Szerte Európában “áll a bál”: kamionblokádok emelkednek, kemény alkuk szövődnek és bomlanak. A követelések fokozatosan a kormányok ellen fordulnak és általánossá válik az olajtermékek magasnak ítélt adótartalma elleni tiltakozás. Az olajexportáló országok szervezete, az OPEC jelzésként felemelte ugyan a napi termelést, de a vihar alig enyhült. Ezen aligha fog változtatni az OPEC szeptember 26-28-i, Venezuelában tartandó csúcsértekezlete. Legfeljebb jelezheti a helyzet kiélezett voltát az, hogy a szervezet negyven évvel ezelőtti megalakulása óta ez csak a második “abszolút” OPEC-csúcs (az ügyeket általában az olajminiszterek szintjén intézik).
KÜLÖNLEGES KAPCSOLAT. Már a minap bejelentett termelésnövelés is elsősorban a legnagyobb fogyasztó, az Egyesült Államok nyomására jött létre, s ez (ismét) a felszínre hozta a krízis egy olyan összetevőjét, amelyről alig esik szó: az amerikai hatalom és a nemzetközi olajüzlet különleges kapcsolatát. A Washington Post cikksorozatot is szentelt ennek a kapcsolatnak. Első, mottónak is tekinthető mondata: “Az olajüzlet mindent és mindenkit megérintett az amerikai szisztémában, a Rockefellerek korától kezdve egészen Bush és Gore elnökjelöltségéig.”
Krízis és főszereplők egyidejű megjelenése véletlen is lehet, de tény, hogy a mostani elnökválasztási küzdelem reflektorfényében álló négy ember közül hármat bensőséges kapcsolatok fűznek az olajüzlethez. Ez ritkán tapasztalható élességgel tár elénk egy régi és hagyományossá vált összefüggést.
George W. Bush republikánus elnökjelölt az olajüzlet “kis halai” közé tartozik és üzleti szempontból nem is volt különösen sikeres. Texas olajbáróinak támogatásával 1997 óta mégis három olajkutató vállalatot sikerült létrehoznia. A magyarázat: a Bush-dinasztia (elsősorban az ex-elnök apa) kapcsolatrendszere, amelynek szerepe volt abban, hogy “duplavé” Texas kormányzója lett, ami persze csábítóan hatott a befektetőkre.
A republikánusoknál mégis az alelnök-jelölt, Richard Cheney az igazi nagyágyú. Cheney sem olajszakember – de hadügyminiszter volt a kuvaiti olajkincs megmentéséért vívott öbölháború idején. Három esztendővel azután, hogy elhagyta a Pentagont, 1995-ben az óriási olajipari szolgáltató cég, a Halliburton vezérigazgatója lett. Ezt a stallumot egészen alelnöki jelöléséig megtartotta. A hálás Kuvait és Szaúd-Arábia Cheney kedvéért a részvénytársaságot értékes szerződések egész sorával kényeztette. Cheney a Halliburton élén olyan olajpolitikát követett, amely voltaképpen ütközött Washington hivatalos stratégiájával. (Így például ellenezte azokat a szankciókat, amelyek megakadályozták az olajtársaságokat abban, hogy Irakkal, Iránnal és Líbiával üzleteljenek.)
Al Gore jelenlegi alelnök, a demokraták elnökjelöltje elnök apával nem dicsekedhet. Apja “csak” szenátor volt, de az amerikai olajüzlet történetének legtitokzatosabb nábobja, Armand Hammer bizalmasaként az Occidental Petroleumnál, Hammer óriásvállalatánál töltött be vezető pozíciókat. A Gore-család ma is többszázezer dollárnyi Occidental részvénypakett birtokosa, s ez egyben a család vagyonának alapja. Ez a kapcsolat azért is pikáns, mert Armand Hammer nemcsak “látta Lenint”, de vásárolt is a bolsevikoktól: cári koronaékszereket. Ez az egyedülálló viszony jószerével a szovjet birodalom bukásáig tartott. Részletei máig felderítetlenek.
A Fehér Házért harcolók olajkapcsolatai az amerikai olajstratégia eljövendő irányát is befolyásolhatják. A Clinton-Gore csapat nagy stratégiai törekvése az volt, hogy a Kaszpi-tenger mellékének olaját két óriási, Oroszországot elkerülő csővezetéken keresztül a NATO legfontosabb délkeleti támaszpont-országának, Törökországnak a kikötőihez vezessék. Ez egyfajta gazdasági konfrontációt feltételezett Oroszországgal és egyben Irán további elszigetelését is.
IRÁN FELÉRTÉKELŐDIK? Cheney viszont még a Halliburton képviseletében a Tyumeny környéki olajmezők feltárásában volt érdekelt és ma is ellenzi az adminisztráció Oroszországot és Iránt elszigetelő koncepcióját. Ő három irányból “szívná ki” a kaukázusi olajat: Grúzián, Iránon és Oroszországon keresztül. Ez persze az eddigitől gyökeresen eltérő stratégiát feltételez. Különösen Irán szerepét értékelné fel az OPEC szervezetén belül.
Az amerikai politika csúcsainak intim kapcsolata a nagy exportőrökkel és általában az olajüzlettel, óhatatlanul befolyásolja majd az OPEC termelési és árpolitikáját is. Hogy milyen irányba, s hogy egy esetleges váltás miképpen hat a mostani krízisre, az csak a novemberi választás és még inkább a januári tényleges hatalomváltás után derül majd ki.
A Washington Post cikksorozatának zárómondata mindenesetre elgondolkoztató: “Az olaj törvényes üzlet, de azért nem kellene, hogy titokban kulcsként szolgáljon a Fehér Házhoz.” –
