Mit gondolnak az emberek minálunk a iglobalizációról és annak következményeiről? Erre a kérdésre – a Business Week közvélemény-kutatása nyomán – a Figyelő is megtudakolta a választ. A tömör következtetés: az amerikaiak félnek, a magyarok rettegnek. Én ugyanazon számokból némileg más következtetést vonok le, noha egyetemi hallgatók, vállalkozói klubok és gazdasági döntéshozók körében végzett saját házi “kismintás” véleménykutatásaim sok hasonlóságot is mutatnak.
FOGALMI KEVEREDÉS. Kezdjük a jelenségeket jól-rosszul leíró fogalmakkal. Az angol számára a “globalisation” vagy a franciának a “mondialisation” világosan utal a Glóbuszra, a Földre. A magyar megkérdezettek – akik egyébként hajlamosak futballról, pártpolitikáról, kisebbségi ügyekről azonnal autentikus véleményt formálni – arra a kérdésre, hogy nekik személyesen jó-e vagy rossz globalizáció, úgy negyven százalékban azt mondják: nem tudom, nincs véleményem. A fogalom, a jelenség tehát sokaknak semmit sem mond. Nem csoda. Kevesebben vannak közöttünk latinos műveltséggel, akiknek a glóbusz szó ilyen értelemben ismerős, mint ahánynak a konzervmárka ugrik be róla. Még kevésbé része a napi magyar diskurzusnak a WTO-ügye, s a nemzetközi kereskedelmi szerződések dolgában általában sem túl tájékozott közvéleményünk. Az Egyesült Államokban persze más a helyzet, mert ott a Mexikót, Kanadát is magában foglaló NAFTA hosszú évek óta intenzív politikai vita tárgya.
A mi viszonyaink között leginkább az felelhetne meg hasonló fajsúlyú kérdésnek: előnyös lesz-e nekünk az uniós csatlakozás? Ezt a kérdést én a legkülönfélébb körökben hetente többször megkapom, vegyesen kétkedő és reménykedő hangsúllyal. Más felmérésekből is tudni (Eurobarometer), hogy a magyar publikum enyhén támogató, de már lelkesedés nélkül. S ez eltér a lengyelektől, ahol immár az “euroszkepticizmus” van enyhe többségben. És eltér az elsöprően Európa-barát román közvéleménytől is. Nekik könnyű – mondhatnánk némi szarkazmussal -, hiszen amennyiben nekünk még további két-három-négy(?) év, akkor ott annyi évtized múlva kell elmenni a végső felvételi vizsgára, és így nem nehéz sok vonzót beleképzelni Európa tunikájába.
Van bizonyos fogalmi gond azzal a kérdéssel is, vajon nőtt-e a termelékenység, s ha igen, az volt-e valamilyen hatással a közemberre. Mondhatnák: meghökkentő, hogy a megkérdezetteknek csak 4 százaléka ismeri el feltétel nélkül a magyar termelékenység jelentős javulását, míg 52 százalék ellenvéleménynek adott hangot. Hogyan is lehet ez, amikor a magyar iparban az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték nyolcadik éve emelkedik, mégpedig olyan arányban, mint amelyet Dél-Korea ért el a mesés hatvanas években?! A megoldáshoz talán hozzásegít az a kérdés, amelyről azután a nagy többségnek van véleménye: Emelte-e személyes jövedelmét a termelékenység javulása? Nos, 84 százalék szerint nem.
Mi hát az én olvasatom a magyar közvéleményről? Semmiképpen sem az, hogy rettegő, és az sem, hogy kórosan tájékozatlan. Ha olyasmiről kérdezik, amiről nincs közvetlen tapasztalata, akkor vagy nincs válasz, vagy azt mondja, hogy az rosszul érinti őt. (Ez csak a rutinszerű magyar pesszimizmus. Ha egy amerikaitól megkérded, hogy van, azt mondja “fine”; nálunk az egyszavas válasz más.) A termelékenység növekedését pedig főként a makrostatisztikus érzi.
