Élet-Stílus

Pancser rendőrökön röhöghetünk

admin
admin

2010. 09. 30. 16:43

Íróasztal-huszárokból igazi zsarukká avanzsált rendőrök röhögtetnek és akcióznak (Pancser Police), Tóth Orsival dúsult iráni filmet láthatunk (Nők férfiak nélkül), s megtudhatjuk, ki volt a híres író, Dumas titkolt társa (Dumas). Egy belga animációs film kitartó teknősszerelemről mesél (Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró), és láthatunk egy nagyon eredeti ausztrál gyurma-mozit is (Mary és Max). A hét mozipremierjei.

Pancser Police

Adam McKay-t nyugodtan nevezhetjük a Will Ferrell-filmek házi rendezőjének, hol jobb (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz: Ricky Bobby legendája), hol gyengébb produktumokkal (Földre szállt boszorkány, Tesó-tusa). Kapcsolatuk (barátságuk) a ma már klasszikussá nemesedett tévés show-tól, a Saturday Night Live-tól datálódik, ahol Ferrell színészkedett, McKay meg íróként adta alá a lovat (szöveget).

Nagy-nagy nézői szerencsére McKay-nek van érzéke a humorhoz és a történetvezetéshez, és a Pancser Police kapcsán a jobb Ferrell-filmek hagyományához nyúlt, a tengerentúli médiavilágnak, illetve az amerikai autóversenyzés szubkultúrájának karikírozását követően az újhazabeli zsarufilmek miliőjébe ruccan ki.

Két – össze nem illő – főhőse, a rendőrségi irodamunkába lassan bezavarodó Allen (Ferrell) és a forrófejűsége miatt asztal mellé kényszerült zsaru, Terry (Mark Wahlberg) csak messziről bámulja, csodálja és irigyli a gyilkossági osztály fenegyerekeit, Dansont (Dwayne „The Rock” Johnson) és Highsmith-et (Samuel L. Jackson). Persze aztán úgy alakulnak a dolgok, hogy az ügyirat-tologatóknak éles küzdelemben-nyomozásban kell bizonyítania a nagyvárosi aszfalton, miszerint elég tökösek ahhoz, hogy egy veszedelmes pénzügyi csalás felgöngyölítése közben vad mutatványokkal elkapják a gazfickókat.

McKay-ben mutatkozik annyi jó ízlés és arányérzék, hogy visszafogja Ferrell (trágárkodó) ripacshajlamát – bár bevalljuk és vállaljuk, hogy a bárgyúmalac-tekintetű színészt a Diszkópatkányok és a Zoolander, a trendkívüli óta mi igenis megkedveltük, A híres Ron Burgundy legendája és a Taplógáz: Ricky Bobby legendája című filmekben díjaztuk, és a Felforgatókönyvben örömmel lepődtünk meg rajta –, és előcsalja Wahlberg komikusi vénáját.

A film néha már üdítően önironikusan ábrázol (The Rock és Jackson kettőse kapcsán, vagy a film bevezetőjében), és sajnáljuk, hogy McKay nem engedett több teret feketehumorának (ami az „öngyilkos-mentő” jelenetben is megmutatkozik), és hogy rendezője-írója inkább csak tisztes munkát végzett, ahelyett, hogy maradandóan kiváló komédiát készített volna. A sok – olykor vulgárisan leegyszerűsített, olykor valóban remek – vicc azonban tagadhatatlanul kellemes szórakozást nyújt, amiből az olyan mellékszereplők, mint Eva Mendes és Michael Keaton is eredményesen kiveszik a részüket.

—- Dumas—-

Pancser Police

(The Other Guys), színes, szinkronizált, amerikai akcióvígjáték, 107 perc, 2010, rendező: Adam McKay, szereplők: Mark Wahlberg, Will Ferrell, Samuel L. Jackson, Dwayne „The Rock” Johnson, Eva Mendes, Lindsay Sloane, Michael Keaton, Anne Heche, Steve Coogan, Ray Stevenson, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap

Azt mindenki kisiskolás korától tudja, hogy Alexandre Dumas A három testőr című világhírű (megkockáztatjuk: egyes számú) kalandregény halhatatlan szerzője, ám azzal vajon hányan lehetnek tisztában, hogy a mestermű társírója egy bizonyos Auguste Maquet? Nyilván: senki. Vagy csak néhány irodalomtudós. Különösképpen, hogy a Dumas-val hét esztendőn át együtt író Maquet (A három testőr mellett így közös produktumuk a Monte Cristo grófja is) neve soha, semelyik kiadáson sem szerepelt a könyvborítón.

