Tegyél úgy, mintha nem az öcsém lennél.
Oké.
Már régóta együtt dolgozol a Martfűi rém rendezőjével, Sopsits Árpáddal.
Színházban dolgoztam vele. Mikor először találkoztunk, Gyulán rendezte az Utas és Holdvilágot, majd utána egy Herczeg Ferenc-darabot Dorogon, ott ismerkedtem meg Hajduk Karcsival, így dolgoztunk hárman együtt. Ezek után még egy darabot együtt csináltunk Gyulán, Szatmári Sándor Kazohinia regényéből egy színpadi adaptációt.
A martfűi rém kritikái nagyon pozitívak, téged külön is dicsértek. Rád szabta a szerepet Árpád, vagy casting volt a szerepre?
Mivel ismertem Árpit, elhívott egy próbafelvételre és több szerepre is megnézett, tehát azt tudta, hogy valamilyen módon szeretne velem dolgozni, de ez úgy működik, hogy a rendező nem egy személyben dönt erről, egy soklépcsős válogatáson kell átjutni. Annyi mázlim volt, hogy nem kellett bemennem egy százötven fős meghallgatásra, konkrét szerepekre néztek. Persze engem is megnézett egy bizottság, akik szavazással döntöttek. Árpinak voltak javaslatai, nyilván sokat számít a rendező szava. Ilyen értelemben szerencsém volt, hogy nem kellett azért küzdenem, hogy megismerjen, volt valamennyi előéletünk. Az is számított, hogy én már tudtam, hogyha valamit kér tőlem, mit kell csinálnom.
Miután megkaptad a szerepet, hogyan nézett ki a felkészülés a karakteredre?
Sehogyan. Az csak Hollywoodban van, hogy a színészek egy évig készülhetnek a szerepre. Itt nincs ilyen, nincs rá idő, miután megkapod a forgatókönyvet és elolvasod. Arra azért van lehetőséged, hogy a szükséges információnak saját magad utánajárj, de arra nincs esély, hogy például hónapokat töltsünk el a rabokkal egy börtönben és tanulmányozzuk azt, hogy milyen, amikor valaki be van zárva.
Neked mondjuk van sittes múltad.
Igen. Én dolgoztam börtönben, csináltam ott előadást.
Mennyire tudtad ezt használni?
Semennyire. A film nagy részét ugyanis a váci börtönben forgattuk. Azt kell tudni, hogy a börtönnek olyan az atmoszférája, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Az egy külön világ, meglehetősen sűrű, súlyos hely. Azt gondoltam, hogy mivel én tíz hétig jártam a Sopronkőhidai börtönbe, nekem ezek a jelenetek könnyebbek lesznek, mert én már tudom, hogy hogyan kell viselkedni.
A kedvenc részem a filmben az volt, mikor a Korai Öröm zenekar frontembere megerőszakol a zuhanyzóban egy WC-pumpával.
Állva tapsoltál?
Igen. Hogyan nézett ki ez a jelenet?
Ez egy egysnittes jelenet, ami azt jelenti, hogy nincs megvágva, egyben kell felvenni. Egy meglehetősen bonyolult jelenetről van szó, körülbelül húsz súlyos arcú statiszta vesz körül. Egy zuhanyzóban vagyunk, ahol annyi történik, hogy odajön hozzám Vécsi Tibi a pszichopata fejével, lever egy büdös nagy pofont és azt mondja, hogy üssek vissza. Nem ütök, mire ad még egyet. Újra nem ütök, ad még egy pofont, aztán lefognak és feldugnak egy pumpát a seggembe. Közben folyik a víz, rengeteg ember körülöttem, meglehetősen erőszakos a jelenet.
Döbbenetes, hogy ott van az ember a váci börtön alagsorában és egyszer csak azt mondja a rendező, hogy nézzünk egy próbát. Ekkor le kell tolni a gatyámat, körülöttem húszan, lóg a kis himbilimbi, megnyílnak a csapok, úgy teszek, mintha zuhanyoznék. Amikor Vécsi Tibi lekevert egy kurva nagy pofont, majd leszállt a fejem. Jó, hát gondoltam, ki akarta próbálni, hogy ez milyen. Jön a következő pofon, ami szintén akkora volt, hogy csillagokat láttam. Jön a harmadik, az is nagy volt, és ezek után lefognak és megerőszakolnak egy pumpával. Hál’ Istennek azért a pumpát Tibi nem nyomta fel a seggembe. Bár, ha az ő kezében lett volna, lehet, hogy megteszi, merthogy tizenhétszer próbáltuk még el a jelenetet és mind a tizenhétszer szarrá verte a fejemet. Gyakorlatilag a végén, mikor kijöttem a börtönből, akár tömegverekedésbe is mehettem volna. Viszont megígérte nekem – és ezúton üzenem is neki, hogy be fogom hajtani az ígéretét –, hogy alkalomadtán egy Korai Öröm-koncertet megállíthatok, felmehetek a színpadra és visszaadhatom neki.
