A cél: stadionok és csapatok fejlesztése, gólhelyzetek kihasználása
Nem, most nem az utóbbi évek Magyarországának nemzeti jelentőségű ügyeiről lesz szó, hanem egy új, megjelenés előtt álló társasjátékról, amelyben az nyer, aki a legsikeresebben elvégzi az említett feladatokat.
Érkezett e-mailen egy meghívó: kipróbálhatjuk a Footballiser nevű játékot. A levélhez reklámvideót is csatoltak, amiben fiatalok egy asztalon műanyag focistákat pöckölgetnek, így – mivel már korábban coming outoltam arról, hogy rendkívül szoros szálak fűznek a gombfocihoz – egy pillanatig sem volt kétséges, hogy tesztelni fogunk.
Négyen ültünk asztalhoz, plusz a játékmester – mint utóbb kiderült, ő Dinai Pál, a projekt egyik vezéralakja –, aki hosszan részletezte, mi vár ránk a következő másfél-két órában. A hatalmas irodai asztal megtelt: focipálya, plasztik focisták (ahogy az egyik fejlesztő mondja, ezek még csak a prototípus 3D-nyomtatással készült spílerei, afféle tartalék játékosok, a végleges verzióban majd fröccsöntik a futballistákat), kétféle dobókocka, háromfajta kártyacsomag, kartonkorongok és színes lapocskák, országzászlókkal. A szabályok elsőre bonyolultnak hangzanak, de játék közben már én is kezdem megérteni őket, holott – mint ahogy a fejlesztőknek is előre jeleztem – a stratégiai játékokban kétéves gyerek szintjén mozgok.
A bemelegítés (próbaképp mindenki kapura pöcköl párat) után kezdődik a játék: egymás ellen küzdünk négyen, a sors (dobókocka) úgy hozza, hogy én kezdem a játékot. Minden körben lehet választani: lejátszhatsz egy meccsjelenetet a pályán, vagy fejleszthetsz stadiont, értelemszerűen a focira voksolok. Húzok egy kártyát, amiből kiderül, milyen akciót kell a pályán véghez vinnem:
Passzold a labdát a 68-as mezőből a 95-ösbe, majd oldalra a 108-asba, és lődd kapura.
Nem biztatnak sok jóval a többiek: elsőre egy háromlépéses támadás sajnos nem könnyű feladat, legalábbis annak, aki életében először játszik. „Gyönyörű! Megvan!” – mondja a játékmester az első passzom után – ez még lehet szerencse is, de másodpercek múlva kiderül, hogy őstehetség vagyok, ugyanis a második átadásom is sikeres, a forintos passz után pedig készülök az első kapura rúgásomra… és gól, védhetetlenül pöccen a labda a bal alsóba. Játékostársaim tapsolnak, elégedetten helyezem le magam elé az első sikeres meccset jelző kupát – és itt, a csúcson hagyom abba, munkaidőben nincs focizgatás. Félrevonulok Horváth Miklóssal, a Footballiser feltalálójával, hogy meséljen el mindent a játékról.
Tesztelni, tesztelni, tesztelni
Mindig is szerettem társasjátékozni, és az online játékokat is, de aránylag gyorsan rájuk unok. Elkezdtem vizsgálni, hogy mitől lehet ez, és arra jöttem rá, hogy hiányzik a játékokból az ügyességi faktor. Imádom nézni a focit, és azon gondolkodtam, kellene egy olyan társast csinálni, amiben számít az ügyesség, a stratégia, de minimális szerencse is kell hozzá
– fejti ki az ötletgazda, akinek amúgy nincs játékfejlesztői múltja: azt mondja „vállalkozó, aki elég sok mindennel foglalkozott”, leginkább az értékesítési vonalon mozgott. Amikor erről beszélgetünk, óriási üvöltés és taps hallatszik át a szomszéd szobából, valaki nagy gólt lőhetett. Miklós rögtön meg is jegyzi, hogy sok tesztelésnél kaptak olyan visszajelzést, hogy a csendes társasozáshoz képest üdítő különbség, hogy itt van gólöröm.
Az örömujjongásról eszembe jut, hogy rá akartam kérdezni a heuréka-pillanatra: volt-e olyan, hogy a feltalálónak – ahogy béna fordulattal mondani szoktuk – kipattant az agyából az ötlet. Mint kiderül, volt:
Egy éjszaka nem tudtam aludni, felkeltem, és akkor elhatároztam, hogy mindenképp megcsinálom ezt a játékot. Éjféltől reggel nyolcig teleírtam negyven lapot, sorra jöttek az ötletek. Összeraktam az alapkoncepciót, utána azt csiszolgattam.
Horváth létrehozott egy elsődleges, egyszerű verziót, és közben kibővült a fejlesztői team is: lett egy alkotótársa, a játékunkat is levezénylő Dinai Pál, Miklós nagybátyja, akivel már előtte is sok közös munkában és vállalkozásban volt részük. Több száz teszt következett, folyamatosan fejlesztgették a Footballisert – aztán egyszer csak majdnem feladták.
