Egy bérház akkor éled újjá, amikor a lakókat egyszer csak kimondhatatlanul elkezdi zavar ni, hogy az egykor elegáns kapualj lepusztult kukatárolóvá változott. Ugyanez városi léptékében is igaz, csak az újjáélesztést még nehezebb megvalósítani.
Megőrizni a városképet, megtartani a város építészeti örökségének arculatát a jövő nemzedékek számára – mindez a Fővárosi Önkormányzat kötelessége. Európában szinte egyedülállónak mondható az a kezdeményezés, amely itthon már számos értékes épületet megmentett a lassú leromlástól, majd az enyészettől. A települési értékvédelmi támogatás Budapest revitalizációjának aktív mozgatórugója.
“Amióta a rendszerváltás küszöbén az önkormányzatok kiárusították a lakásokat, megjelent a tulajdonosi szemlélet” – mondja Kiss Katalin, a Fővárosi Önkormányzat települési és értékvédelmi ügyosztályának vezetője. Hiába azonban minden elszántság, a házak állapotának javításához sok pénz kell, az igényes rekonstrukciós munkák levezényléséhez pedig ezen felül szakmai tapasztalatra is szükség van. A társasházaknak pedig általában nincs egyben annyi pénzük, amennyi például egy tatarozáshoz szükséges volna. Tulajdonképpen ezt a problémát hidalja át a főváros önkormányzata által nyújtott értékvédelmi támogatás. Ehhez azoknak az épületeknek a lakói juthatnak hozzá, amelyek ugyan nem műemlékek, de fontosak a város hagyományos arculatának megőrzéséhez. És egy város valóban nemcsak műemlékekből áll – szerves része minden egyes kapualj, kerítés, lépcsőház.
PÉNZÜGYI LEHETŐSÉGEK. Az idén a Fővárosi Önkormányzat 160 millió forintot különített el az értékvédelmi támogatás kasszájába. Ennek a fele majd vissza nem térítendő támogatásként, másik fele kölcsönként szolgálja a város szépülését. Amikor tehát a fővárosi közgyűlés védettnek nyilvánít egyes házakat, területeket, akkor ezzel egyben pénzügyi lehetőséget is teremt a felújításukra – már amennyiben a tulajdonosok erre pályáznak. Az önkormányzati támogatás további pénzeket képes megmozgatni, így általában az eredeti összeg két-háromszorosa állítható az épületrekonstrukció szolgálatába. Az pedig a tulajdonosok szempontjából sem közömbös, hogy a felújított épület értékének növekedése az eredeti támogatás öt-hatszorosát is kiteheti. Ennek ellenére Kiss Katalin azt tapasztalja, hogy az emberek nem spekulációs megfontolásokból vágnak bele a felújításba, általában nem adnak túl a megnövekedett értékű házon.
“Mi magyarok – állítja Kiss Katalin – élen járunk a felújítási szenvedély terén.” Márpedig ez a szenvedély ragályos: a támogatást elnyerő és így megszépülő házak példáját látva a következő évben sokszor a szomszédok is pályáznak… Így lassan, egy kis segítséggel, egymásnak példát mutatva egész háztömbök újulnak meg.
Az értékvédelmi támogatás intézményét 1993-ban hozták létre, s ma már Budapest számos pontján botlunk olyan épületbe, amely ennek igénybevételével újult meg. Olyannyira sikeresnek tekinthető ez a kezdeményezés, hogy nemzetközi elismerésben is részesült: 1998-ban megkapta a Nemzetközi Ingatlanfejlesztő Szövetség (FIABCI) különdíját.
A város revitalizációja azonban lassú és nehézkes folyamat. Nincs mindenkinek türelme kivárni. Így eljön az a pillanat, amikor az emberek menekülésszerűen hagyják el egykor szeretett lakóövezetüket. A teljes leépülés, a város betegsége ugyanúgy törődést és odafigyelést kíván, mint egy influenzás családtag.
Budapest – hasonlóan a világ számos nagyvárosához – betegségben szenved. Az utóbbi időben még romlott is az állapota, a szuburbanizáció már dezurbanizációba csapott át. Kilencvenes években mintegy 130 ezer addigi budapesti lakos választotta valamely környező települést lakóhelyéül. A főváros népessége 1991 óta folyamatosan csökken, amit nem lehet csak az elöregedés számlájára írni: Budapest vonzereje is jelentősen megcsappant. Így állt elő, hogy a kétmilliósnak mondott főváros valójában már csak 1,8-1,9 millió lakossal büszkélkedhet. Egyértelműen megállapítható tehát, hogy csökkent a városban lakás presztízse. A létszámfogyatkozás mellett népességcsere is folyik, egyre szegényebb rétegek költöznek be a városba, akik nem tudják finanszírozni a környezetük rehabilitációját. Így zárul be az ördögi kör, hiszen emiatt még inkább csökken a város vonzereje. Egyes részeken megindult a szlömösödés is, ezeken a területeken az épületállomány romlása különösen szembetűnő.
