Képzeljünk magunk elé egy bármilyen beszélgetős műsort, országtól és tévétől függetlenül, majd azt, hogy oda behívnak egy transznemű embert. Mindenki látja maga előtt, hogy a műsorvezető első kérdése az lesz, hogy akkor most mi van a vendég lába között, mire elvárt reakcióként a közönség nevet, a vendég meg zavartan mosolyog. Na, ez az a megaláztatás, ami mostanában végre kezd kikopni a tévézésből, köszönhetően többek közt annak, hogy hat évvel ezelőtt, 2014 júniusában Laverne Coxot tette címlapjára a Time magazin azzal a szöveggel, hogy Cox egyfajta polgárjogi harcosként végre elhozza a transzneműek számára a változást.
Cox nem sokkal korábban kapta meg fekete transznemű színészként egy fekete transznemű karakter szerepét az Orange is the New Black (Narancs az új Fekete) című sorozatban. Azóta az HBO elkészítette a Euphoriát, a Netflix pedig nemrég mutatta be Pose című sorozatát a 80-as évek LMBTQ-közösségének báljairól, úgy ábrázolva a transz embereket, ahogy eddig talán soha.
Sosem hittem volna, hogy megélem, hogy transz embereket ünnepelnek a mozivásznon vagy azon kívül. Sosem hittem volna, hogy a média felhagy a szörnyű kérdésekkel, és elkezd tisztelettel bánni velünk. Nagyon messzire jutottunk. Mindenhol ott vagyunk
– így kezdi Laverne Cox a Disclosure című dokumentumfilmet, ami arról szól, hogy az elmúlt években valami olyan kezdődött el Hollywoodban, ami eddig nem. Hogy a transzneműeket végre nem valami viccként ábrázolják, vagy egy érdekes mellékszereplőként, akit úgyis meggyilkolnak, vagy aki meggyilkol másokat, hisz ő úgyis csak egy furcsa, torz lény.
Paradox helyzet
A transzneműeket sokáig úgy mutatták be a filmvásznon, mintha nem lennének valódi emberek. Mintha az egész csak egy vicc lenne. Rengeteg film épül erre, hogy a nőnek öltözött vagy nővé operált férfiakon csak nevetni lehet.
Ott a Mrs. Doubtfire, a Gagyi Mami, a Másnaposok második része, de még az Ace Ventura is, amiben Jim Carrey hánytatja magát, miután rájön, hogy köze volt egy nővé operált férfihoz, és ott van még megszámlálhatatlanul sok viccesnek szánt esztrádműsor, amiben férfiak női ruhában énekeltek, hogy azon mindenki nevessen.
Ez a doku arról szól, hogy Hollywoodban már a filmkészítés kezdetétől mennyire rosszul ábrázolták a transz embereket, és hogy erre támaszkodva mennyi gyűlölet és előítélet született velük szemben.
Rávilágít arra, hogy az amerikai filmekben és sorozatokban gyakorlatilag mindig sztereotip és negatív módon, eltúlozva, sokszor bazári majomként ábrázolták a transz embereket. Ez pedig leginkább azért probléma, mert sokan egyáltalán nem ismernek személyesen transznemű embereket, így az egyetlen információ, amit kapnak róluk, az a tévén keresztül érkezik. Vagyis, hogy nevetni kell rajtuk vagy félni kell tőlük.
A megjelenésünk paradoxonja, hogy minél jobban észrevesznek, annál több erőszakot alkalmaznak ellenünk. Minél több a pozitív megjelenítés, annál több önbizalmat szerez a közösségünk, ami nagyobb veszélybe sodor minket
– hangzik el a dokuban, amit a Black Lives Matter-tüntetések idején mutattak be. Ennek hatására tartottak egy-egy Black Trans Lives Matter-megmozdulást New Yorkban és Los Angelesben is, több tízezer résztvevővel. Az ezt megelőző egy hétben két fekete transzgender nőt is meggyilkoltak: Dominique „Rem’Mie” Fellst Philadelphiában és Riah Miltont Ohióban.
Magyarországon 2020 áprilisában, gyakorlatilag a világjárvány leple alatt nyújtottak be és fogadtak el egy törvénytervezetet, ami idehaza lényegében megtiltja a nemváltást. A helyzet az Államokban sem jobb. Bár a legfelsőbb bíróság június közepén 26 államban megtiltotta a munkáltatóknak, hogy valakit csak azért rúgjanak ki, mert transznemű, korábban az amerikai elnök, Donald Trump bejelentette: visszavonják a transzneműek egészségügyi ellátására vonatkozó védelmet. Korábban azt is megtiltotta, hogy a hadseregben transzneműek szolgálhassanak.
Változás
A Disclosure végigvezet minket a filmgyártás kezdetétől egészen napjainkig, D. W. Griffith némafilmjeitől kezdve Jerry Springer műsoráig, bemutatva azt a lehetetlenül sok problémás ábrázolást, amikor a transzneműek nevetség tárgyai voltak, erőszaknak vetették alá vagy erőszaktevő őrültként ábrázolták őket. Még a nagyon elfogadó, nyílt és liberális Szex és New Yorkban is gúnyolódnak az egyik szereplő ablaka alatt hangoskodó transzokon, akiket természetesen ebben az esetben is prostituáltként ábrázoltak.
De térjünk vissza oda, hogy miért volt fontos mérföldkő 2013-ban, hogy egy fekete transznemű színész játszik el egy fekete transznemű karaktert. Azért, amiért most is sokan tüntetnek az Államokban, és amiért egyre több szinkronszínész dobta vissza a szerepét, miután fehérként fekete vagy más rasszú karakternek kölcsönözte a hangját. Lehet, hogy Laverne Cox már ott van Hollywoodban, de az elmúlt években így is ciszhetero fehér férfiak kaptak Oscart vagy jelölést, amiért transzgender nőket alakítottak filmekben: Jared Leto a Mielőtt meghaltamért, vagy Eddie Redmayne A dán lányért.
Erről szól a Disclosure. Hogy az elmúlt évtizedekben milyen hatást gyakorolt a közönségre a transzneműek popkultúrában való ábrázolása, hogy itt az ideje a változásnak, hogy itt az ideje jobban megismerni a transz embereket, és emberként tekinteni rájuk, nem pedig egy szórakoztató, filmes kiegészítőként.
Kiemelt kép: Gene Avery, Strome DeLarverie és Dore Orr a Disclosure című film egyik vágóképén / Netflix
