A várhatóan 1997. január elsejétől hatályos új értékpapírtörvény tervezete alapján a bankok, többéves szünet után, ismét üzletelhetnek a tőzsdén. Ám a Bankszövetség nem elégszik meg az állampapír-szekcióval: a részvények adásvételének megengedését is szorgalmazza. Ha azt nézzük, hogy Magyarország a jobbára univerzális bankrendszerű államokat tömörítő Európai Unióba igyekszik, ez a törekvés nagyon is érthető; a magyar bankok jelenlegi tőkeellátottsága, kockázatviselési mértéke ismeretében azonban egyelőre, s vélhetően még néhány évig számos veszélyt hordoz magában.
Bár a “modern kori” hazai tőkepiac kialakításában a bankok elévülhetetlen érdemeket szereztek, a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) 1990. júniusi megalapításakor (vagy ahogy egyes szakemberek némi eufemizmussal emlegetik: újjászületésekor) már kész volt a verdikt: a pénzintézeteknek rövidesen búcsút kell mondaniuk a hivatalos értékpapír-kereskedelemnek. Hiába látta el az értékpapírpiac szervezeti kialakításáról, többek között a Tőzsdetitkárság létrehozásáról szóló 1987. decemberi Értékpapír-kereskedelmi Megállapodást 22 bank vezetője kézjegyével, egyszersmind utat nyitva az első magyarországi brókertársaságok alapításának, az 1990. március elsején hatályba lépett értékpapírtörvény (épt) csupán 1992. december 31-ig adott engedélyt a pénzintézeteknek a tőzsdei kereskedésre.
Az illetékesek ugyanis az univerzálissal szemben a specializált bankrendszer mellett tették le a voksot, mondván: a csak néhány éve működő magyar kereskedelmi bankok a gazdaság nagyfokú átalakítása miatt amúgy is jelentős veszteségeket szenvednek el, minek azokat tovább tetézni a bankügyleteknél közismerten jóval kockázatosabb részvényügyletekkel. Intő példaként lebeghetett a hazai döntéshozók szeme előtt az 1929-33-as gazdasági világválság, amelynek a pénzintézetek számára meglehetősen kegyetlen hatásai miatt kezdték egyre több országban szétválasztani a kereskedelmi és a befektetési banki üzletágat.
Bár a bankok lehetőséget kaptak arra, hogy akár részben, akár teljes egészében saját brókercéget működtessenek, szinte tőzsdei “kiűzetésük” napján megkezdődött a vita, valójában erőteljes lobbyzás a visszaengedésükről, az örökzöldnek tűnő kérdés firtatásával: univerzális vagy specializált legyen-e a bankrendszer?
Míg javában zajlott az állami többségű bankok kényszerű költségvetési konszolidációja, addig a kormány a piacgazdasággá válás magasztos célját szem előtt tartva egyre jobban szorgalmazta a fejlettebb országok csoportjaihoz [Európai Unió (EU), OECD] való csatlakozást. Így a pénzügyi szakemberek egy része, nevezetesen a Bankszövetség elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarország is áttérjen az EU tagországainak többségében honos univerzális bankrendszerre. Még az sem vette el az érdekképviselet kedvét, hogy az új épt tavaly áprilisban elkészült tervezete egyetlen szóra sem érdemesítette a bankok esetleges tőzsdei visszaengedését. Mindenekelőtt a kormányzati javaslatokból kiolvasható azon koncepcionális törekvést sérelmezték, amely – szerintük – a pénzintézeteket, versenyhátrányukat konzerválva, hosszabb távra kizárja az értékpapírpiacról. Éppen a versenyegyenlőség megteremtése, illetve visszaállítása érdekében tartották indokoltnak az univerzális bankrendszerre történő átállást. Olyan szabályozást javasoltak, amely lehetővé teszi a pénzintézetek számára, hogy valamennyi forgalmazási tevékenységet végezhessenek, és a BÉT teljes jogú tagjai lehessenek.
Ám a nem banki hátterű brókerek körében érthetően nem túl népszerű erőfeszítés csak félsikerrel járt, még ha az előzmények ismeretében már ezt is eredményként lehet elkönyvelni. A Budapesti Értéktőzsde tavaly júliusi rendkívüli közgyűlése ugyanis heves vita után áment mondott a bankok tőzsdei visszatérésére, azzal a kikötéssel, hogy a “pénzgyárak” a parketten csak állampapírokkal kereskedhetnek. Ez az engedmény “benne volt a levegőben”, lévén, hogy a költségvetési hiány és annak kamatterhe finanszírozása érdekében kibocsátott hatalmas állampapír-állomány túlnyomó része addig is a banki treasuryk között cserélt gazdát. A banki forgalom tőzsdére terelésének viszont a befektetők számára korántsem mellékes következménye, hogy a hozamok és az árfolyamok ezáltal számukra (is) követhetőbbé válnak.
