Ki gondolta volna a nyolcvanas évek elsõ éveiben, hogy a Bizottság – saját mûfajmegjelölésével által – katasztrófazenéje egyszer a mainstream kultúra része lesz? Sõt, a „Sírba visztek” címû tárlat esti megnyitón a kulturális államtitkár nem is értette, hogy miért nem kapott még Kossuth-díjat a zenekar. Nem tudjuk, Szõcs Géza egyeztette-e elképzelését a kormány tagjaival, vagy ez is csak egy a szokásos csúfosan megbukó improvizációiból, mindenesetre Wahorn András kérte, hogy járjon közre ez ügyben.
Délután még ugyanõ egy láncfûrésszel rohangált a Mûcsarnok egyik mûfüves termében. A falon óriásira kinagyítva egy híres fotó, amin Utolsó vacsora-szerû elrendezésben, egy asztal mögött ült a zenekar, elõttük egy nagy fazék. Wahorn beindította a láncfûrészt a fotó alatt, látható élvezettel pózolt a fotósoknak, majd megállapította, hogy a nyolcvanas évek jelképe még a fazék volt, de mára a láncfûrész vette át e szerepet. Hogy mire gondolt pontosan, az nem nagyon derült ki.
Bemutatta a kiállításra alkotott Bizottság-síremléket is. “Elõször arra gondoltam, saját magamról alkotok egy római katona-lovasszobrot, amint épp eldob egy repülõt, de rájöttem, hogy nem költhetem az adófizetõk pénzét saját magam 3 méteres szobrára” – mondta. A mû egy Tescós-kazánra emlékeztet, amelyben alul lobog a tûz, két oldalt folyik le a víz, a tetején pedig kis szoborcsoport az egykori zenekarról. A kazán körül kis elefántok köröznek lassan. A mûfüves terem két falán kis ablakok, ahová betekintve a Bizottság-élményeiket magyarázza Nagy Feró, Bárdos Deák Ági, Fábry Sándor és még egy tucat ismert mûvész, közszereplõ.
A lemezborító-szoba (fotó: mti)
A kiállítás másik két fõ attrakciója a fe Lugossy László egykori frontember (aki belekiabálta annak idején a mikrofonba, hogy mit lát, vagy esetleg mit hallucinál: egy nagy s*gget, mint tudjuk) és ef Zámbó István installációja. Az elõbbi egy korábbi videoklipet idéz meg. Háttérben a film: nõi lábak sora vízzel telt lavórokban. Elõtte pedig azt látjuk, ahogy a felvétel készült: körben székek, alattuk lavórok. Kár, hogy a nõk hiányoznak a székekrõl. Zámbó Öcsi a Tiszta természetet álmodta a kiállításra. Több száz fahasábra kötözött fel totemállatként egy-egy plüssállatkát. Ezek mind egyfelé bámulnak: az ipari festékvibrátoron pörgõ ízléstelen vigyorgó mûanyag macis szappantartó felé.
A tárlat 200 festmény, grafika, szobor, fotó és írott dokumentumok, számos film és videót vonultat fel. Célja egyrészt megidézni a provokatõr, ellenálló, még a „fekete bárányok” közül is kilógó bandából lassan rock- és kultúrtörténeti ikonná lett zenekart és korát, másrészt felvállalja a mai kortárs mûvészetben kikerülhetetlenül jelen lévõ mûvészek kurrens mûveinek bemutatását is.
Az egyik falon videoklip egy szeretkezõ Trabantról, szembe vele fehér ingekbõl készített filozófiai kérdéseket boncolgató, kiforgató alkotás. Több teremben hatalmas vásznakon beszélnek a Bizottság-tagok az élményeikrõl. Másutt át kell sétálni egy lemezborítókból álló fallal körbevett szobán, amelynek sötét belsejében megjelennek az akkori alternatív kultúrát éltetõ graffitik.
ef Zámbó és a “tiszta természet (fotó: BI)
A Mûcsarnokban sétálva a háttérben természetesen állandóan megszólal a zene: Milarepaverzió, Lehetnék én is kamikázé, Tudom, hogy mi az ábra, Már megin’ ez a depresszió, Kések, kések, hatalmas kések.
Talán a legérdekesebb a dokumentációs terem, ahol rengeteg hivatalos és magánlevél, újságkivágás emlékeztet a Bizottság-korszakra. Odébb, amolyan végtelen állambiztonsági asztalt szimbolizálva a zenekarhoz tartozó fotókban csemegézhetünk.
A Bizottság nem csak egy zenekar volt, hanem egy Szentendréhez köthetõ autodidakta mûvésztársaság, amely hol képzõmûvészettel, hol különbözõ performanszokkal, hol a kísérletezõ zenével tûnt fel. Megbotránkoztatott, szórakoztatott, jó nagy követ dobott a nyolcvanas évek zenekulturális pocsolyájába. A rajongók és a hatóságok is ellenállónak, rendszerellenesnek vélték a különös csoportot, de – mint ef Zámbó István az fn.hu-nak elmondta – soha nem volt céljuk direkt politizálni, a nyolcvanas évekbeli skizofrén korszakban azonban már az lázadásnak számított, ha valaki természetes volt, és igazat mondott.
Egyszerûen a szabadságról szólt a zenekar, és szól ez a kiállítás is – mondja a Mûcsarnok igazgatója, a kiállítás megálmodója és kurátora. Gulyás Gábor szerint azért szólt akkorát a Bizottság, mert nem törõdtek a kor ideológiai szempontból terhelt hivatalos mûvészetével, hanem annak fittyet hányva, azzal szembehelyezkedve fejezeték ki az általuk valóban megélt szabadságot. Gulyás egyébként úgy véli, hogy a kortárs hazai kultúra alapja a nyolcvanas évekre vezethetõ vissza. Ekkor jelent meg Esterházy Pétertõl a Bevezetés a szépirodalomba, Nádas Pétertõl az Emlékiratok könyve, továbbá Csoóri, Oravecz, Nagy Gáspár, Petri versei. A színházban Kaposvár és a Katona József Színház tûnt ki, a zenében megjelent Kocsis Zoltán, Fischer Iván, és még sorolhatnánk a különbözõ mûvészeti ágakat. A pop és rockzenében is utat tört az alternatív kultúra. Ennek a nagyon sokrétû idõszaknak volt az emblematikus jelensége a Bizottság – mondja Gulyás.
A nyolcvanas években tehát már az a provokáció és a szabadság megélése volt, ha valaki õszintén beszélt. De miért érdekes ez ma, hiszen 22 éve itt a nagy szabadság? Ef Zámbó szerint nem sok minden változott e tekintetben. „Sõt, a mai idõszak még rafináltabb módon történik a rabszolgatartás, még sunyibb módon használják ki az embereket. Káosz van, a nagy szabadságban minden elõfordulhat, a dzsungel még zavarosabb lett. A dolog nem változott, a Bizottság aktuálisa ilyen szempontból nem változott.”
A november 13-ig nyitva tartó tárlathoz irodalmi és zenei programsorozat, filmklub, családi rendezvények és konferencia, összesen mintegy 100 program kapcsolódik.