A francia rendező, Safy Nebbou (A zsiráf nyaka, Gyermekkorok) filmje ezt a hiátust igyekszik betölteni. Mozijában Maquet (Benoît Poelvoorde) és Dumas (Gerard Depardieu) alkotói és emberi nexusa elevenedik meg. Tűz és víz, extrém különcség és csöndes szorgalom ellentéte a két ember, mégis elszakíthatatlan barátság és alkotó közösség jellemzi a kapcsolatukat. Mindaddig, amíg fel nem tűnik a színen Charlotte Desrives, egy gyönyörű fiatal lány (Mélanie Thierry), aki a börtönben sínylődő apja kiszabadítása érdekében elbűvöli az általa Dumas-nak vélt Maquet-et. Utóbbi férfiú ugyan megpróbál ellenállni a női csáberőnek, azonban a lány annyira csodálja „őt” (persze: Dumas-t) és annyira elképesztően vonzó, hogy csődöt mond, és nem állja útját az igazsággal a feléje áradó szenvedélynek. Ez a kavarodás azonban az írópáros munkájára is kiható konfliktust eredményez.

Nebbou a „sztár” árnyékában hűsölő, a dicsfényt sokáig – méltánytalanul – mellőző „átlagember” sütkérezését veszi górcső alá, ezért filmjének főhőse nem is a klasszikussá nemesedett gall író, hanem a csöndes-társa. Dumas és Maquet ellenpontok, de nem lehetnek meg egymás nélkül: ahogy az irodalomtörténészek tudni vélik, alapvetően utóbbi férfiú ötlötte ki a ma már érinthetetlenként kezelt nagyregények alaptörténeteit, karaktereit és konfliktusainak szövedékét, Dumas pedig ezeket a vázakat töltötte fel burjánzó hasonlatokkal, aprólékos leírásokkal és szívszorító dialógusokkal. Azaz: Maquet nélkül Dumas egy senki volna.

Az életet nagykanállal habzsoló, alkalmasint erősen fennhéjázó, forradalmár-hajlamú Dumas és a papucsférj, puritán életvitelű és konzervatív-királypárti kötődésű Maquet kettőse ad tartalmat a filmnek, főképpen, hogy a többnyire harsány Poelvoorde – tőle szokatlan módon – itt igen visszafogott alakot alakít. Depardieu nem toldja meg semmi újjal eddigi szangvinikusfigura-ábrázolását (tény, nem is csorbít a nimbuszán), a történelmi háttér, az 1848-as rebelliók előszele, a cinikus besúgók ügyködése sokszor az előtérbe tolakodik – igaz, ezáltal kap lendületet a történet –, de a két karakter formálódására, a két színész jó játékára kell, érdemes odafigyelnünk. Megéri.

Dumas

(L’autre Dumas), színes, feliratos, francia dráma, 105 perc, 2010, rendező: Safy Nebbou, szereplők: Benoît Poelvoorde, Gerard Depardieu, Mélanie Thierry, Dominique Blanc, Catherine Mouchet, Jean-Christophe Bouvet, Philippe Magnan, Florence Pernel, forgalmazó: Mokép, honlap


—-Mary és Max—-
A 2004-ben Oscar-díjjal kitüntetett animációs rövidfilm, a Harvie Krumpet ausztrál alkotója, Adam Elliot egész estés animációját, a Mary és Max című opust tavaly különdíjban részesítette a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije. Teljes mértékben egyet értünk ítésztársaink döntésével, a Mary és Max egészen egyszerűen: jó.


Filmjének története egy valószínűtlen barátságról szól: a pangó, ausztrál kertvárosi közegben élő Mary találomra levelet ír egy New York-i ismeretlennek, a magányos, enyhén autista brooklyni nyugdíjas Max Horowitznak. Bár soha életükben nem találkoznak, az évtizedes levelezés során egymás életének legfontosabb szereplőivé válnak. Mary egy nyolcéves ausztrál kislány, életét a homlokán csúfoskodó anyajegy és alkoholista anyja keseríti meg.