A brókerszakma támogatásának “hátszelével” már a januári épt-javaslat kidolgozói is nyugodt szívvel nyomtathatták ki a bankok tőzsdei állampapír-piaci részvételét megengedő passzusokat, még ha azok, az ezzel egy időben készülő hitelintézeti törvénynél csak szűkebb körben (saját kibocsátású kötvényeikre) tették lehetővé a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok kibocsátásában és forgalmazásában való részvételt. Egyszóval a törvénytervezetek fenntartották az angolszász típusú intézményi szabályozást: a bankok továbbra is kizáratnak a nyilvánosan kibocsátott értékpapírok forgalmazásából, ellenben az épt engedélyezi majd a pénzintézeteknek állampapírok forgalmazását.
Hogy mindez nem igazán elégítette ki a Bankszövetség tagjait, azt a testület főtitkára elég hatásosan érzékeltette lapunk két héttel ezelőtti szakmai fórumán (Figyelő, 1996/20. szám). Miközben “stratégiai tévedésnek” nevezte a bankok tevékenységének korlátozását az épt-ben, Pulai Miklós ultimátumot intézett a törvény-előkészítőkhöz: ha nem veszik fel a javaslatok közé, hogy a bankok egy bizonyos idő után (legkésőbb azonban 1999. január elsejétől) forgalmazhatnak nyilvánosan kibocsátott értékpapírokat, jelesül részvényeket, akkor könnyen társa akadhat az 1995. decemberi precedensnek, amikor a terven felüli privatizációs bevételek ügyében két képviselő (Gaál Gyula és Keller László) indítványával sikerült megfúrni a kormány költségvetési törvénytervezetének ellentétes szándékait.
A bankszövetségi tiltakozás pikantériája: a tőzsde áprilisban megválasztott elnöke, Járai Zsigmond a Magyar Hitel Bank vezérigazgatójaként nem rejtette véka alá, hogy igenis félti a pénzintézeteket az értékpapír-befektetésektől. Megválasztása után megfogalmazott magánvéleménye szerint a bankokat nem szabad visszaengedni a tőzsdei részvénypiacra a saját számlás ügyletekkel, ezek ugyanis túl nagy kockázatokat rejtenek magukban. Kétségtelen, hogy a bankok betéteket gyűjtenek és azt a pénzt helyezik ki, ezért meglehetősen kockázatosnak tűnik, hogy betéteseik pénzét részvényekbe fektessék. Mivel az effajta tranzakciókban általában nagy összegek forognak, már kis árfolyam-ingadozások is komoly veszteséget (igaz, nyereséget is) okozhatnak az amúgy sem túl (tőke)erős hazai pénzintézetek egy részénél.
A bankos tőzsdeelnök ezért is azt tartotta helyesnek, ha a részvénypiac és az opciós piac egyelőre még túlnyomórészt a független értékpapír-forgalmazók terepe marad. Pulai Miklós viszont azt szeretné, ha a bankok saját belátására bíznák: berkeiken belül vagy elkülönített szervezetben kereskednek-e az értékpapírokkal. Mint mondta: eredményükben már most is egyre nagyobb szerepet játszanak a jutalékjellegű bevételek. Az is igaz, hogy a bankok kiterjedt fiókhálózatuk miatt igen alkalmasak lehetnek a részvények országos értékesítésére.
Ugyanakkor az univerzális bank ellenzői szerte a világon azt hangoztatják: ilyen széles körű tevékenység mellett a bank aligha őrizheti meg objektivitását. Hogyan adhat egy bank egyik részlege alapos elemzést egy olyan részvényről, amelynek kibocsátását esetleg ugyanazon bank másik részlege végzi? – teszik fel a költőinek tűnő kérdést.
A pro és kontra érvek ellenére nem árt emlékeztetni arra, hogy a hazai bankok tőzsdei részvénykereskedéséről folytatott vita néhány éven belül okafogyottá válik. Az OECD-csatlakozással ugyanis a Horn-kormány vállalta: két év türelmi idő után, vagyis 1998-tól külföldi pénzintézetek is szabadon nyithatnak fiókot Magyarországon. Bár az EU-tagságra még valószínűleg évekig várni kell, a legfejlettebb országokat tömörítő szervezetnél valamivel enyhébb előírásokat megfogalmazó tömörülés 2. számú bankkoordinációs direktívája a napnál is világosabbá teszi: a letelepedett fiók mindennel (többek között saját számlás vagy bizományos értékpapír-kereskedelemmel, részvénykibocsátásban való részvétellel és ehhez történő szolgáltatásnyújtással, pénzpiaci brókertevékenységgel, portfólió-kezeléssel és befektetési tanácsadással) foglalkozhat, amire az anyabank engedélye szól. Ha tehát egy EU-tagországban a hitelintézet számára valamennyi pénzügyi szolgáltatás engedélyezett, akkor a fogadó ország nem akadályozhatja meg a nála letelepedett, más tagországbeli hitelintézeti fiókot abban, hogy a szolgáltatások teljes körét nyújtsa. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a korlátozások fenntartása csak a hazai szakosított bankok versenyesélyeit rontaná le. Nem véletlen, hogy az EU-tagországok közül Belgium, Franciaország és Olaszország 1996, Görögország, Portugália és Spanyolország pedig 1999 végéig kapott haladékot arra, hogy megengedje bankjainak a tőzsdei kereskedelmet.
