Gátszakadásról beszéltek Olaszországban július legelején, amikor a Fiat által nagy sietve összeverbuvált Italenergia bejelentette, hogy ellenséges felvásárlásba kezd a Montedison nevű élelmiszer-ipari és energetikai holding ellen. A közel 10 milliárd eurós manőver már önmagában – tehát a mögöttes tartalmak, a történelem, a személyes ellenségeskedések és politikai játékok ismerete nélkül – is megérdemli a figyelmet. Hát még, ha a történelem is bekerül a látókörünkbe!
Az ügy egyik legérdekesebb vetületeként a Fiat, a legnagyobb olasz iparvállalat az itáliai kapitalizmus központi szereplőjévé avanzsált, háttérbe szorítva az eddigi főszereplőt és egyben a színpadi rendezőt, Olaszország egyetlen igazi “merchant” bankját, a Mediobancát. A kegyelemdöfés nagystílű és egyszerű volt: három olasz bank (Banca di Roma, SanpaoloIMI, IntesaBci), az Éléctricité de France (EdF), az ugyancsak francia érdekeltségű Carlo Ferrara és a Fiat öszszedobták Montedison-érdekeltségeiket az Italenergia-feliratú pénzügyi dobozba. Ezzel együtt máris 52 százaléknál tartottak, szemben a Mediobancának a Montedisonban mindeddig döntő befolyást biztosító 15 százalékával. Ezek után szinte kötelezővé vált a teljes felvásárlás meghirdetése, amelynek eredményeként végképp új kezekbe kerül a cukoripartól a vegyiparon és biztosításon át az energiatermelésig és -szolgáltatásig terjedően számos szektorban érdekelt, több termékben európai vagy világelső cég stratégiai irányítása.
FELKAVART ÁLLÓVÍZ. A Montedison tevékenységi területéből és részesedéséből azonban a legérdekesebbnek ezúttal az energetikai ipar, és az abban nagy szerepet betöltő Edison látszik. Az olasz állóvizet a francia EdF kavarta fel azzal, hogy fokozatosan felvásárolta a Montedison 18 százalékát. A Franciaországban monopolhelyzeten lévő állami villamosipari óriás ezzel Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország, Ausztria, Lengyelország és Magyarország után Olaszországban is megvetette a lábát, egy olyan szektorban, amely a máris folyamatban lévő liberalizálások és privatizálások után várhatóan az európai gazdasági verseny és átalakulás egyik legérdekesebb terepe lesz. A baj csak az volt, hogy az Amato-kormány – valamennyi politikai erő egyetértésével – 2 százalékban korlátozta a francia monopólium szavazati részesedését a Montedison döntéshozatalában.
Az EdF számára elfogadhatatlan helyzet feloldását a Fiat által javasolt Italenergia jelentette: ez már egy olasz vállalat, ráadásul csakugyan olasz többséggel, s immáron sem a törvények, sem a nemzeti érzelmek nem támaszthatnak akadályt a francia know-how, kapcsolatok és üzleti érdekek bevonása előtt az olasz villamosenergia-termelés és -elosztás modernizálásába.
Nem autón száguld a FiatJó teljesítményt mondhat magáénak a Fiat csoport 2001 második negyedévében. Miközben az öreg kontinens autóipara csupán 1,4 százalékkal bővült április és június között, az olasz cég működési profitja 362 millió euróról 403 millió euróra nőtt, igaz, a nyereségből az autóipari részleg csak 5 százalékkal vette ki a részét. A Fiat közleménye szerint a működési eredmény az első félévben 528 millió eurót tesz ki, ami azt valószínűsíti, hogy a nagynevű cég teljesíteni tudja az egész évre tervezett 1,1 milliárd eurós célt. A vállalatnál úgy tartják: a Montedison-ügylet nem veszélyezteti az adósságcsökkentési terveket. A nettó konszolidált adósságállomány június végén még igen tekintélyes volt: 3,5 milliárd euróra rúgott.
Elemzők a Fiat jó eredményeit a General Motorsszal kötött együttműködésnek tudják be. Az olasz autógyárnak 6 százalékos részesedése van a GM-ben, s a szinergiák a becslések szerint 60 millió eurót hoztak a Fiat konyhájára.
BEHÓDOLÁS A FRANCIÁKNAK. Az egész üggyel kapcsolatban az is nagy kérdés, hogy merre tart a Fiat. Tevékenységének diverzifikálásával egy időben csökkenteni akarja az immáron túlérettnek tekinthető autóipar súlyát saját termelésében? Sokak szerint a General Motorsszal kötött stratégiai szövetség csak az első lépés az olasz autógyártás külföldi kezekre juttatásának útján. Ezt a szerződést most kiegészíti és érthetőbbé teszi – így a kritikusok – az energetikába való behatolás (ezúttal a franciák előtti “teljes behódolással”).
Mindezt tagadják a Fiat vezetői, akik csak a már eddig is követett diverzifikációs politika fontosságát hajlandók elismerni. De a Montedison-akció pénzügyi részletei sem a patrióta félelmeket igazolják. Az Italenergiába a Fiat csak már létező energetikai érdekeltségeit és létesítményeit vitte be, de egy lírát sem csoportosított át az autógyártásra szánt forrásokból.