Max egy 44 éves New York-i ateista zsidó férfi, aki Asperger-szindrómája miatt (a gyakran AS-nek rövidített betegség egy úgynevezett „neurobiológiai pervazív fejlődési zavar”, az autizmusnak egy enyhébb formája, például a normális ütemű nyelvi fejlődés és az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint jellemzi) képtelen emberi kapcsolatokat kialakítani. Mary véletlenszerűen választja ki a férfi nevét a telefonkönyvből, és úgy küldi neki a levelét. Max válaszol, s levelezéseik, kisebb-nagyobb megszakításokkal húsz éven át folytatódnak.

A manapság olyan kurrens az animációs műfaj (aminek Oscar-díja is van 2001 óta, amit elsőképpen a Shrek kapott) olyan összetettebb filmekkel is előrukkolt már, mint a WALL-E és a Fel (a két utóbbi műfaji Oscar-nyertes). A szerzői animációs film azonban ezeknél az alkotásoknál is sűrűbb és gazdagabb szövetű – nem utolsó sorban, mert teljesen személyes és (formai, tartalmi) megkötöttségektől, pláne elvárásoktól mentes. Sajnos általában pályafutásukat be is fejezik egy-egy animációs filmseregszemlén, még tévés sugárzásra sem kerülnek. Elliot azonban könnyen lehet, hogy az üdítő kivétel: a Mary és Max eddigi diadalos bemutatókörútját rögtön a Sundance-fesztivál nyitófilmjeként kezdte, Berlinben folytatta, végül a legrangosabb animációs mustra, az Annecy fődíját is begyűjtötte.

A különc és különleges filmes sajátos stílusát „gyurmagráfiának” keresztelte el, a műfajra (gyurma) és az önéletrajzi ihletésű témaválasztásra (biográfia) utalva. Első három rövidfilmjében – Uncle (1996), Cousin (1998) és Brother (1999) – egy-egy családtagja portréját rajzolta meg, a húszperces Harvie Krumpetben pedig egy lengyel emigráns élettörténetét mesélte el. Ugyanarra a sémára épül mind: nincsenek dialógusaik, a szereplők alig mozognak, gesztusaikkal, mimikáikkal csupán a narrátor szövegét illusztrálják. Mindannyian különös, kívülálló figurák, általában valamilyen fogyatékossággal is küzdenek (bénulás, asztma, Tourette-szindróma), vagy szeretteiket éri tragédia, ami még hangsúlyosabbá teszi marginális helyzetüket.

Az önéletrajzi ihletésű alapötlet – a rendező is évtizedek óta levelezésben áll egy autista New Yorki férfivel –, remek keretet biztosít Elliotnak a rövidfilmjeiben jól begyakorolt portrékészítési tehetsége kiaknázására. Ugyanazzal a technikával hozza közelebb hétköznapi hőseit a nézőkhöz, ahogyan Jean-Paul Jeunet tette az Amélie csodálatos élete címszereplőjével. A narrátor, illetőleg a szereplők hangján elhangzó levelek részletesen elmesélik, a képek pedig illusztrálják, hogy Maryt és Maxet milyen érzéki élmények érik naponta. Legyenek azok kellemesek (mint a sűrített tej, vagy a csokis hot dog íze), avagy kellemetlenek (mint a szeszszagtól bűzlő szülő, vagy az idegesítő, zajos nagyvárosi járókelők). Elliot már az első pár percben eléri, hogy mi magunk is a szereplők szemein keresztül lássuk a világot, és olyan empátiával közeledjünk hozzájuk, mintha hús-vér figurák lennének. Az azonosulást a szereplők és a hátterek precíz kimunkálása jelentősen segíti. Az öt éven át készülő, „stop motion” technikával rögzített film mentes a digitális trükkök minden formájától, képi világa mégis vetekszik a szuperszámítógépekkel előállított stúdióprodukciókéval. A színek, árnyékok, formák mind a szerepelők lelki világára rezonálnak. A film legnagyobb bravúrja mégis az, hogy a válogatott testi és lelki deformációk felvonultatása ellenére a másság méltóságát és a barátság erejét ünnepli. Giccstől és szentimentalizmustól mentesen.

Mary és Max

(Mary and Max), színes és fekete-fehér, feliratos, ausztrál animációs film, 92 perc, 2009, rendező: Adam Elliot, eredeti hangok: Toni Collette, Philip Seymour Hoffman, Eric Bana, Bethany Whitmore, Renée Geyer, Ian „Molly” Meldrum, Michael Ienna, forgalmazó: Szimpla Film Kft., honlap


—-Nők férfiak nélkül—-
Az 1953-as, a CIA és a brit titkos ügynökség által támogatott iráni hatalmi puccsot követő időkben járunk. Tanúi lehetünk annak, hogy ebben a kaotikus, bizonytalan korban négy, egymás számára teljesen idegen nő sorsa miként fonódik össze. Számos rövidfilm után ez az Iránból Európába emigrált perzsa Shirin Neshat rendezőnő első egész estés filmje, amelyet férjével, Shoja Azarival együtt jegyez (és amit a Velencei Filmfesztiválon ki is tüntettek).

