A privatizációs többletbevételek felhasználásáról folytatott vitában még az e tárgyban alapműnek tekinthető Bokros-tanulmány is azonosítja az államadósságot a belső államadóssággal. Alkalmasint éppen ebből adódik az expénzügy-miniszter érvelésének legnagyobb hibája. A belső és a külföldi államadósság szorosan összefügg egymással, s elsősorban az utóbbi csökkentése hozhat tényleges megtakarítást.
A parlament költségvetési bizottsága két hete zárt ülésen tárgyalta a privatizációs “többletbevételek” felhasználásának lehetőségeit. Több mint két hónappal azután, hogy a Parlamentben megszavazták a Keller-Gaál-féle javaslatot, miszerint ezekből a bevételekből az államadósságot kell törleszteni. A bizottságban a lemondott pénzügyminisztert, Bokros Lajost és a jegybank elnökét, Surányi Györgyöt hallgatták meg, akik – több képviselő elmondása szerint – úgy vélték, hogy a bevételeket teljes egészében a külföldi adósság csökkentésére kell fordítani. Ha a belső államadósságot mérsékelnék a bevételekből, akkor úgymond a kamatszint az infláció mértéke alá csökkenne, ami pedig visszavetné a megtakarítási hajlandóságot, illetve elriasztaná a külföldieket.
Az ülésre a Pénzügyminisztérium (PM) által készített, Bokros által jegyzett “Tájékoztató” számszerűsítette a privatizációs többletbevételekből adódó nettó külső adósságcsökkenés kamat-megtakarítási hatását. Eszerint a devizaadósság után fizetendő 7-8 százalékos kamat jelenti a valóságos megtakarítást. Nem lehet ennél többel számolni, mert a jóval nagyobb “belföldi nominális kamatok az adósság jelentős értékvesztését ellensúlyozó – közgazdasági értelemben tőketörlesztést jelentő – inflációs komponens miatt magasak. A külföldi adósság csökkentése esetén viszont e – folyó kiadást jelentő – inflációs kamatfizetést nem lehet megtakarítani.”
Figyelemre méltó gondolatmenet, különösen, ha a korábbiakkal vetjük össze. A decemberi szavazás után Toller László, az MSZP frakcióvezető-helyettese még azzal védte az államadósság csökkentéséről hozott döntést, hogy “a belső államadósság már messze meghaladja az elviselhetőség mértékét” (Népszabadság, 1995. december 21., 4. oldal). Ugyanott Csehák Judit képviselő (MSZP) erre még rá is kontrázott: “azzal, hogy az államadósság egy részét sikerül visszafizetni, elkerülhető a tetemes összegre rúgó 34 százalékos kamatteher és csökkenhet az infláció”.
Az államadósságnak ez a belső államadóssággal való azonosítása ugyanígy alapeleme Bokros tanulmányának is (Népszabadság, 1996. január 5., 10. oldal). Hiszen az expénzügyminiszter azt hangsúlyozta, hogy a törlesztés helyett szóba jöhető beruházás hozamának meg kellene haladnia a kockázatmentes állampapírok hozamát. Az államadósság törlesztéséből származó előnyt számszerűsítette is: “… egy forint adósságcsökkenésből származó harminc fillérnyi kamat-megtakarításról” beszélt, tehát a belföldi kamatszintből kiindulva érvelt.
A kétféle érvelés élesen ellentmond egymásnak. Nem lehet csodálkozni azon, hogy például a decemberi-januári érvekkel trenírozott Suchman Tamás minisztert a gutaütés kerülgeti, ha olyan számítással találkozik, amely szerint 1 forintnyi törlesztés után a kamat-megtakarítás csak 7-8 fillér. Nem is írta alá az adósságtörlesztésről azt a tervezetet, amit a kormány még február 17-én akart megtárgyalni.
Mi ennek a fordulatnak az oka? Beszélhetünk-e egyáltalán fordulatról?
A decemberi-januári érvelés gyengeségei bizonyos logika alapján meglehetősen egyértelműek voltak. A központi költségvetésnek a jegybankon kívüli adósságait gyakorlatilag nemigen lehet “előtörleszteni”, hiszen azok vagy viszonylag rövid futamidejű papírokban testesülnek meg vagy az állam szempontjából kedvező kamatozásúak. (A konszolidációs államkötvények talán szóba jöhetnének, de ez más problémákat vet föl.) Ráadásul ez a tranzakció alaposan megzavarná a kialakulóban lévő állampapírpiacot, ugyanúgy, mintha a lejáró állampapírokat nem újítanák meg. Az ezzel gerjesztett kereslet az inflációt és a folyó fizetési mérleg hiányát növelné, miközben csökkentené a megtakarítási hajlandóságot. A következő évek kisebb privatizációs bevételei mellett így nem lehetne finanszírozni az államháztartási deficitet, ami ismét drasztikus kiigazítási politikát követelne meg olvasható a “Tájékoztatóban.”