Változások várhatók az olasz banki és biztosítási szférában is, ahol már régóta közhelynek számít a szétaprózottság kritikája és az európai piac kívánalmainak megfelelő koncentráció szükségessége. A Mediobanca az őt ért csapással, stratégiai helyzetének megingásával, s a további esetleges támadásokkal szemben valószínűleg a hitelezés és a biztosítás terén igyekszik majd megerősíteni védelmi vonalait. Erre vall, hogy a nyílt piaci felvásárlás meghirdetése előtti utolsó pillanatban – ellenreakcióként – eladta a Montedison tulajdonában lévő Fondiaria-részesedést – a negyedik legnagyobb olasz biztosítótársaság ellenőrző-pakettjét – a “barátinak tekinthető, s részben ugyancsak a Mediobanca tulajdonában lévő másik biztosítótársaságnak, a SAI-nak. A Mediobanca és a Generali szoros kapcsolatait ismerve ez a húzás további lehetőségek csíráját hordozhatja magában.
A Montedison-akcióval a Fiat hirtelen az olasz kapitalizmus középpontjába került, de úgy, hogy ezzel – paradox módon – fel is számolta annak egykori “központját”. S éppen ez az, amit a megfigyelők korszakváltásnak neveznek.
Olaszországban már a század elején kialakult, majd a Mussolini-időkben és a negyvenöt utáni kereszténydemokrata-kommunista együttélés majdnem ötven éve alatt tovább erősödött az a paternalista rendszer, ahol a állam folyamatos kedvezményekkel, megrendelésekkel, és – baj esetén – segítséggel óvta a nagy magáncsoportok és tőkés családi vállalkozások érdekeit. Ebben a kényelmes rendszerben a vállalatok nem a tőzsdén, hanem az állami bankokban és hitelintézetekben keresték a tevékenységükhöz szükséges tőkét, s az ügyek elintézésének útja pedig a különböző hatalmi centrumokkal és a politikával való alkudozáson és egyeztetésen át vezetett.
LIBERÁLIS NAGYTŐKE. Az általános rendszer alól a kivételt a Mediobanca jelentette, amelynek formális vagy informális irányítását a bank 1946-os megalakulásától az elmúlt évig az olasz antiklerikális-antietatista-antikommunista liberális hagyomány egyik legfőbb képviselője, Enrico Cuccia látta el. Cuccia kimondott ambíciója volt, hogy a nagy olasz magántőkét – őt csak a gazdaság csúcsai érdekelték – bevezesse a nemzetközi piacra és megerősítse az állammal szemben. A Mediobanca soha nem csupán egyszerű hitelintézet volt. A hozzá forduló vállalatokban és meghitelezett üzletekben a bank igyekezett kicsiny, de stratégiailag fontos részesedést szerezni, lehetőleg részvénycserék, vagy egyéb részvényekkel történő visszafizetés révén.
A kölcsönösen meghatározó kereszttulajdonlások révén idővel kialakult egy vállalkozás-csoport, amit a közszáj csak “Cuccia Galaxis”-ként vagy “a milánói szalon”-ként emlegetett. Igazi “család” volt: a résztvevők mindig számíthattak egymásra. A dolgokat, a közös ügyeket, a bajban lévők megsegítését a megkérdőjelezhetetlen “családfő”, Cuccia szervezte tagadhatatlan pénzügyi zsenialitással, távlatos vízióval, nemzetközi pénzügyi kapcsolatokkal, kellő cinizmussal, de egyben üzleti tisztességgel, mindenki által elismert tekintéllyel. Az ő kezdeményezésére jött létre 1964-ben, az olasz áramtermelés és szolgáltatás államosítására (ENI) adott válaszként a két magánkézben – és egyúttal bajban – lévő vegyipari óriás, a Montecatini és az Edison fúziója, s született meg a Montedison. De áldásos és diszkrét tevékenységének a Fiat, az Olivetti, a Pirelli, a Generali és mások is többször hasznát látták.
Cuccia hosszú élete utolsó napjáig, tavalyi – 93 éves korában bekövetkezett – haláláig szervezte és ápolgatta a “szalont” és a jórészt általa kiépített erőviszonyokat. De végleges távozása után egy év sem kellett, és máris megtámadták a Mediobancát, mégpedig legfontosabb hűbérbirtokán, a Montedisonban. És éppen Agnelliék, akik oly sokat köszönhetnek Cucciának. Csakhogy a teljhatalmú “családfők” sok-sok sérelmet, személyes bosszúvágyat is keltenek maguk körül.
No meg az idők is változnak. Ráadásul a támadást – és számunkra ez az igazán érdekes – nem a paravánok mögött, a szalon résztvevői közötti csöndes, s szokás szerint minden pénzmozgást nélkülöző megállapodásokkal, hanem a Cuccia-hagyományok teljes negligálásával végezték: nyilvánosan meghirdetett, nagy pénzeket megmozgató részvénypiaci akcióval. Végre talán Olaszországban is kialakul a piacgazdaság, ahol a tőkemozgásokat a piac orientálja és bonyolítja, ahol mindenki potenciális támadóvá és megtámadottá válik, és az állami vagy magán védernyők – bizonyos szempontból a kettő ugyanaz – becsukódnak. Ennek az új kornak a hajnalát látják sokan a Montedison-akcióban.
