Mint ismeretes, Magyarországnak minden esélye megvan arra, hogy az év első felében – Csehországot követve – csatlakozzon a gazdaságilag legfejlettebb országokat tömörítő OECD-hez. E szervezet viszont nem tűr el semmilyen hátrányos megkülönböztetést – egyebek mellett – a pénzügyi szektorban sem.
Márpedig a teljes tevékenységet folytató bankfiókok nyitásának tilalma a külföldiek számára ilyen diszkriminatív lépés. Még akkor is, ha annak idején, azaz a pénzintézeti törvény 1991. decemberi hatályba lépésekor a kormánynak és a Parlamentnek minden oka megvolt e lépésre. Az egyik, a legdöntőbb ok az volt, hogy a néhány évvel korábban életre hívott magyar bankrendszer még nem lehetett felkészülve a külföldiek versenyére.
Ez az érvelés elfogadható – lenne, ha az ily módon kvázi ajándékba kapott időt a magyar bankrendszer valamennyi tagja átmenetinek tekintette volna, s minden (munka és tőke) erejét a felzárkózásra fordította volna. Hogy ez nem egészen így történt, azt érzékelteti az egyik nagy magyar bank vezetőjének reagálása Bokros figyelmeztető szavaira: a bankoknak nem most, hanem már 1987-ben meg kellett volna tenniük az első válaszlépéseket a tőkeerős és magas színvonalú szolgáltatást nyújtó nyugati bankok megjelenésére.
E megállapítás helyességet nehéz lenne vitatni. Még akkor is, ha – anélkül, hogy felmentenénk a szóban forgó pénzintézetek mindenkori irányítóit – el kell ismerni: a hazai versenyzők között leginkább szóba jöhető nagybankok korántsem tudták minden (munka és tőke) erejüket a felzárkóztatásra fordítani. Ezekben ugyanis – mint az az elmúlt években a napnál is világosabban kiderült – érzékelhető hiányosságaik voltak.
Egyrészt a mostanában felszínre hozott különböző “ügyek” egyre inkább azok aggályait igazolják, akik szerint a több mint negyven hazai bank megfelelő szintű működtetéséhez egész egyszerűen nincs elegendő szakember. (Lásd a jelenlegi banki létszámleépítéseket, amelyeket nem csak a technológiai fejlesztések tettek szükségessé.) Másrészt közismert a hazai banki tőkeellátottság szűkössége, amire a konszolidációk sora szolgáltatott egyértelmű bizonyítékot. Nem véletlen, hogy a tőkeméret alapján itthon toronymagasan piacvezető OTP Bank nemzetközi szinten labdába sem rúghatna.
Már csak azért sem szabad kizárólag a külföldiekkel még csak-csak partiképes nagybankok (egykori és mostani) vezetőit elmarasztalni, mert ők “mindössze” betéteseiknek, de mindenekelőtt tulajdonosaiknak tartoznak beszámolni tevékenységükről. (Mint ahogy magas posztra kerülésükben sem elsősorban ők a ludasak.) Márpedig e pénzintézetek részvényeinek döntő többségét a legutóbbi időkig szinte kivétel nélkül az állam birtokolta. Elvileg tehát a költségvetés dolga lett volna felkészíteni a bankokat arra az (akkor még nagyon is távolinak tűnő) időre, amikor egyszer majd – ugyancsak az állam – rászabadítja a hazai piacra a külföldi bankfiókokat. Ennek azonban az azóta elhíresült hazai konszolidációk nem voltak (nem is lehettek) alkalmas eszközei.
Következhet hát a felzárkóztatás időszaka, immár ön-, vagyis magánerőből. Amely pénzintézeteknek ez nem sikerül (Dunabank, Iparbankház), azok már most menthetetlenül elbuknak. A többiek viszont az újabb, ezúttal kétévesre szabott türelmi időben még tehetnek valamit.
