pénz érdekében feláldozza hőn szeretett valutáját, a márkát.
BEVÉTELKIESÉS. Paradoxként hathat, hogy négy évvel később éppen egy német pénzügyminiszter vetette fel elsőként, hogy érdemes lenne fontolóra venni a jelenlegi formájában minimális mozgásteret engedő paktum felülvizsgálatát. Hans Eichel augusztus közepén egy látszólag semleges helyszínen, Lettországban dobta be, hogy a költségvetési hiány mértékére vonatkozó kritériumot tanácsos lenne behelyettesíteni vagy kiegészíteni a kiadási oldalra érvényes célelőirányzatokkal. “A büdzsében a kiadásokat előre lehet tervezni, a bevételeket viszont egyszerűen lehetetlen” – indokolta álláspontját a német kincstár őre, aki azóta a szavait követő nagy felhördülés hatására megállás nélkül hűségnyilatkozatokat tesz a német ihletésre született paktum mellett.
Pedig Eichel korántsem áll egyedül a dilemmájával. Az uniót a vártnál sokkal jobban sújtotta az amerikai gazdaság lefékeződése, s a lassuló növekedés a kormányoknak súlyos bevételkiesést okoz. A tervezett adóbevételek elmaradása viszont veszélybe sodorja az EU tagországainak stabilitási programjaiban előre jelzett költségvetési hiányt vagy éppen a többlet elérését. A német pénzügyminiszter néhány napja már egyenesen úgy fogalmazott, hogy a gazdaság megtorpanása miatt várhatóan egyetlen tagállam sem lesz képes teljesíteni a költségvetésben kitűzött célokat. Ha a kormányok tartani akarják magukat a stabilitási paktum előírásaihoz, akkor radikálisan vissza kell fogniuk kiadásaikat. Ezzel viszont – mint azt gazdasági elemzők észrevételezik – éppen a gazdaság növekedési pályára állítását veszélyeztetnék.
Tudományos körökben már jó ideje szorgalmazzák, hogy az EU közgazdasági megfontolásból lazítson a stabilitási megállapodás merev előírásain. A jelenlegi feltételek mellett a kormányok konjunktúra idején elkényelmesedhetnek, s nem kell különösebben ügyelniük a fiskális fegyelemre. Ellenben, amikor a gazdaság lendülete megtörik, meghúzzák a pórázt, elvágva ezzel a kibontakozás lehetőségét. Berlin az idei stabilitási programban 1,5 százalékra tervezte a költségvetési hiányt, ami most minden bizonnyal a 2 százalékot is eléri majd. Az Európai Bizottságnak mindenesetre alaposan át kell majd tanulmányoznia a paktum rendelkezéseit, hogy mentő körülményeket találjon a tagországok költségvetési mulasztásaira.
A vitatott rendelkezések• A költségvetés hiánya semmiképpen nem lehet több a GDP 3 százalékánál
• Középtávon, 3-5 éves időszak alatt, • kormányok kötelesek egyensúlyba hozni a költségvetést, vagy pozitív mérleget produkálni
• Három százaléknál nagyobb deficit esetén, ha az érintett kormány nem korrigál, szankciók léphetnek életbe
• A megbüntetett tagország a GDP 0,3 százalékáig köteles készpénzt letétbe helyezni az Európai Bizottságnál; a kamatokon a GDP arányában a többi tagállam osztozik
• Felmentés jár akkor, ha egy ország gazdasága 1 év alatt több mint 0,75 százalékkal zsugorodik
GYENGÉLKEDŐ EURÓ. Politikai és szakmai körökben egyetértés látszik kialakulni arról, hogy idővel a stabilitási és növekedési paktumot a változó feltételekhez kell majd igazítani. Sokan azonban úgy vélik, Eichel szerencsétlenül választotta meg az időpontot a kísérleti léggömbök eregetésére. “Négy hónappal az euró bankjegyek bevezetése és röviddel az új tagállamok felvétele előtt nem szabad a fundamentumon változtatni” – figyelmeztetett a Handelsblattban Bernhard Friedmann, az Európai Számvevőszék német tagja. Bár az euró árfolyama az utóbbi időben némileg erőre kapott a dolláréval szemben, az előzmények arra intenek, hogy a legkisebb zavaró tényező is megfordíthatja a folyamatot. A piacok a stabilitási paktumban a törékeny közös pénz egyik legfontosabb alappillérét látják, amelynek megkérdőjelezése ismét padlóra küldheti az eurót.
Egy ilyen fejlemény a lehető legrosszabb pillanatban következne be, amikor közelgő bevezetése előtt az eurónak még el kell nyernie a lakosság bizalmát. Másfelől, az egységes valuta gyengélkedése az inflációs hatások miatt a monetáris politika szigorítására serkentené az ECB-t, ami – ha jól meggondoljuk – legkevésbé annak a Németországnak áll az érdekében, amely a gazdasági növekedés szempontjából ma az euró-zóna leggyengébb láncszemének számít.