Közel egy év folyamatos, napi nyolcórás munka és tesztelés után elérkeztem abba a fázisba, hogy abbahagyom az egészet. Rájöttem, hogy azért nem létezik ügyességi társasjáték, mert nem lehet megcsinálni normálisan.
Aztán egy héttel később újra nekiálltak, majd további változtatások jöttek. Nagyjából hat-hétszáz verzióig jutottak: teszteltették műkedvelőkkel és társasjáték-klubos profikkal, játékfejlesztőkkel, focikedvelőkkel és -gyűlölőkkel. A fejlesztők kifejezetten odafigyeltek azok véleményére, akik nem különösebben szeretik a futballt és a társasokat – hiszen ha ők mondják valamire, hogy nagyon (nem) tetszik nekik, az nagyon fontos visszajelzés. Több társas-gurutól pedig az volt a leginkább biztató értékelés, hogy több ezer játékot ismernek, de még csak hasonlót sem tudnak említeni.
Dollárok fröccsöntéshez
Úgyhogy Miklós ismét belelkesedett, minden mást félrerakott, és három éven át főállásban csak a Footballisernek szentelte minden idejét. Mostanra már nagyjából húsz ember munkája van a projektben: grafikus, videósok, marketinges, közösségi médiás és projektvezető dolgozik a játékon, plusz egy nagy New York-i PR-ügynökség is beállt mögéjük.
Láthatóan ez már nem egy aprócska projekt, és túl azon, hogy eddig is voltak támogatóik, a piacra kerüléshez nyilvánvalóan komoly tőkebevonásra van szükség. Rákérdeztem az esetleges állami támogatásra – van egy olyan érzésem, hogy a stadionépítés varázsszóként hathat egy pályázatnál, de Miklós inkább a közösségi finanszírozásban látja a lehetőséget.
Több verzió volt: értékesíteni kiadóknak, esetleg bevonni befektetőket – ezeket nem szerettem volna, úgyhogy úgy döntöttünk, elindulunk a Kickstarteren. Nem egyszerű ügy, rengeteg a jogi procedúra és a feltétel, ráadásul a járvány is közbejött, úgyhogy sok minden nehezítette a dolgunkat, de addig hajtottuk, amíg minden akadályt sikerült elhárítani. A Kickstarter arról szól, hogy az internetezők a projekt támogatásáért cserébe a világon az elsők között jutnak a Footballiserhez. Mi az összegyűlt pénzből le tudjuk gyártani a szükséges szerszámokat, és azon túl, hogy a támogatóknak eljuttatjuk a saját példányaikat, reményeink szerint marad annyi forrás, hogy utána több ezer játékot tudjunk értékesíteni boltokban.
Az alkotó szerint a kitűzött minimális cél negyvenezer dollár (mai árfolyamon 12 millió forint), ez a legalja, hiszen ennyi kell a fröccsöntéshez szükséges szerszámokra, de valójában két-háromszázezer dollár összegyűjtését remélik.
Október közepe-vége felé indul a közösségi finanszírozás, addig például a marketingen dolgoznak Miklósék – az említett New York-i PR-ügynökség bevonásával. A projekt a rengeteg teleírt lapocskától eljutott a gombnyomáskész állapotig, már megvannak a magyarországi partnerek a gyártáshoz. Az elsődleges cél az uniós piac meghódítása, de Amerika is a célkeresztben van, és természetesen magyar kiadásban is gondolkoznak, készül angol és magyar nyelvű verzió is. Persze létezik vészforgatókönyv is – ahogy Horváth Miklós mondja, B és C verzió – arra az esetre, ha netán nem jönne össze a közösségi finanszírozás:
A mobil kockáztatása
Úgy belejöttünk a tesztelésbe, hogy kipróbáltunk egy másik sportjátékot is: a Kockahoki – a sportjáték-mivoltján kívül – nem sok mindenben hasonlít a Footballiserre. Például nagyságrendekkel egyszerűbb: a játék menetének elsajátítása ez esetben (még nekem is!) nagyjából másfél percet vesz igénybe, és abban is különbözik focis társától, hogy a Kockahoki nem kézzelfogható – lévén, hogy egy alkalmazásról van szó.
Ha valakinek ismerősen cseng a játék neve, az azért lehet, mert az első bemutatójáról írtunk még 2019 áprilisában. A napokban azonban kiderült, hogy egy tesztverzió már felkerült az androidos alkalmazás-szaküzletbe, úgyhogy ismét felkerestük az alkotót.
Kaszásdűlő paneljei között ipari területen áll az új épület, az autóbeállón keresztül lépünk be az irodába – ennél garázsabb már nem is lehetne egy vállalkozás, az ember pont így képzeli el startupokat, amikből aztán Google-méretű mamutcégek nőnek. Öskü Ambrus, a játék fejlesztője vár minket, ellene kell lejátszanom életem első kétjátékosos Kockahoki-mérkőzését (azért emeltem ki a multiplayert, mert a riportra indulás előtt otthon a vécén néhány menetet lejátszottam a telefon ellen, parádés győzelmekkel hangoltam a hús-vér ellenfél elleni első meccsre).
