Tízmillió munkahely létesült az utóbbi négy évben az Egyesült Államokban, a munkanélküliségi ráta negyed százada a legalacsonyabb, a vállalati nyereségek rekordokat ostromolnak és ez – a minapi látványos zuhanás ellenére – újabb és újabb csúcsokra emeli a Wall Street legfontosabb irányjelzőjét, a Dow Jones indexet. A gazdaság ráadásul egyelőre szinte teljesen inflációmentesen fejlődik, s ez már tényleg komoly fejtörést okoz az elméletgyártó szakértőknek.
A közgazdászok több mint egy évszázada azt tanulják, hogy létezik egy munkanélküliségi minimum, amely szint alatt – a bérnövekedés okán – óhatatlanul kialakul az inflációs spirál. Az amerikai gazdaság azonban újabban nem hajlandó tudomást venni ezen összefüggés létezéséről. A GDP gyarapodása túllépte az elmélet által engedélyezett 2,25-2,50 százalékot, a munkanélküliség pedig jóval alacsonyabb a tudósok által inflációveszélyesnek minősített 5,0-5,6 százaléknál. A kutatóknak, piacelemzőknek tehát bőven van miről vitatkozniuk. Már maga a jelen helyzet magyarázata is látványos nézetkülönbségekre világít rá, a jövővel kapcsolatban pedig gyökeresen ellentétes megállapítások is elhangzanak.
A new age hívei nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy gazdaságtörténeti fordulat tanúja lehet a világ. Az Egyesült Államok gazdasága egy merőben új modell szerint működik, s továbbra is képes lesz az inflációmentes fejlődésre. Mások viszont úgy vélik: ha a gazdaság nem fékeződik le, akkor már csak néhány hónap kérdése, és az infláció klasszikus formájában támadni fog, menthetetlenül beindul az ár-bér spirál.
A témában érdekes módon inkább a gyakorlati szakemberek – főként a különböző befektetési tanácsadók – nyilvánítanak véleményt. (Az egyetemi szintű kutatások meglehetősen ritkák e téren, s inkább csak a részterületekre szorítkoznak.) A banki elemzők körében több apostolai is akadnak az új korszaknak. Köztük az egyik legismertebb Ed Yardeni, a Deutsche Morgan Grenfell elemzője.
Yardeni nem kételkedik. Szerinte a régi érában egyszerűbb folyamatok zajlottak a gazdaságban. Akkor a gyors növekedés – a telített munkaerőpiac miatt – rövid idő alatt béremelkedést váltott ki, minek következményeként emelkedtek a termelési költségek, majd az árak. Ez azután a monetáris irányítókat kamatszigorításra kényszerítette, s ismét következhetett a recesszió.
Most a konkurencia gyökeresen megváltoztatta a körülményeket – állítja Yardeni, aki szerint a piacon egyetlen parancs érvényesül: le az árakkal! A defláció kompenzálására a vállalatoknak nincs más lehetőségük, mint a forgalom növelése. A spirál fordított, hiszen a vevők csábítására újra és újra az árcsökkentés kínálkozik a legjobb fegyvernek. Kétszáz évvel ezelőtt egyébként – érvel Yardeni – Adam Smith is valami hasonlót mondott, amikor azt magyarázta, hogy a versenyből leginkább a fogyasztók profitálnak.
Az új modell hívei egyébként a csoda kulcsának egybehangzóan azt tartják, hogy a termelési költségeket – részben az innovációnak is köszönhetően – sikerül féken tartani. Többek szerint geopolitikai okai vannak a fordulatnak, amelyet a berlini fal 1989-es lebontásához kötnek. Az akkori események a kereskedelmi korlátok megszűnéséhez, és ily módon a nemzetközi árucsere-potenciál addig elképzelhetetlennek tartott növekedéséhez vezettek. Arról nem is beszélve, hogy míg 1987-ben a Reagan-kormány a GDP 6,1 százalékát fordította katonai kiadásokra, addig – a hidegháború megszűnése után – ma már csak 3,2 százalékot visz el az e célra felhasznált összeg. A felszabadult pénz pedig szabadon áramlik a termelésbe.
Dominic Konstam, a Credit Suisse First Boston közgazdásza az amerikai munkaerő átlagéletkorával hozza összefüggésbe a jelenséget. Az aktív népesség viszonylag idős, és ez magyarázza, hogy a munkavállalók nem követelőzőek. Másokkal együtt ő is megemlíti a “foglalkoztatottság bizonytalanságát”, amely ugyancsak oka az érintettek “okos” viselkedésének (lásd külön írásunkat).
A konzervatívoknak persze megvannak az ellenérveik, amelyet jó néhányan osztanak a Wall Streeten is. Stephen Roach (Morgan Stanley) és Robert E. Mellman (J. P. Morgan) szerint például a “new economy” csak mítosz. Tartós inflációmentes fejlődés szerintük nem létezik; a jelen állapotot pedig időszaki jelenségek idézték elő. Az egyik ilyen a dollár felértékelődése, amely olcsóbbá tette az importot, a másik a viszonylag alacsony kamatszint, amely a vállalatok mozgásterét növelte, a harmadik pedig a nyersanyagárak megfékezése. Ám ezek a kedvező körülmények nem tartanak örökké – figyelmeztetnek -, a helyzet így hamarosan megváltozhat.
