A szovjet Vörös Hadsereg 1944 őszén “szabadította fel” Kárpátalját, vagy ahogy ők nevezték: Kárpátontúli Ukrajnát. Október végére gyakorlatilag a teljes országrész szovjet ellenőrzés alatt állt, és kezdetét vette a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiája, ami több áldozatot követelt, mint a II. világháború.
November közepén három napig tartó málenkij robotra, azaz “kis munkára” szólították fel Kárpátalja 18-50 év közötti férfi lakosait.
Etnikai tisztogatás, kollektív bűnösség
A jelentkezési kötelezettségről szóló parancsot minden nagyobb településen kifüggesztették, ebből az érintettek megtudták: ha valaki nem teljesíti a parancsot, azt haditörvényszék elé állítják – írja Molnár D. Erzsébet a korabeli dokumentumokat bemutató tanulmányában az Archívnet.hu-n.
A regisztráció során elvették az emberek okmányait, mondván, azért november 18-án mehetnek vissza ugyanoda. Amikor ezt megtették, fegyveresek várták őket, és többé nem hagyhatták el a gyűjtőpontokat. A válogatás nemzetiségi alapon történt, amire a magyarokra és a németekre kimondott etnikai bűnösség elve adott ideológiai alapot. Csak azokat engedték azonnal haza, akik:
- ruszinnak, ukránnak vagy szlováknak vallották magukat;
- ruszinul vagy szlovákul el tudták mondani a Miatyánkot.
Több áldozatot szedett, mint a háború
A többieket katonai kísérettel gyalog indították a szolyvai gyűjtőtáborba, ami a Sztarij Szambor központtal működő lágerrendszernek lett része. A jó állapotban lévő cipőket és kabátokat a szovjet katonák lerángatták a foglyokról, enni nem adtak nekik, fűtetlen épületekben vagy a szabad ég alatt aludtak a hideg novemberben.
Ha útközben helybeli lakosok megpróbáltak vizet, élelmet adni, az őrök közbeléptek, és kegyetlenül megtorolták a próbálkozást. Szolyván az embertelen körülmények, az éhezés, a járvány és a hideg következtében aratott a halál. Mindennek következtében a „három napig tartó kis munka” ürügyén véghezvitt deportálások a régióban több áldozatot követeltek, mint maga a világháború.
Majdnem 200 ref.[ormátus] férfit vittek el a szolyvai kaszárnyában alakított fogolytáborba. Közülük egy már Nagyberegen összeesett, és halva hozták haza. Ezt a testvérünket a nagyberegi állomásparancsnok szigorú utasítására minden tisztesség és harangszó nélkül temettük el a néma Miatyánk elmondásával. Az elhurcoltak közül többen betegen jöttek haza, hármat pedig ott földeltek el. Az egész háború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a szolyvai fogolytábor. Ez év tavaszára, március végére onnan ismeretlen helyre vitték el férfiainkat, s azóta sorsukról nem tudunk semmit sem.
– írta a beregújfalui református lelkész 1945. július 1-jén.
Szolyván az éhínség és a járványok pusztítottak, akik ezt túlélték, azokat kiéheztetve, átfagyva, megalázva hajtottak tovább az Uzsoki-hágón keresztül Sztarij vagy Novij Szamborba. Itt bevagonírozták őket, és a Szovjetunió különböző lágereibe szállították, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza.
További részleteket Molnár D. Erzsébet munkájában olvashat a Magyar Nemzeti Levéltár kiadványában, az Archívnet.hu-n.
(Kiemelt kép: Fortepan)
