Olyan szózat érkezett a Clinton-elnökség nyiitányán a Fehér Házból, hogy lakója “úgy fog összpontosítani a gazdaságra, mint egy lézersugár”. Szerencséje volt. Most, Clinton visszavonhatatlanul utolsó elnöki évének kezdetén Washington a külpolitikára irányította a lézersugarat. A múlt héten két kiemelkedő célpontra, két helyszínen.
SAJÁTOS KOMPROMISSZUM. Az első november 18-19-én az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) konferenciája volt a földrengés gyötörte Törökország legnagyobb városában, Isztambulban. A lézer-operáció stratégiai célja: Moszkva második csecsen háborújának elítéltetése, s Amerika és a NATO befolyásának megerősítése a szélesebb kaukázusi térségben – de oly módon, hogy megőrizzék az általános együttműködés kereteit. Jelcin tehát otthoni túlélése érdekében, a birodalmi nagyorosz nacionalizmus zászlaját lobogtatva, félidőben faképnél hagyta bírálóit. Távollétében azután ottmaradt emberei a bírálókkal együtt aláírtak egy semmire nem kötelező “Európai Biztonsági Chartát”, szóvirágszőnyeggel borítva a politikai romhalmazt. Továbbra is mindenki (Moszkva és a NATO egyaránt) azt csinál, amit akar. Ezt nevezte a hivatalos közlés kompromisszumnak.
Az igazi esemény Törökország felértékelése volt. Mialatt a konferencia asztalánál retorikai és erkölcsnemesítő gyakorlatok zajlottak, Törökország Azerbajdzsánnal és Grúziával megállapodott egy olajvezeték építéséről, amely e három országon keresztül, tehát Oroszország megkerülésével szállítja a kaszpi térség olaját a Földközi-tengerig.
Grúzia és Azerbajdzsán így közelebb húzódott Washington és a NATO érdekszférájához, s ennek hordereje akkora, hogy (legalábbis a Nyugat számára) csaknem közömbössé válik, miképpen végződik Moszkva csecsenföldi hadjárata.
Közvetlenül Ankara után, Firenzében a lézersugár kezelője elegáns változáson ment keresztül. Hatalompolitikusból átváltott ideológiailag érzékeny társadalompolitikussá.
Az előjáték az, hogy az Európai Unió három meghatározó országának szociáldemokrata vezetését egy nyár óta húzódó, elméleti köntösbe burkolt, de egyben nagyon is gyakorlati következményekkel járó és immár közismert gazdaságpolitikai vita osztja meg. Blair angol és Schröder német kormányfő a hagyományos szociáldemokrácia és a gazdasági liberalizmus közötti harmadik utat keresi. A franciák (mindenekelőtt a politikai retorikában) kitartanak a tradicionális út mellett.
Firenzében a szociáldemokrácia történelmében első ízben volt egy amerikai elnök (és így az amerikai végrehajtó hatalom) egy ilyen vita aktív résztvevője. S noha Clintont a szó európai értelmében semmiképpen sem lehet szociáldemokratának tekinteni, mégis ő a század talán leginkább “szociáldemokratizáló” elnöke. Ám egy olyan országban lett azzá, amely úgy vált a világ vezető gazdasági hatalmává, hogy a piac abszolút elsőbbségét sohasem vonta kétségbe és meglévő, de az európaitól különböző állami korlátozó mechanizmusát (a jóléti állam apparátusáról nem is beszélve) mindig alárendelte a piac követelményeinek. A franciák gyanakodtak is, hogy az amerikai részvétel a vitában a Blair-Schröder álláspontot mintegy “győzelemre segítheti” a tradicionalista francia vonallal szemben. Jospin ezért csak habozva, eredeti elutasítását visszavonva fogadta el a részvételt a firenzei találkozón.
MEGÁLLÍTHATATLAN GLOBALIZÁCIÓ. Végül azzal vették el a dolog élét, hogy a megbeszélést, a diplomácia történetében alighanem először, “csúcs-szemináriumnak” nyilvánították. Hivatalos tárgya: “Reformizmus a XXI. században”. Az európai résztvevők védték a saját modelljüket. Clinton – az óceánon túli szociáldemokratizáló – arról beszélt, hogy a cél nem lehet más, mint a globalizáció és a jóléti állam szintézise. Ennek a szentenciának azzal a részével, hogy maga a globalizáció feltartóztathatatlan folyamat, az eltérő európai modellek valamennyi képviselője kénytelen volt egyetérteni. Így Firenze lényeges tartalma az, hogy a következő évszázad modern kormányzati módszereinek vitája a szociáldemokrata és a liberális modernizálók között folyik, méghozzá a tradicionalista szociáldemokrata áramlat pozícióinak fokozatos letöredezésével.
A Le Monde ezért a firenzei lézeres beavatkozás lényegét így fogalmazta meg: “Az európai szociáldemokrata közlekedési szabályzat úgy hangzik: balra jelezz, jobbra kanyarodj!”
Utolsó elnöki évének kezdetén ez a Fehér Ház lakójának nyilvánvalóan megfelel: ami az európai szociáldemokrata hagyomány számára jobbkanyar, az a tengerentúlon még mindig “balra tarts”. –
