a hannoveri világkiállítás felügyelőbizottságának elnöke. Helmut Werner az Expo 2000 kiábrándító startja után azt nyilatkozta, hogy nagy szükség lenne már “szájon át” terjedő propagandára, pedig nyilvánvalóan szájról szájra szállóra gondolt. A freudi elszólás – a szájon át lélegeztetés motoszkálhatott az fb-elnök fejében – érthető, hiszen a rendezvény első három hetében az eredetileg tervezett nézőszámnak alig több mint egyharmadát regisztrálták Hannoverben, s az illetékesek az újraélesztési kísérleteket mérlegelik.
Amennyiben az eddig tapasztalt tendencia tartós marad, akkor az az amúgy sem alacsonyra tervezett, 400 millió márkás veszteséget 1,4 milliárdra duzzasztaná. Az persze az első perctől fogva világos volt, hogy az expó túl jó üzlet nem lesz, de a szervezők szerint Németország imázsa megér ennyit. Ez ma már korántsem biztos, s a fő szponzorok további támogatásról elmélkednek. (A Bertelsmann médiakonszern eddigi 100 milliós részvállalása mellett ingyen hirdetésekkel hajlandó áldozatot vállalni, a DaimlerChrysler pedig a dolgozóit készül Hannoverbe küldeni.)
Egy, az expóról tartott népszavazás 1992-ben 51,5 százalékkal támogatta csak a nagy eseményt, később pedig már nem is merték megkockáztatni az újabb megmérettetést. Az amerikaiak lemondták a részvételt, mivel nem tudták finanszírozni pavilonjukat. Vagyis a nézők a lábukkal, a hannoveriek a szavazatukkal, az amerikai gazdaság szereplői pedig zsebbe süllyesztett pénztárcával nyilvánították ki: nincs szükség világkiállításra.
Magyarország erején felül teljesített 1992-ben Sevillában is, hiszen akkor a következő expó rendezőjeként kötelezőnek érezte a bombasztikus jelenlétet. A budapesti expó 1994-es lemondásakor sokan a nagy üzletet sírták vissza. Most Hannoverben is kivágjuk a rezet: az egyik legelegánsabb helyen, valóban nagy érdeklődést kiváltó, drága pavilonnal mutatkozik be hazánk. Egy kis ország Európa közepén, amelynek – ezek szerint – jobban megy, mint az Egyesült Államoknak… –