Ő is érezte, hogy ez sok volt?
A bemutatón, mikor találkoztunk, odajött hozzám, közel hajolt, megnézte az államat és azt mondta, jól van, rendben van, semmi baj. Ő nem színész, de közben nagyon jó érzéke van hozzá, úgy gondolta, nem árul zsákbamacskát.
Mennyi ideig tartott a forgatás?
Az egész 50 nap volt, nekem ebből olyan 18-20 napom volt.
Közben pedig megtaláltak Réti Ákos rokonai.
Igen, találkoztam az unokával, megmutatták, hogy milyen halálos ítéletet kapott a nagypapa, lepecsételve a Szolnoki Járásbíróság által. Ez egy érdekes felelősség, már minden újságírónak elmondtam. Az ember azt gondolja, amikor eljátszik egy szerepet, hogy egyrészt van felelőssége a produkció és néző felé. Hiteles legyen, amennyire csak tud, hatást váltson ki a nézőkben. Itt volt egy plusz felelősség, mivel ez a történet nem lett helyretéve.
Igazságtételként élte meg a család?
Talán igen, nem tudom pontosan megítélni, de hogy ennek a fickónak nem volt rehabilitációja, az egészen biztos. Rengeteg martfűi statisztával dolgoztunk és a forgatáson is azt tapasztaltuk, hogy mindenki valamilyen módon érintett volt a történetben. Vagy ismerték a gyilkost, vagy valaki rokona volt az egyik áldozatnak, tehát a saját kis legendáriumukhoz hozzá tartozott a történet. Rettegtünk a bemutatón, hogy mi lesz, a film azért mégsem tünteti fel túl jó színben a várost. És imádták. Valamilyen fajta igazságtételnek felfogható, de nem ez volt a célja a filmnek. Ez egy játékfilm. Fikció, ami valós eseményeken alapul.
Külföldön is bemutatják?
Az ősbemutató Varsóban volt, Kairóban is szerepelt egy filmfesztiválon, de nem tudom hogyan, ezeket már nem kötik a színészek orrára.
Beszéljünk arról, hogy miért lettél színész. Volt esetleg valaki a családban, aki inspirált?
Igen, a bátyámnak eltörtem a Boba Fett figuráját és hosszú hónapokon át sikerült eltitkolnom előle – ekkor jöttem rá, hogy
Így hát egyenes út vezetett a színészet felé, ahol rengeteg szöveget kell megtanulni és jól kell hazudni. Mindig ezt szokták tőlem kérdezni az emberek, akiknek semmi közük a színházhoz, hogy „na, és hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni?” meg hogy „nyilván biztosan jól tudsz hazudni”.
Sosem bocsájtom meg neked a Boba Fett figurát.
Most érzem, emiatt az interjú miatt érzem igazán, hogy megérdemelted.
Elég sokat játszol és haknizol most éjjel-nappal.
A haknit kikérem magamnak, most komoly színházakban játszom.
Gulyás Sanyival, Söndivel csináljátok a Kövek a zsebbent…
Vele csináltuk a Stílusgyakorlatokat is Egerben, most Dunaújvárosban próbálok.
És szinkronizálsz is.
Egy török sorozatot, ahol a Méreg nevű fickónak vagyok a magyar hangja, aki a főhős egyik embere és mindenféle piszkos munkát végez.
Nincs az a nyomás, hogy akkor most filmezésbe kezdj?
Azt hallom, hogy régebben még talán úgy volt, és nyugaton inkább valószínű, hogy ha az ember csinál egy filmet, bekerül a filmes körbe, vagy talán könnyebben boldogul a filmes világban. Szerintem most már nem ilyen a világ. Nagyon fogok örülni, ha valaki egyszer csak bekopogtat hozzám, hogy szerepeljek a filmjében, ezer örömmel, de nem halmoztak el ajánlatokkal a filmrendezők. Még.
Mennyire lettél elfogadott színész Magyarországon? Érzel valami ilyesmit?