Az eddig vázolt kitelepülés-betelepülés ciklikus folyamat. A csúcsot hullámvölgy követi, a hullámvölgyből is előbb-utóbb kilábal a város. Nem érdemes azonban megvárni a teljes lepusztulást, s ebben mindenkinek szerepe lehet: a fővárosi önkormányzatnak, a lakóknak, és az ingatlanfejlesztőknek.
VÁROSVÉDŐNK VÉLEMÉNYE. Budapest “betegségét” mindenki érzékeli, ha máskor nem, hát akkor, amikor egy méltatlanul elhanyagolt belvárosi negyedben sétál. Ráday Mihály – aki a város “aktív udvarlójának” tartja magát – mégis bizakodva tekint Budapest jövője elé. Szerinte a problémák alapvetően politikai természetűek. Mint arra emlékeztet, már Buda és Pest 1873-as egyesítésének hátterében az a felismerés lakozott, hogy a város egyetlen fejlődési lehetősége az együttműködésben rejlik. A rendszerváltás mégis ennek az ellenkezőjéhez vezetett, amennyiben egyre feszültebb a viszony a 23 kerület, illetve a fővárosi vezetés között. Emiatt az a fajta együttgondolkodás, amely Budapestet mint szerves egészet kezelné, nem működik. “Kerületi kis szemétdombok vannak, rajtuk kis kakasokkal” – méltatlankodik Ráday Mihály. A várost így sokkal inkább az ön-, semmint a közérdek hajtja előre. Így eshet meg az a szokatlan dolog, hogy egy közel kétmilliós városban a “központi” önkormányzatnak semmilyen beleszólása nincs a városkép alakításába. A mai Budapesten a kerületek rendelkeznek ezzel a jogosítvánnyal, engedélyeznek, tiltanak, míg a fővárosnak legfeljebb csak a rábeszélés lehetősége marad. S hogy mi lehetne a megoldás? Egységes városfejlesztési koncepcióra volna szükség, valamint zónásításra, ami azt jelenti, hogy egyes övezetekre vonatkozóan kell terveket meghatározni, majd aszerint fejleszteni a várost. Míg azonban a városfejlesztés korábban építészeti kérdés volt, mára a politikai megfontolások dominálnak. Az M0 autópályahíd megépülését is a kerületek vetélkedése késlelteti; arra, hogy ez egy egész ország érdeke, már senki sem figyel.
“A probléma tehát politikai természetű, és jelenleg csaknem feloldhatatlannak tűnik – mondja Ráday Mihály -, hiszen itthon sajnos felfordult a világ, sokan akár engedély nélkül is belekezdenek az építkezésbe.” Jelenleg sem a szabályozáshoz, sem az előírások betartatásához, sem az ösztönzéshez nem állnak rendelkezésre megfelelő eszközök. A “városvédő” szerint az is hátráltató tényező, hogy a felügyeleti szerv szintén igen szűklátókörű. Jogsértés esetén közbelép, de soha nem aszerint cselekszik, hogy az a bizonyos objektum illik-e oda, ahová építették. –
– A Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyletének egyesületi és bérházaként épült 1906-ban a VIII. kerületi Gutenberg tér 4. szám alatti épület. A mostani lakók áldozatkész gondoskodása és a – három alkalommal is elnyert – Települési Érdekvédelmi Támogatás együttesen teremtette meg a megújulás lehetőségét. A végeredményre biztosan jó érzésekkel tekintene a híres építész, Lechner Ödön is, aki egykor maga is a ház lakója volt.
Az 1932-ben Bauhaus-stílusban épült kétemeletes lakóház a II. kerületi Vérhalom utca 24. szám alatt a felújítás előtt meglehetősen elhanyagolt külsőt mutatott. A fővárosi támogatás odaítélői – egyetértésben a tulajdonosokkal – úgy vélték, megérett az idő az átfogó rekonstrukcióra. Az egész homlokzat új vakolatot és festést kapott, s megújultak a homlokzati ajtók és az ablakok is. –
A század első éveiben épült ház a Práter utca 9. szám alatt korának egyik kiemelkedő szecessziós stílusú építészeti alkotása volt. A Települési Értékvédelmi Támogatás és a VIII. kerületi önkormányzat segítsége a végső pusztulás előtti utolsó pillanatban érkezett, hogy az épület eredeti szépsége – igaz, nem kis összegből – felidézhető legyen. –
A mellékletet Veres Rita szerkesztette.
