Elsősorban a politikai és gazdasági átalakulás elégtelen voltának tudható be, hogy a külföldi befektetők meglehetősen mérsékelt érdeklődést mutatnak Románia iránt. Az 1990 és 1997 között összesen beáramló 3,4 milliárd dollár messze nem volt elegendő az elkerülhetetlen szerkezeti reformok végrehajtásához. Így senki számára sem okozott különösebb meglepetést, hogy az 1996. novemberi választások nyomán hatalomra került, elődjénél sokkal inkább Európa- és reformorientált kormányzat egyik fő gazdaságpolitikai céljának a külföldi befektetők megnyerését tekintette.
A Demokratikus Konvenció, a Szociáldemokrata Unió és a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége részvételével felállt új koalíció a privatizáció radikális felgyorsítását és 2000-ben történő befejezését ígérte. Egy 1997 végén életbe lépett rendkívüli kormányrendeletnek máig döntő szerepe van a működőtőke-befektetések esetén nyújtható kedvezmények meghatározásakor (lásd külön anyagunkat a 24. oldalon).
Az eddig lezárt ügyletekben meghatározó szerepe volt a francia tőkének. Az első nagy francia befektető a Lafarge volt, amely a Romcim cementipari vállalat többségi részesedését szerezte meg; ezután következett a Société Générale és a román fejlesztési bank között létrejött üzlet. A harmadik nagy román-francia projekt pedig nem más, mint a vagyonügynökség (FPS) és a Renault képviselői által nemrég aláírt megállapodás az annak idején ugyancsak francia közreműködéssel beindított autógyár, a Dacia SA 51 százalékának felvásárlásáról.
Az FPS 1998 októberében ajánlotta fel megvételre a Dacia többségi részvénycsomagját, ám a román autóipar zászlóshajójának megszerzésére csupán egyetlen cég, a Renault tett ajánlatot. Így amikor tavaly decemberben megkezdődtek a tárgyalások a franciák képviselőivel, a romániai cégnél jó eséllyel számolhattak vele, hogy előbb-utóbb ismét szorosabbra fűződnek a kétoldalú kapcsolatok a Renault-val, amely a “hőskorban” 12-es számjelű típusának licencét adta át. Az ajánlattételtől a szerződéskötésig azonban mindkét félnek hosszú utat kellett megtennie.
A franciák az üzlet megkötését a kormányzattól igényelt befektetési kedvezményektől tették függővé. Az alkatrészimportra tíz év vámmentességet igényeltek, öt év teljes nyereségadó-mentességet, valamint három éven át áfa- és útadó-befizetési kedvezményt. E feltételek harmadik felek részéről bírálatokat váltottak ki, többek közt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is elégedetlenségének adott hangot a kedvezmények ilyen széles körének megadása miatt. Ez azért érintette rendkívül kellemetlenül Bukarestet, mert éppen ekkor tárgyalt az IMF képviselőivel egy új készenléti hitelkeret beindításáról.
A túlzottnak ítélt kedvezmények a román sajtóban sem találtak baráti fogadtatásra, ám mindennek ellenére – már csak az ügylet szimbolikus jelentősége miatt is – a kormány a Dacia többégi részesedésének értékesítése mellett foglalt állást. Ezt végül sikerült is elfogadtatni az IMF-fel, így július első napjaiban sor kerülhetett a szerződés aláírására. A megállapodások nyomán a Dacia szűkebb vezetésében a korábbi román cégvezető, Constantin Stroe mellett két francia menedzser, Manuel Rolando és Christian Estve kapott helyet.
A Dacia helyzete 1998 végén nem volt különösebben rózsás. A mindössze 11,8 millió lejes adózás előtti nyereség 75 százalékkal volt alacsonyabb az előző évinél, adózás után pedig nullszaldón állt a cég (1 dollár = 15 ezer 835 lej). Sokkal nagyobb nyereségre az idén sem számítanak a Pitesti városában működő gyárban: az 1999-es tervekben 4,4 milliárd lejes forgalom mellett mindössze 22,3 millió lejes adózás előtti nyereség szerepel.
A Renault többlépcsős modernizációs tervet javasol a Dacia megújítására. A franciák először a román gyártó jelenlegi 1310-es modelljét szeretnék modernizálni a Renault 12-est még ma is gyártó törökországi üzemben felhalmozódott tapasztalatok segítségével. Az első két évben a cél a minőség javítása a jelenlegi piaci részesedés fenntartása mellett, a belföldi és az exportpiacokon egyaránt. Ehhez mindenekelőtt egy minőségellenőrzési program bevezetésére lesz szükség, annak érdekében, hogy a mai Dacia megfeleljen a nemzetközi normáknak.
A beruházás harmadik és ötödik éve között jelenne meg az új, a 1310-est felváltó Dacia-modell. A Dacia ettől kezdődően a Renault második márkaneveként funkcionálna, s a romániai üzem egy, a fejlődő piacokra szánt, körülbelül 6000 dollár értékű autót állítana elő, az elképzelések szerint 2008-tól kezdődően évi mintegy 200 ezer darabos szériában. Ennek több mint felét a román piacon értékesítenék, a további célországok között pedig elsősorban Törökország, Oroszország, Brazília és Kína jön szóba. Mindehhez a Renault öt év alatt közel 270 millió dolláros befektetést irányzott elő.