A puccs során eltávolították a demokratikusan megválasztott miniszterelnököt, Mohamed Mosszadeget, és az ország vezetése a sah kezébe került. E történelmi tabló előtt rajzolódik ki a négy asszony arcképe. Mindegyikük egy (vagy több) férfi miatt boldogtalan, és mindannyian a körülményeik fogságában sínylődnek. Munis (Shabnam Toloui) már majdnem harmincéves és még mindig hajadon, ám a házasságnál jobban izgatja hazája politikai helyzete. Bátyjával él együtt, aki férjhez akarja kényszeríteni, ám Munis erről hallani sem akar. Barátnője Faezeh (Pegah Ferydoni) titokban Munis bátyjába szerelmes, és éppen attól szenved, hogy nem mehet hozzá választottjához. Zarin (Tóth Orsolya) prostituált, életmódja testét-lelkét tönkretette: csont és bőr, egy szót sem szól, és úgy próbálja lemosni magáról a mocskot, hogy a fürdőben véresre dörzsöli a bőrét. Az ötven körüli Fakhri (Arita Shahrzad) házas, azonban boldogtalan a férjével, és amikor régi szerelme visszatér nyugatról, elhagyja urát. Teherán közelében vásárol egy házat mesébe illő kerttel, ahol végül a négy nő sorsa összefonódik, és ahol hárman közülük nyugalmat és gyógyító erőt találnak.


A rendkívül erős vizualitásáról ismert (kiváló fotós múlttal rendelkező) emigráns művésznő a filmjeiben is hasonlóan letisztult mágiával él. Rendezései egyszerre felkavaróak és megnyugtatóak, egyszerre konkrétak és szimbolikusak. A Nők férfiak nélkül Irán modern történelmének egyik súlyosan neuralgikus eseményét boncolgatja, és mind a múltra, mind a jelenre vonatkozóan sarkos állításokat tesz. A Shahrnush Parsipur kisregényéből készült adaptáció thriller elemekkel bőven megtűzdelt. (A könyvet egyébként az 1980-as évek végén történt otthoni megjelenésekor erkölcsromboló hatására hivatkozva betiltották.)

A film alapanyagát mágikus realista regénynek kategorizálhatnánk, ezért aztán nem meglepő, hogy Neshat sem mellőzi a szürreális, álomszerű elemeket, és ezeket vegyíti a realisztikus mozzanatokkal. A film vizuális síkon rendkívül erőteljes, a rendezőnő nem hazudtolja meg tehetséges fotóművész mivoltát, és gyönyörű, költői képekkel örvendezteti meg a nézőt. Sajnos azonban a hangsúlyt túlságosan is a képi világra helyezi, néhol öncélúan. A történet elsikkad mögötte, a jelenetek koherenciája csorbát szenved, a párbeszédek elnagyoltak. A (vizuális) élmény és a gondolati ébresztés azonban mindezért kárpótol. Meg Tóth Orsi szereplése.

Nők férfiak nélkül

(Zana-e bedun-e mardan), színes, feliratos, német–osztrák–francia dráma, 95 perc, 2009, rendező: Shirin Neshat, Shoja Azari, szereplők: Arita Shahrzad, Pegah Ferydoni, Shabnam Toloui, Tóth Orsolya, Mehdi Moinzadeh, Navíd Akhavan, Bijan Daneshmand, Mina Azarian, Rahi Daneshmand, Tahmoures Tehrani, Essa Zahir, forgalmazó: Mozinet Kft., honlap


—-Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró—-
A közelmúlt páncélos-állatos dokumentum-mozija (Hihetetlen utazás) után egy újabb teknőc indul messzi tengeri utakra. Egy kaliforniai kishüllő tojáskori szerelmét keresve veszélyekkel dacol és barátra bukkan. A Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró című belga mesefilm mindezt rajzolva, három dimenzióban teszi. Jól.

