Egy másik Armstrong, Neil 1969-es Holdra szállása sem volt nagyobb csoda: 1965-ben – először és utoljára – bekukkantott a vasfüggöny mögé Louis Armstrong. Koncertet adott a „demokratikus” Kelet-Berlinben, aztán Prágában, Belgrádban, Bukarestben, Szófiában, majd június 9-én – napra pontosan 13 hónappal azután, hogy a Hello Dollyval az élre került az amerikai slágerlistán – Budapesten.
Az az elsőség a beatkorszak tombolása idején nem volt akármi. Armstrong előtt 14 héten át a Beatles vezette a tengerentúli lajstromot az I Want to Hold Your Handdel (7 hét), a She Loves You-val (2), majd a Can’t Buy Me Love-val (5), sőt 1964. április 4-én a lista első öt helyén öt Beatles-szám – Can’t Buy Me Love, Twist and Shout, She Loves You, I Want to Hold Your Hand, Please Please Me – sorakozott.
Máig egyedülálló az amerikai rangsor történetében, hogy európai előadó foglalja el az első öt helyet, de az se semmi, hogy Armstrong még egyszer listavezető lett a hatvanas években. Másodszor 1968-ban Nagy-Britanniában, az egy híján húsz évvel később a Jó reggelt, Vietnam! című filmben is felhangzó What a Wonderful Worlddel. Akkor Cliff Richard Eurovízió-fesztiválgyőztes Congratulationsétől hódította el az első helyet, és április 24-től négy hétig uralkodott.
„A divat változik – mondta a Satchmónak nevezett Armstrong. – De a jó zene, az mindig jó zene marad.”
Akadt némi tapasztalata, hiszen egyidős volt a huszadik századdal, 1965 júliusában töltötte be a 65. életévét. Pesti vendégszereplése előtt Vitray Tamás megkérdezte tőle: „Hogyhogy nem fárad el soha?” Azt válaszolta: „Amint van egy kis időm, alszom.”
Persze sokat segített az is, amit egy másik interjúban mondott:
Ötven esztendeje zenélek, és a fél évszázad minden percét élveztem.
Hazánkban – miként a többi szocialista országban – szenzációt keltett az érkezése. Az egy amerikai Budapesten című, a valóságban megelevenedő filmet mindenki látni akarta, de a hangverseny helyszínének, a hatalmas Népstadionnak is voltak korlátai. A gyepre nem engedték be a közönséget, ezért „csak” 80 ezren fértek be; annyian, amennyien 1965 szeptemberében a magyar–osztrák labdarúgó vb-selejtezőt (3:0) látták. A korabeli beszámoló szerint: „Megállíthatatlanul hömpölygött a tömeg a Népstadion felé. Hangversenyre. Pokrócok, esőkabátok védték a nézőket az est hűvösétől.”
A kezdést nyolc órára tervezték, de aztán az Országos Rendező Iroda fél kilencre igazított, végül „néhány perccel háromnegyed kilenc után elsötétült a Népstadion, a hosszú futószőnyeg mentén, amely a gyepmező közepén elhelyezett színpadig vezetett, matrózblúzos diáklányok sorakoztak fel, s közöttük – reflektorcsóváktól kísérve – megjelent trombitájával a hatvanöt éves néger művész, a világ talán legnagyobb dzsesszmuzsikusa”.
A legendás vendéget Takács Marika, a népszerű tévébemondónő, Kazimir Károly rendező felesége köszöntötte akkoriban szokatlanul kitűnő angolsággal, Armstrong pedig azzal a nagy számmal nyitott, hogy „ilyen óriási közönség előtt még nem szerepeltem”.
Aznap már másodszor énekelt Budapesten. Amikor kiszállt az őt a repülőtérről a margitszigeti Grand Hotelbe szállító autóból, a szálló előtt Körmendi Vilmos zenekara fogadta, s nyomban rázendített a When The Saints Go Marching In-re, majd a Sweet Georgia Brownra. Az utóbbit Armstrong már együtt dalolta a magyar kollégákkal.