A játékot tehát normális esetben mobiltelefonon lehet játszani, de a látványos tesztelés kedvéért ezúttal nagy kijelzős monitorokhoz ülünk, és három perccel megérkezésünk után már kezdjük is az első meccset. Pontosabban az első kihívást: így hívják a játékban az oda-visszavágó alapú derbiket. 2-2 az első meccs eredménye, a második párharcban a fejlesztő rommá ver, 7-4 a vége. Ambrus közben azt is elmeséli, hogy kupa üzemmód is létezik – ha sikerül legalább négy embert összecsődítenünk (bár különösebben szervezni sem kell, egy sörözés közben is simán játszható), akkor kieséses mérkőzéssorozatot játszhatunk egymás ellen. És még az esténk se megy rá, mert nagyjából egy percig tart egy oda-visszavágó.
A játék ugyan már letölthető az androidos telefonokra, de még nyílt béta-verzióban, azaz tesztelés alatt áll, és hamarosan teljesen máshogy fog kinézni – mondja Öskü. Az első, leegyszerűsített, még csak „mutiba” készült verzió bemutatása óta másfél év telt el, de ez annyiban nem probléma, hogy – szemben a Footballiserrel – itt nem kőkemény üzleti vállalkozásról van szó, hanem szabadidős projektről. Ambrus főfoglalkozásként most épp interaktív marketingeszközt készít egy belga cégnek (meg is mutatja az általa megrajzolt várost, ahol az egyes épületek termeiben barangolhatunk), webfejlesztéssel és programozással foglalkozik, de korábban volt például egy tévé csatornamenedzsere is.
Akkor tudom csinálni, amikor munka után még van időm, erőm és kedvem. Ráadásul voltak a fejlesztés során olyan pillanatok, amikor nehéz volt nem feladni, például amikor kiderült, hogy az általam használt játékfejlesztő keretrendszer egy-egy része nem igazán megbízható, és át kellett állni másik eszközre. Amikor rájöttem, hogy nyolcvan-százórányi munkám repült az ablakon, először kardomba dőltem, aztán kicsit elment a kedvem az egésztől, de végül átírtam, és újabb ötven-hatvan óra után ismét belelkesedtem, lefejlesztettem a kupa üzemmódot is, és nem sokkal később úgy éreztem, most már meg lehet mutatni a barátoknak.
A nyílt béta-verzióban levő játékot letöltötték az ismerősök, jöttek a hasznos visszajelzések, Öskü pedig közben elkezdte nulláról újratervezni a dizájnt, immár egy MOME-mesterszakos grafikus bevonásával.
Most jutottunk el egy olyan dizájnig, ami szerintem világszínvonalúnak mondható, ez lesz majd látható a következő verzióban. Persze még sokat kell hozzá dolgozni.
Mint kiderült, a grafikus is hobbiprojektként kezeli a dolgot, Ambrus azt mondja, a cél inkább az, hogy megmutassák magukat, mint fejlesztő stúdiót. Ez amúgy már a második játékuk lesz, a Kockahoki előtt egy sokkal bonyolultabb appot készítettek.
Metrósport
A hokiról azt mondja a fejlesztő, hogy egyik erőssége épp az egyszerűség, egy hatéves gyerek is meg tudja érteni a szabályokat, és százévesen is élvezhető. Tipikusan az a játék, amit a Deák tér és a Batthyány között a metrón tökéletesen tud játszani az ember – akár egyedül, akár ellenféllel. A másik, amitől sikeres lehet, hogy manapság népszerűek a mixelt műfajú játékok.
Épp nemrég olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy a legnépszerűbb androidos letöltések között számos olyan játék van, ami egymástól nagyon eltérő műfajokat vegyít. És ha belegondolsz, a kockának és a hokinak nem sok köze van egymáshoz: ez így megfelelően elmebeteg elegy ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét.
És ha már az alapötlet szóba került, meg kell említenünk a projekt másik kulcsfiguráját, korábbi gombfocis és űrkutatásos témájú interjúalanyomat, Schuminszky Nándort, aki anno a Kockahokit kitalálta – először papíralapú, majd Excel-verzióban, spéci pontszámítási módszerrel.
Előfordulnak köztünk kreatív nézeteltérések: Nándi a játékfeltaláló fejével gondolkodik, én pedig programozóként, illetve ő abból indul ki, hogy a játékosok, ahogy annak idején a fapadosabb verziók esetében történt, fizikailag egy helyen vannak, amikor zajlanak a küzdelmek
– mondja Ambrus, aki szerint a mai világban a gyerekek nem annyira járnak össze játszani, főleg nem online játékokkal (és akkor még nem beszéltünk a találkozásokat megnehezítő pandémiás helyzetről). De Öskü szerint az ötletgazdával nagyszerűen tudják kezelni a nézeteltéréseket, és reméli, hogy a játékot kitaláló Nándor elégedett lesz a végeredménnyel.
Kiemelt kép: Agyagasi Sándor /24.hu
