E sorok írását nem sokkal megelőzően az éppen műsoron levő médiabotrány arról szólt, hogy az egyik kereskedelmi tévében szereplő úriember ádáz bérgyilkos-e, avagy jámbor színházi statiszta. Nem tévedhetünk nagyot, ha ezt az ízléstelen balhét az immáron mintegy évtizedes médiaháború sohasem tisztázható, de nem is túl lényeges epizódjának tekintjük. De hát mi is a médiaháború célja, értelme, melyek az eszközei, milyen érdekeket szolgál? Az ilyen és hasonló nyugtalanító kérdésekre ad többnyire meggyőző, néha vitatható válaszokat Bajomi-Lázár Péter A magyarországi médiaháború című tömör, világos, jó stílusú könyve. A nívós dolgozat a rendszerváltozás óta folyó “hadjáratok” krónikáján túl bemutatja az események hátterét, mozgatórugóit, sőt vezérlő eszméit is.
Elfogadva a médiaháború kissé erőltetett metaforáját, az első válaszra váró kérdés: miért is folyik a küzdelem? Mint minden háború: a hatalomért, a gazdasági haszonért, a politikai előjogokért. Témánkra lefordítva, azért, hogy ki ellenőrizze a másikat – a kormány vagy az újságírók? Szakszerűbben azért, hogy “ki tematizálja a közbeszédet”, vagyis ki határozza meg, milyen fő témák uralják az újságok hasábjait, a tévé és rádió műsorait. Az erre adott válaszok osztják két fő táborra az egymással szemben álló politikusokat és újságírókat. Egyetértés közöttük legfeljebb abban van, hogy a média, a sajtó valóban hatalom, s nem mindegy, kit szolgál.
SZEREPVITÁK. Végső soron a “harci cselekmények” hátterében a média szerepének két homlokegyenest ellentétes felfogása áll. Így az egyik oldalon állnak a hatalomtól független és autonóm média hívei, akik a pártatlan, objektív újságírás eszméjét vallják és a tényújságírást tartják üdvözítőnek. Ezt az egyébiránt sok tekintetben ideális felfogást – a szerző szerint – alátámasztja a magántulajdon és a piac, ami a média számára függetlenséget és védelmet jelent. Persze ez így túl szép lenne, hiszen a magántulajdon és a piac minden vélt vagy valós előnye mellett együtt jár a média joggal kárhoztatott kommerciálódásával, depolitizálódásával. “Újságot elvégre mindenki kiadhat, akinek pénze van” – olvasható ez a ma is időszerű mondat Az újság című, 1902-ben (!) kiadott könyvben.
Ám nézzük most a másik koncepciót, amely “negyedik hatalomnak”, s legfőképpen a kormányhatalom megszilárdítása eszközének tekinti a médiát. A kormányhoz lojális sajtó “kiskorúként kezeli” a polgárokat, akiknek kizárólag olyan híreket – és véleményeket – közvetít, amelyek a hatalmat kedvező színben tüntetik fel. Talán meglepő, hogy ez a ma is élő felfogás rendkívül közel áll az ötvenes években nálunk is sokszor hangoztatott bolsevik sajtóirányítás elvéhez és gyakorlatához. Pontosabban a lenini megállapításhoz, amely szerint: “A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is.” A zsurnaliszta pedig a “lélek mérnöke”, a “Párt katonája”.
MEGOSZTOTT SZAKMA. E magasröptű elvi fejtegetések után a mai hazai valósághoz visszatérve, utalnunk kell rá: “A sajátos magyar hagyományok szerint az újságírói szerep összefonódott az irodalmáriéval és politikusiéval.” Neves írók és újságírók jelentékeny szerepe jól ismert a XIX. századi polgári átalakulásban, az 1848-as, avagy 1956-os forradalom szellemi előkészítésében, de a kommunista rendszer lebontásában is. Ez a továbbélő tradíció egyfelől kedvezett a hatalmat bíráló “baloldali-liberális” hírlapírás térhódításának. Másfelől azonban érdemi befolyáshoz jutottak, mi több, időnként komoly elvi – sőt anyagi – támogatásban részesültek a kormányhoz lojális hírlapírók, akik, ha nem is tudatosan, a szovjet sajtóirányítás gyakorlatát követik. E merőben ellentétes nézetek mélységesen megosztják az újságíró-társadalmat, s kihatnak sajtónk nemzetközi megítélésére is. S ez még akkor is kínos, ha egy öntudatos kormánypolitikus úgy véli: “Magyarország uniós felvételét nem az újságok fogják eldönteni.”
Ami pedig a lényeg: a média körüli bajok arra vezethetők vissza, hogy a rendszerváltást követően mindmáig a régi-új politikai elit – és a (mindenkori) kormány – igyekezett ellenőrzése alá vonni, mintegy “maga alá gyűrni” a médiát. Az ebből eredő konfliktusok vezettek azután csaknem állandósult médiaháború(k)ra. Mostanság éppen a “médiaegyensúly” megteremtésének jelszavát tűzik zászlajukra a “kormányhű erők”. Ennek jegyében a kormány különféle eszközökkel befolyásolja a sajtópiacot, mivel nem nézheti tétlenül, hogy némely, számára rokonszenves médiumok fennmaradása veszélybe kerüljön. Hát most valahol itt tartunk, bár sem elkeseredésre, sem a borúlátásra nincs okunk. Ugyanis minden kétely, aggály, bú és bánat ellenére töretlen a honi sajtószabadság. Ma a sajtó szabad, mert “ízlésünk, értékvilágunk szerint válogathatunk a sajtóorgánumok között, vagyis mindenféle értékrend utat talál magának a nyilvánosság felé”. Mádl Ferencnek az idei sajtónapon elhangzott kijelentéséhez és értékeléséhez természetesen kétség sem férhet, jóllehet nem elképzelhetetlen a sajtószabadságnak egy sokrétűbb, teljesebb felfogása sem.
Mindent összevéve: ennek az akárhogyan is végződő furcsa háborúnak csakis kárvallottjai lehetnek, mégpedig a felőrlődött presztízsű újságíró-társadalom éppen úgy, mint a nimbuszából sokat veszítő kormány. Ám a legfőbb vesztes mégiscsak a nyugalomra és békére, a megbízható és tárgyilagos tájékozódásra szomjúhozó polgár. Neki (is) ajánljuk ezt a figyelemre méltó könyvet