Valamifajta szakmai megbecsülést tapasztalok, de nem is inkább szakmai megbecsülésnek mondanám. Azokkal, akikkel dolgozom, akik játszani hívnak és ismernek, azoknak nem olyan nagy meglepetés a filmes szereplésem. Ők már látták, hogyan dolgozom. Ez inkább feléjük és felém egy visszaigazolás. Ha az ember színházban dolgozik, akkor ahhoz képest a film egyrészt költségvetését nézve, másrészt hangvételében nagyobb produkció, nagyobb ügy.
A Stílusgyakorlatokat, a Kövek a zsebbent is ti rendeztétek Söndivel, egymást rendeztétek. Van olyan ambíciód, hogy rendezz?
Nincs, azt nagyon magányos dolognak tartom, jobban szeretek játszani. Bár fura dolog ez, mert sok mindentől függ. Amikor elkezdünk egy próbafolyamatot, a rendező fogja össze az egész bandát. Ő tudja, hogy mit akar, az ő fejében jelenik meg az egész világ, az, hogy miről akar beszélni. Ezt pakolja át szépen a színészekhez. A színészek meg jó esetben egyben vannak, vagy ha az elején nem is, a rendező egybe rakja őket. Ezért is hívják rendezőnek. Nem feltétlenül azért, hogy világmegváltó pozíciókat, dekoncepciókat találjon ki, hanem, hogy az ő fejében lévő világot egy stílusba terelje a színészekkel, akiket megkapott. Nagyon ritka az, hogy a rendező színészeket válogasson.
A filmnél jellemzőbb, de színházban általában kapott anyagból dolgozik a rendező. Az a dolga, hogy azt a sok információt, amit ő tud a darabról, átpakolja a színészekbe. Minél inkább közeledik a bemutató, a rendező annál magányosabb lesz, a színészek pedig annál inkább egyben lesznek. Ezt a magányosságot én nehezen viselem, jobban szeretek közösségben dolgozni.
És az nem egy veszélyes dolog, hogy önmagadat rendezed?
Elég kritikus vagyok saját magammal. De ezt úgy kell elképzelni, hogy rögzítjük a próbákat, visszanézzük, elemezzük, és ha már úgy gondoljuk, hogy kész van egy egység, akkor hívunk olyan embereket, akiknek bízunk az értékítéletükben, elmondjuk, mi az, amire oda kell figyelniük és megmutatjuk nekik. Azután vagy elfogadjuk a kritikájukat, vagy nem.
Kik azok, akinek bíztok az értékítéletében? A bátyádon kívül.
A bátyámat nem hívtam el, hogy nézze meg, de sokan vannak. Gerner Csaba például, bár ő pont nem tudott eljönni.
Szóval azért van egy tesztközönséged, akivel dolgozol.
Igen. Nemcsak rendezői munkát végeztünk mi Söndivel, hanem a dramaturgok is mi voltunk, helyretettük, kipucoltuk a szöveget, a Stílusgyakorlatok esetében megírtuk a darabot. Az ember színészként kizárólag a saját szerepére koncentrál – bár néha azért próbálja egyben látni az egész darabot –, de rendezőként az egészben kell gondolkozni, dramaturgiai szinten az arányokban, a hangsúlyokban. Ezek után, mikor visszacsöppen az ember és újra színész lesz, nagyon nehezen fogadja azt el, ha mondjuk egy felkészületlen rendezővel kerül össze, mert már máshogy olvassa a darabot. Én már nem csak a saját szerepemet olvasom, az egészet látom egyben, lett ehhez szemem.
Van egy törvénytervezet, hogy bizonyos százalékban csak azt lehet színészként alkalmazni, aki elvégezte a Színművészetit. Ez egy kicsit ilyen akadémista hozzáállás, nem? Hogy is van ez?
Igen, évek óta van ilyen, amit riogatásnak gondolok. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk Tarr Béla vagy Mundruczó Kornél azt mondja, hogy „veled akarok dolgozni ebben a munkában, mert téged talállak a legalkalmasabbnak, de ne haragudj, nem téged foglalkoztatlak, mert nincs diplomád”. Tőlem például soha senki nem kérte semmilyen módon a diplomámat, egyetlen szerződtetési tárgyaláson sem merült fel.