A Magyar Nemzeti Banknál (MNB) lévő államadósság törlesztésekor pedig azért nehéz kamat-megtakarításról beszélni, mert a költségvetés és a jegybank mérlege, úgymond, egymással “zár”. Ha a költségvetés kamatot fizet a jegybanknak, akkor (minden mást változatlannak tekintve) megnő annak nyeresége, amit viszont befizet a költségvetésbe.
Ám a Bokros-cikk érvelésének talán legnagyobb hibája abból adódik, hogy nem lehet önmagában az államadósság csökkentéséről beszélni, különösen nem, ha úgy teszünk, mintha az a belső államadósság lenne. A belső és a külföldi államadósság szorosan összefügg egymással, elsősorban az utóbbi csökkentése hozhat tényleges megtakarítást.
Érdekesség, hogy az MNB tavaly decemberben, még a parlamenti döntés előtt elkezdte az újságírók meggyőzését arról, hogy a privatizációs bevételekből a (nettó) külföldi adósságot kell csökkenteni (ha a bevételek az ország devizatartalékait növelik, ez automatikusan meg is történik), aminek a “párja” az, ha a költségvetés pedig a jegybanknál lévő “nullás” adósságát csökkenti (lásd külön írásunkat). Az MNB-ben tehát lényegében akkor is úgy érveltek a nyilvánosság előtt, mint ma, csak Bokros magyarázata változott, illetve az őket támogató képviselők gondolkodtak túlságosan leegyszerűsített sablonokban. (Meglehet persze, hogy ők még mindig árnyaltabbak voltak, mint vitapartnereik.)
Pedig az expénzügyminiszter esetében kizárható, hogy ne látta volna az általa leírtak problémáit. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy elragadta a hév: a meggyőződése szerint legjobb megoldás mellett úgy használta a leghatásosabbnak vélt érveket, hogy nem csupán egyszerűsített, hanem torzított is. A meggyőzési kísérlet visszájára fordult, szakmailag is kompromittálódott. De a későbbi “Tájékoztató” is megkerült alapvető, szakmailag közel sem tisztázott kérdéseket.
A problémaseregből e helyen kettőt emelünk ki. Az egyik az MNB által alkalmazható eszköztár. A csúszó leértékelésre való tavaly márciusi áttérés egyben azt is jelentette, hogy kisebb lett a jegybank mozgástere: a korábbi évektől eltérően céljai elérése érdekében nem tűzhet ki mennyiségi célokat. Egyre inkább nyílt piaci műveletekkel, állampapíroknak a másodpiacon való adásvételével kellene szabályoznia. Ennek azonban még nincs meg a megfelelő technikája és ehhez az MNB tárcájában sincs elegendő állampapír. Egyes vélemények szerint az adósságtörlesztés javasolt technikáját alapvetően az befolyásolja, hogy ez jelentősen megkönnyítené a jegybanki “sterilizációt”.
Ehhez szorosan kapcsolódik a másik probléma. A költségvetés és a jegybank között ma alig-alig átlátható kapcsolat van. Nincs szétválasztva például az állam adósságát jelentő külföldi adósság, amelynek döntő részét nem a központi költségvetés (a kormány), hanem a jegybank vette föl. Az emiatt jelentkező terhek folytonosan keverednek a költségvetés és a jegybank közötti kapcsolatokkal. Amíg ez nem tisztázott, addig alig-alig lehet átlátni, hogy az adósságtörlesztéssel milyen hatások és hogyan jelentkeznek. A feladatok, a költségvetés és az MNB feladatkörének tisztázásához azonban valószínűleg olyan lépésekre is szükség lenne, mint a külföldi hitelek felvételének és menedzselésének a PM-hez (kormányhoz) való áttelepítése, ami roppant erős érdekcsoportok sérelmével járna.
A közgazdászok közül sokan érzik úgy, hogy a privatizációs bevételek nagy részét vagy akár egészét adósságtörlesztésre kell fordítani. De a szakmai és valódi politikai viták, a pontos statisztikák hiányában leginkább csak az érzések birodalmában lehet botorkálni.