A nagyvizek világa csábító és mesés. Pláne, hogy – jelen tudásunk szerint – az élet ott született. De a mélybölcseleti tartalmak nem vonzzák a belga animációs rendező (és producer), Ben Stassen (Légy a Holdon) új filmjének közönségét, a gyermekeket. A mélytengeri tartalom, az izgalom és érzelem annál inkább; ez a lényeges a Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró című háromdimenziós animációban. Szinte külön kis műfajt képviselnek az óceáni animációs mesék, a klasszikus Disney-opustól, az 1989-es A kis hableánytól kezdve a 2003-as – Oscar-díjas – Némó nyomában című filmen át a 2004-es Cápameséig. A víz közege vonzza a szemet, különösen, ha jól csinálják – márpedig Stassen és stábja határozottan jól csinálja.


A térhatású számítógép-animált filmek közül kifejezetten jó színvonalú, igényes alkotás a Sammy…, esetében értelemmel bír, hogy 3D-ben készült. Míg – mondjuk – a Garfield és a Zűr Kommandó 3D esetében teljesen funkciótalan ez a technika, itt az alkotók igyekeztek valóban hasznosítani azt, pláne, hogy tengerben vagyunk, ami határozottan látványos közeg tud lenni már önmagában is, nem beszélve faunájáról és flórájáról, ami ismeretlensége okán is felkelti az érdeklődésünket. Ha rajzolt, ha valós. Itt úgy alkották meg mindezt, hogy „gépiességé” ellenére igen látványos, hullámzó és élő benyomást kelt.

Az angol „élőszereplős” teknősfilmet, Nick Stringer Hihetetlen utazás című munkáját követően mondhatni Stassen meglovagolja vízi világ iránti fokozottabb érdeklődést és szimpátiahullámot. Az ő – animált – tengeri teknősét Sammynek hívják, és 1959-ben születik Kalifornia partjainál. Amint kikelnek a parányi páncélosteknős-palánták, gyors iramban a habok felé veszik az útjukat. Hiszen számtalan halálos ellenség fenekedik rájuk: erszényes rákok, sirályok seregei stb. Hősünk homokfutama közben nemcsak a saját cserepes-bőrét menti meg, hanem ahogyan furmányosan megküzd egy éhes sirállyal, egy csinos páncélos leányzó, Shelley életét hasonlóképpen megóvja. Sajnálatosan azonban a teknőslegény a vad óceánban kisvártatva elveszíti élete nagy szerelmét. De egyáltalán nem adja fel: Sammy ötven éven át keresztül-kasul ússza a világ tengereit, hogy megkeresse a vízi herkentyűk mondái szerinti titkos átjárót Lapagos-ra, a teknősök mennyországába, hogy ott Shelley-re bukkanjon. Elnyúlt kutakodása közben legjobb barátra is szert tesz – s mialatt a szövegláda Ray-jel együtt lapátolják a vizet, számtalan veszéllyel dacolnak, és kénytelenül megtapasztalják az emberi mohóság és felelőtlenség, no meg a vele összefüggésben álló globális felmelegedés természeti pusztítását. (Azért az ember áldásos, jógazda-munkája is bemutatásra kerül.)

De nem ez a lényege a Sammy…-filmnek. Nyilván egy mai rajzos természeti mesefilmhez hozzátartozik a környezettudatosság finom adagolása – az emberek visszás beavatkozásainak súlyos következményei –, azonban a lényeg: a mesélés, az azzal járó izgulás (kellőképpen lehet azonosulni hőseinkkel), és mindaz a szép és jó érzelem („érzelmeskedés”), amit a barátság és a szerelem jelent. Akad humor is, ám ne várják a fentebb említett nagyipari-mozik jó pofa beköpéseit, azok inkább a szülőknek szóltak, az itteni viccek kifejezetten a kiskorú nézőket célozzák, s nem is idézetszerűen maradandóak. Ez nem baj, sőt: kifejezetten ajánljuk, hogy a kicsik ezzel a filmmel találkozzanak a 3D-s mozival.

Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró

(Sammy’s avonturen: De geheime doorgang), színes, szinkronizált, belga animációs film, 88 perc, 2010, rendező: Ben Stassen, eredeti hangok: Billy Unger, Jenny McCarthy, Melanie Griffith, Anthony Anderson, Tim Curry, Kathy Griffin, Ed Begley Jr., Pat Carroll, magyar hangok: Sánta László, Balsai Mónika, Majsai-Nyilas Tünde, forgalmazó: Fórum Hungary Filmforgalmazó Kft., honlap

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.