Általában a K+F-ráfordítások GDP-hez mért arányával szokás jellemezni, hogy egy ország mennyire veszi komolyan az innovációt. Ez az arány hazánkban 1989-ben meghaladta a 1,5 százalékot (ez akkoriban az európai középmezőny alsó felébe kvalifikálta az országot), jelenleg viszont csak 0,7 százalék körül jár (miközben a GDP is számottevően csökkent). Becslések szerint a ráfordítások háromötödét az állam adja, a többi pedig a magánszektorból – cégektől, alapítványoktól – érkezik. Ez a munkamegosztás voltaképpen megfelel a fejlett világ gyakorlatának, ám a felzárkózáshoz állami- és magánforrásból is lényegesen többet kellene kutatásra és fejlesztésre költeni.
Már a rendszerváltás kezdetén is világos volt, hogy az állam kénytelen lesz mérsékelni saját innovációs célú kiadásait. Az optimisták azonban abban reménykedtek, hogy e kivonulást a magántőke bevonulása legalábbis ellensúlyozza. Ez a vélekedés tulajdonképpen nem volt teljesen alaptalan. A “magyar agyak” nagyszerűségéről terjengő legendákon kívül számos mérhető kritérium is azt igazolja, hogy a magyar tudósokba, kutatókba, feltalálókba érdemes “befektetni”. A régebbi és a legfrissebb vizsgálatok egyaránt azt mutatták: a hozzánk hasonló helyzetben lévő, a kutatás-fejlesztésre gyakorlatilag ugyanolyan mértékben költő gazdaságokból – például Csehországból és Lengyelországból – jóval kevesebb szabadalmat fogadnak be a világ legnagyobb tudományos piacán, az Egyesült Államokban, mint Magyarországról. Vagyis egységnyi ráfordításból nálunk – valamilyen oknál fogva – több nemzetközileg is versenyképes gondolat születik. Nincs rossz hírük a magyar egyetemeknek, sőt a középfokú oktatási intézményeknek sem. Hogy a külföldi befektetők ennek ellenére miért inkább vállalatokat és piacot, s nem kutatóintézeteket vásároltak, azt nem is olyan könnyű megmagyarázni.
A kevés számú, ám szerencsére gyarapodó ellenpélda persze nem hiányzik a soron lévő kormányok retorikai fegyvertárából. Mindenki tudja, hogy ide telepítette kutatóbázisát a Tungsramot felvásárló amerikai General Electric; hogy nálunk fejleszti távközlési szoftverjeit a svéd Ericsson; hogy egy japán műanyagipari és egy német elektronikai cég is részt vett a kutatóintézetek privatizációjában. Ám a valós sikerek értékelésekor nem szabad elfelejteni: ezek a befektetők együttvéve sem hoztak létre annyi új kutatóhelyet, amennyit például az Akadémia kutatóintézeti konszolidációja során megszüntetnek (a szép csendesen elhullott ipari kutatóintézetekről nem is beszélve).
Az idetelepülő multinacionális cégek gyakran magukkal hozzák a legfejlettebb technológiát, ami lökést ad a hazai innovációnak is. A magasabb színvonal a beszállítói kört is, az esetleges hazai konkurenciát is fejlesztésre kényszeríti – a dolgozók így elsajátíthatnak egy fejlettebb munkakultúrát. Ám nem mindegy, hogy egy multi jól fizető, ám kevéssé kreatív gyártósori munkát, avagy szellemi kihívást jelentő feladatot tud kínálni a nála jelentkező mérnöknek. Ha az itt gyökeret eresztő külföldi vállalkozás nem nálunk fejleszt, akkor a behozott szabadalom, know-how ellenértéke valószínűleg kikerül az országból. Amit viszont itt találnak ki, az nagy valószínűséggel minket is gazdagít.
Hogy Pungor Ernő jóslata – a “technológiai rabszolgaság” – valósággá válik-e, azt ma még nem lehet megmondani. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) egykori elnöke – ma a Bay Zoltán Alapítvány és intézethálózat gazdája – szerint, amennyiben nem tudunk versenyképes technológiát exportálni, előbbutóbb importálni is csak “elhasznált” tudást fogunk, ezzel pedig hosszú időre konzerváljuk lemaradásunkat. Ha szellemi potenciálunkat nem vagyunk képesek értékesíteni, nem sokára csak a munkaerőnket kínálhatjuk a piacon – ennek áruba bocsátása viszont jelenleg nem tartozik a legjobb üzletek közé.
A kormányváltáskor minisztériumi szárnyak alá került OMFB jelenlegi ügyvezető elnökének, Nyíri Lajosnak az a vesszőparipája, hogy a vállalatok voltaképpen szívesen költenének többet a K+F-re, ha megérné nekik. (Ezen azt kell érteni, hogy szeretnének egy kis innovációs adókedvezményt.) Az idei adótörvényben már benne van az a passzus, amely a kutatás-fejlesztés költségesítésénél 120 százalékos beszámítást tesz lehetővé. Legkésőbb a jövő évi bevallásoknál kiderül, mennyit lendített ez a rendelkezés a hazai innováción.
