Minden jel szerint Magyarország új szekundánsra lelt. Ráadásul olyan háttérjátékost sikerült találni, aki bizony sikeresebb védencénél. Jobban ismeri a szabályokat, nem beszélve azok furfangos alkalmazásáról. Tanácsát tehát elvileg illene megfogadni, gond azonban, hogy a tekintélyt parancsoló segítő olyan középjátékot részesítene előnyben, ami nehezen hozható összhangba a nyitólépésekkel.
Magyarországot mostanában – úgy hírlik – egy meglehetősen ismert világpolitikai sakkjátékos biztatja: az Egyesült Államok. A nyíltabb vagy burkoltabb amerikai diplomáciai-üzleti tanácsok lényege, hogy Budapest úgymond ne hódoljon be a nyugat-európai érdekeknek, az Európai Unióval folyó csatlakozási tárgyalásokon védelmezze keményen a magyar pozíciókat. A tengerentúliak az unióhoz szerintük túlságosan kötődő import ellen emelnek szót, egyes beszélgetéseken azonban szóba kerül néhány ágazat – például a nálunk még gyerekcipőben járó géntechnológiai ipar – szabályozásának rugalmasabbá tétele vagy éppen a liberalizáció időpontjának előrehozatala.
Az önként felajánlkozó szekundánsok intelmeit akár meg is lehetne fogadni. Valóban fontos egy-egy jól megcélzott területen – világos prioritásokat felállítva – a lehetséges mértékig védeni a magyar vállalati-ágazati pozíciókat, erősítve ezzel az ország versenyképességét. Ennél azonban még fontosabb, hogy a Magyarország és az EU között folyó sajátos játszma céljait tisztán lássuk. Szempontunkból ez a mielőbbi uniós belépés, vagyis az alkalmazkodás előtt álló akadályok fokozatos felszámolását jelenti. Az alkufolyamatnak is felfogható páros mérkőzés csak az egyedül elkészítendő, tetemes mennyiségű házi feladat megoldása után következik.
Egy másik táblán azonban ennél jóval nagyobb tétre menő parti zajlik. Ennek része az európai versenyképesség növelése érdekében fogant Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) jövő év eleji elindulása, a közös valuta, az euró megjelenése a nemzetközi pénzpiacokon. A dollár és a megroppant jen kihívójaként megjelenő új pénz sikerének a kezdeti szkepszis ellenére jó esélyei vannak: az európai kontinens még soha nem állt olyan jól, mint napjainkban – legalábbis, ami a monetáris mutatókat illeti. Az infláció átlagos uniós értéke tavaly 1,9 százalékot tett ki, s az IMF becslése szerint az idén sem lesz 2 százaléknál magasabb. Egyedül Görögország lóg ki a sorból, hiszen ott 5 százalék körüli a pénzromlás üteme – nem véletlen tehát, hogy ez az egyetlen tagállam, amelyet egyelőre nem fogadtak be a tizenegy országot tömörítő előkelő pénzügyi klubba (Dánia, Nagy-Britannia és Svédország önként marad távol).
Fiskális oldalról azonban már nem ilyen rózsás a helyzet: noha az EMU-tagok államháztartási szintjét – az államadóssággal ellentétben – sikerült tavaly év végére a Maastrichtban megállapított 3 százalékos GDP-arányos határ alá szorítani, ez az eredmény azonban fölöttébb törékeny, hiszen a kelleténél nagyobb mértékben függ a konjunktúrától. Vagyis a költségvetések szerkezeti átalakulásáról egyelőre nem lehet beszélni, egy újabb recessziós hullám, vagy egy-egy világgazdasági részpiac ismételt válsága ugyanis megrendítheti a nyugat-európai országok költségvetési bástyáit. Itt a megnyugtató stabilitás csak a munkaerőpiac rugalmasabbá tételén keresztül valósítható meg, ami viszont politikai okokból nehézkes, mivel ehhez a munkaerő védettségét kellene csökkenteni. Az ambiciózus és eddig a tervek szerint zajló EMU-terv Achilles-sarka ma már a tagállamok fiskális reformja, végső soron pedig a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele. A rugalmatlan munkaerőpiac ugyanis gátolja a növekedést, sőt e reform hiányában a tőkekoncentráció és a monetáris szigor miatt újabb milliók válhatnak állástalanná.
Az euró bevezetése, az eddig monopolhelyzetű ágazatok liberalizálása, és részben a keleti bővítés is azt mutatja: az európai sakkmesterek az ellenfél által sikerrel alkalmazott stratégiával, azaz a piac előtt álló korlátok lebontásával próbálkoznak, ami előbb-utóbb szükségképpen elvezet a munkaerőpiac felszabadításáig. Eközben az öreg kontinens mesterei politikai és társadalomfilozófiai szempontból persze kitartanak a tradicionális európai értékek mellett. A kis táblán játszó Magyarország – és a többi társult tag – dilemmája nem csekély. Úgy kell megfelelni az uniós szabályozásnak, hogy meglehet: mire tagok leszünk, sajnálni fogjuk, hogy nem fogadtuk meg a folyamatot más perspektívából szemlélő szekundáns tanácsait.