A Népstadionban aztán további világszámokat nyomott – Hello Dolly, Blueberry Hill, Mack the Knife, Georgia on My Mind, Volare –, de adott a jazznek is, ha már, zenekarának elnevezéséhez méltón, valóban az All Starsszal muzsikált.
Zongorán az a Billy Kyle játszott, aki nyolc hónappal később, alig 51 éves korában – egy gyomorvérzést követő operáció szövődményeiben – meghalt; a harsonát fújó Tyree Green (a trombitás Armstronggal együtt) „a blues szülőanyját”, Ma Rainey-t is kísérte a húszas években. Ott volt még Eddie Shu, a klarinét és a szaxofon ördöge, továbbá Buddy Catlett, a bőgő nagyura, a doboknál Danny Barcelona nem Katalóniából, hanem Hawaiiról, és a mikrofonnál a texasi énekesnő, Jewel Brown, aki még ma is él, napjainkban 86 éves.
A Tükör című hetilap azt írta:
Óhatatlanul fel kellett tenni magunkban a kérdést, hogy vajon lehetséges-e 80 ezer hallgatóval kapcsolatot teremteni. Nos, King Louis végrehajtotta ezt a csodát.
Pernye András, aki éppen 1965-től tanított a Zeneakadémián (majd tizenöt évvel később, alig túl az ötvenen, öngyilkos lett) így számolt be a koncertről: „Néha a levegő szinte megállt, és olyan csend keletkezett, hogy a 80 ezer ember lélegzete és szívverése hangzott csupán. A Népstadion ezekben a pillanatokban egészen összezsugorodott, és az ember úgy érezte, hogy alig-alig nagyobb, mint az a parányinak tűnő emelvény, amelyen Louis Armstrong és társai énekeltek-zenéltek. Így van ez mindig, ha művészet jelenik meg!”
Az Esti Hírlap is leborult Satchmo előtt: „Armstrong a legnagyobb népszónok. A közönség nyelvén, a hallgatók helyett beszél, alaktalanul kavargó érzéseiket, közös indulataikat fejezi ki. Amit mond, az mindenkinek tetszik, mert nagyjából minden egészséges ember közös vágyaival egyezik. S ebből a szempontból mindegy, hogy évszázados néger dallamot vagy együgyű versikére készült slágert játszik-e. Nem a szám jelenti művészetének tartalmát. Hanem az, amit ő tesz hozzá.”
A Népszabadság szívszorítóan ragadta meg a lényeget: „Armstrong nemcsak hangszállal énekel, nem is megrezegtetett légoszloppal meg technikával – persze ezzel is mind, mert csak ösztönösnek lenni nem elég a művészethez –, hanem a lábával is énekel, a gyomrával is, a májával, a szívével, egész életével. S nem csupán a sajátjával, mert az kevés lenne ahhoz, hogy ily módon ragadjon magával tízezreket. Énekel, s közben ott fogja a kezét láthatatlanul valamennyi ember, aki szenvedett már, s nem megtörve, hanem büszkén került ki ezekből a szenvedésekből, és azok, akik tudják, hogy az élet – valamennyi kínjával együtt is – diadal.”
A Magyar Nemzet viszont háborgott: „Csődöt mondott a közlekedés az Armstrong-est után.” Mire a kettős rangadókon 65, Satchmo koncertjére viszont csak 58 kék járművet sorompóba állító Fővárosi Autóbuszüzem forgalomirányítási csoportjának vezetője azt tudta válaszolni: Az Armstrong-hangversenyt meglehetősen rossz időpontban, a késő esti órákban tartotta meg az Országos Rendező Iroda. Ilyenkor az üzem dolgozói már befejezik munkájukat, és hazatérnek. Nagy részük családos ember, aki nem szívesen éjszakázik.”