Mivel annyira sajátos az egész színházi rendszer, nem is lehet ráhúzni a munka törvénykönyvét. Ha például van egy 4 vagy 6 órás próba, akkor az nyilván nem felel meg a napi 8 órás munkavégzésnek. De ha van egy 6 órás próbád napközben és este egy 3 órás előadásod, akkor azt hogyan illeszted be a reggel 8-tól délután 4-ig tartó munkaidőbe? Sehogy. Nagyjából ez a törvény is ilyen, hogy szükséges a törvényi szabályozás, de valahogy ésszerűbben kellene ezt a dolgot csinálni. Nyilván nehéz helyzetben van az egész szakma, mert évről évre rengeteg színiiskola ontja magából az állástalan színészeket. De közben szerintem felelőtlenség azt hinni, hogy aki kijön a Színművészeti Főiskoláról, annak egyenes út vezet a pályára.
Nem, ez egy rögös út, és az sem garancia, ha van diplomád. Nem attól lesz munkád. Én úgy gondolom, hogy a rátermettség, az elhivatottság és a kemény munka az többet számít ennél.
Mennyire lehet ma Magyarországon megélni a színészetből?
Kiszámíthatatlanul, nem lehet előre tudni. Nekem most szerencsém van, hogy az elmúlt években, nagyjából fél évre előre tudtam látni és ez már jónak számít, ha egy egész évadot előre lehet látni, főleg szabadúszóként. Ezt meg lehet szokni. De nem gondolom, hogy ez kiszámíthatatlanabb szakma lenne, mint bármelyik más.
Mennyire tudod letenni a szerepeidet egy felkészülés után?
Nekem nem az az izgalmas a színészetben, hogy fölmegyek a színpadra, eredményesen hazudok és utána nagy sikerben ünnepeltetem magamat a büfében. Azt hiszem, nekem az a dolgom, hogy egy adott szerepen keresztül megfogalmazzam és kihozzam a saját problémáimat. Ez azért megviseli az ember idegrendszerét. Tehát nem a szerep visel meg, nem az visel meg, hogy nekem el kellett játszanom egy muszlim bevándorló srácot Boszniából, hanem az, hogy, ha én ezt ügyesen átfolyatom az én saját személyiségemen és az én saját problémáimat, dolgaimat szűröm át rajta, akkor így valójában a szerepen keresztül a saját lelkemmel foglalkozom. Ilyen értelemben terápiás a dolog, de a hitelesség is így tud igazán megszületni.
És amikor vége a próbának, bemutattátok a darabot, ez mennyire él? Ezt elő kell hívnod minden egyes alkalommal?
Na, ez a szakma része. Nem az a szakma, hogy át tudsz-e élni, vagy át tudsz-e lényegülni. Arra szerintem bárki képes. Én például a sopronkőhidai raboknál is ezt tapasztaltam, hogy egy kicsi tréninggel, vagy egy jó próbaidőszakkal bárkiből lehet színészt csinálni. Egy jó szereposztással, ha az átmegy rajta és tud mesélni a saját életéről. Az a nehéz – és ez már a szakma része, ezt kell megtanulni –, hogy estéről estére ne reprodukálj, hanem újra fedezd fel ezt az egészet. Ez skizofrén állapot, mert mindig egy lépéssel magad előtt kell járnod, hiszen egy csomó olyan dolog van, amire figyelni kell: van egy kotta, amit az előadás során követni kell, de mégis ott kell lenni az adott pillanatban. Ez a szakma, hogy aki bejön a színházba, vagy megveszi a mozijegyet, az ne a mindennapi diszpozíciódnak legyen kitéve, hogy neked épp szar napod van.
Azt szokták gondolni, az a nehéz, hogyan jegyzed meg, hogy hová kell menni, hogyan tanulod meg a szöveget, vagy jól tudsz-e sírni. Nem ez a nehéz, hanem az idegrendszeredet és a figyelmedet kondicionálni arra, hogy te mindig friss legyél a szerepben. Akármilyen fura, de ez úgy tud igazán létrejönni, ha nem teljesen saját magaddal vagy elfoglalva. Ha mondjuk Rómeó és Júlia megy a színpadon, akkor nem az a dolgom, hogy én magamról elhiggyem, hogy én vagyok Rómeó, hanem, hogy a partneremről elhiggyem, hogy ő Júlia. Ha ő is elhiszi rólam, hogy én vagyok Rómeó, akkor megszületik a dolog. Nagyon sok színész abba a hibába esik, hogy csak magával van elfoglalva. Ez önzés.
Hol lehet legközelebb látni?
Dunaújvárosban január 27-én lesz a Rák Jóska, dán királyfi című előadás. Budapesten az RS9-ben fut két előadásom. Az egyik a 11-es kórterem, a másik pedig az Egy perccel tovább. A József Attila Színházban megy a Bánk az esküdtszék előtt, és az Oidipusz-nyomozás.