MEGHATÁROZÓ MULTIK. A növekmény zöme az eleve nagytermelékenységű multinacionális vállalatok betelepedéséből származik, s azt egészíti ki a produktivitásnak a már privatizált vállalati körben bekövetkező javulása. A kilencvenes évek elején bezárt vagy átszervezett volt szocialista nagyvállalat helyén létrehozott szerelőcsarnokban (tessék a Ford, az IBM, a Siemens esetére gondolni) a munkatermelékenység a korábbi magyar szint nyolcszorosát is elérheti, ám aki ott dolgozik – a szomszéd gyárhoz képest talán 25 százalékkal több bérért – ezt a hipotetikus nyolcszoros növekményt nem érzi. Azt azonban hamar kiszámolja, hogy ugyanannak a vállalatcsoportnak a németországi gyárában hasonló munkáért 4-5-ször annyit fizetnek.
Egyébként a felmérés még szkeptikusnak sem mondható. Mennyire bízik Ön a vállalkozókban? – szólt az egyik kérdés. Hat százalék nagyon, 49 százalék egy kicsit. A gazdasági élet üzleti etikáját némileg ismerve ezek nem méltánytalan arányszámok.
Logikus, ha az amerikaiak négyötöde a termelékenység emelkedésében látja a gazdasági növekedés motorját. Az elmúlt öt évben az Egyesült Államokban a vállalati szektor termelékenysége évi átlagban 3,5 százalékkal, a megelőző évtizedek ütemének kétszeresével nőtt. Hogy mennyi ebből az információtechnológia elterjedésének hatása, s mennyi tudható be az általános keresletnövekedésnek, a NAFTA integrációs hatásának, munkaképes milliók bevándorlásának, az Amerikai Egyesült Államokba újabban bezúduló közvetlen (“működő”) tőkének, vagy akár statisztikai mérési tényezőknek, nehéz megállapítani. A Nobel-díjas Robert Solow 1987-ben még azt mondta: “Mindenhol látok számítógépet, kivéve a termelékenységi statisztikákban.” Most azonban valóban megjelent az összekapcsolt számítógépek költségmérséklő és termelékenységnövelő hatása.
EGYENLŐTLENÜL. A gazdasági növekedés gyümölcsei azonban egyenetlenül oszlanak meg az amerikai társadalomban. A tőkejövedelmek sokkal gyorsabban nőttek, mint a munkajövedelmek. És nálunk? Már a kilencvenes évtized közepére az a helyzet állt elő, hogy egy átlagos magyar háztartás jövedelmi forrásainak kevesebb mint 50 százaléka volt munkajövedelem, 13 százaléka vállalkozói jövedelem, 20 százaléknyi a nyugdíj és egyéb társadalmi jövedelem. Azóta a vállalkozói és tőkejövedelmek aránya tovább nőtt. Azoknak a társadalmon belüli megoszlása sokkal egyenetlenebb, mint a munkajövedelmeké (noha a reálbérek szórása is nagyot nőtt az elmúlt években). Az évtized közepétől az állam radikálisan mérsékelte a vállalati nyereségadó mértékét, s különös módon eltekint a kamatjövedelmek adóztatásától. Folytatódik a személyi jövedelemadó felső kulcsának leszállítása is. Ezek gazdaságpolitikai indokoltságát most nem érintve annyi bizton elmondható, hogy a bérjövedelemből élőknél nem hamis tudat az, amit az ilyen és hasonló felmérések mutatnak: a többségnek a piacgazdaságra való átmenet eddigi egy évtizede során csökkent a reálbére.
A bruttó hazai össztermék talán éppen ezekben a hónapokban éri el ismét az 1989-re kimutatott statisztikai értéket (ez az óvatos megfogalmazás annak tudható be, hogy bizonytalannak érzem a rendszerváltozás előtti hazai össztermék és a mai, immár piaci körülmények között mért GDP összevetését). Az egy keresőre jutó reálbér azonban még évekig alatta marad az akkori szintnek. Igaz, más típusú jövedelemelemek (vállalkozói, tőke- és kamatjövedelmek) a családok nagy részében hozzájárulnak az összjövedelemhez. Mégis teljesen jogos a magyar (meg a cseh, a horvát, a szlovák) lakosság nagyobb részének azon érzése, hogy az elmúlt években szűken vett anyagi értelemben inkább vesztett.
A visszacsúszás a háztartások egy részénél nem végleges. A magyar gazdaság 1993-tól növekszik. 1994-ben 3 százalékos, majd 1997-től a mai napig évi 4 százalék feletti a GDP növekedése. Amint azonban a KSH legutóbbi adatai mutatják (A bruttó hazai termék 1998-ban, KSH, 2000. március) a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) – a rezidensek, vagyis a magyar lakosok és vállalkozások munka- és tulajdonosi jövedelmeit mérő mutató – minden esztendőben lassabban nőtt a GDP-nél. Más szóval az ország területén megtermelt jövedelemnél kisebb arányban emelkedett az itt élők jövedelme, amely eszerint még csak most fog országos átlagban visszakapaszkodni a tíz évvel ezelőtti szintre. Ismét egy ok arra, hogy az utca embere miért tekinthet jogos szkepszissel az új világ anyagi hozamára.
Azonban az európai átlagnál gyorsabb termelékenységnövekedésnek a magyar gazdaságban megvannak a komoly gazdaságszerkezeti alapjai. A reálbérek is gyorsabban növekedhetnek, mint az európai átlag, s a forint enyhe felértékelődése is logikus hosszú távú folyamat. Mindez társadalmi szempontból is stabilizálólag hat, hiszen valamelyest mérsékli a jövedelmek diszparitását Magyarország és az Európai Unió átlaga között.
TEREMTŐ PUSZTÍTÁS. Mert ez itt a praktikus kérdés, nem a teoretikusan hangzó globalitás. Az üzletemberek jól tudják, hogy a globális piac sokkal nagyobb és átfogóbb fogalom, mint Európa. Ám a magyar társadalom nagy részének az európai csatlakozási folyamat testesíti meg mindazt, amire a Figyelő felmérése valójában irányult. Eddigi tapasztalatai alapján óvatosság, illúzió nélküli várakozások, és bizonyos félelmek jellemzik a közvéleményt. Az a mikrogazdasági sokk, amely gazdaságunk reálszerkezetét, a munka termelékenységét, tulajdonosi viszonyait olyan hirtelen átalakította, eddig sokkal inkább a schumpeteri “teremtő pusztítás” munkáját végezte el, semmint meggyőzhette volna az utca emberét a piacgazdaság reálbéremelő képességéről.
Jobb lett volna, ha e két képesség egyidejűleg nyilvánul meg. Régiónk egészének gazdaságtörténete azonban azt mutatja, hogy a folyamat a régi struktúra lebontásával kezdődik. Annak sebességét pedig valóban meghatározzák a globalizáció fogalma alá sorolt erők. Ilyen értelemben is indokolt és jogos a nagyközönség mostani vélekedése. Ennél kedvezőbb közvéleményre valójából csak akkor számíthatunk, ha a külső nyitás révén hatékonyabbá, versenyképesebbé tett magyar gazdaság tartósan és folyamatosan növeli a rezidensek jövedelmét.
egyetemi tanár
Ha az amerikaiak félnek, akkor a magyarok rettegnek a globalizációtól – állítottuk “Hát velünk mi lesz?” című összeállításunkban (Figyelő, 2000/11. szám). Cikkünk végén arra kértük olvasóinkat, írják meg, szerintük mit kellene tennie a magyar gazdaságpolitikának és üzleti szektornak ahhoz, hogy az ország sikerrel kapcsolódjon a globalizációs folyamatokhoz. A hozzászólások sora a múlt számunkban indult, ezúttal a második vitacikket közöljük. Kérjük, írja meg Ön is a véleményét!
A szerk.
Internetcím: figyelo@vnubp.hu
Postacím: 1037 Budapest, Bokor utca 15-19.
