A második világháború előtt „futball-középhatalomnak” számító, azt követően viszont felemelkedő Spanyolországot a két nagy klub, a Barcelona és a Real Madrid fogja. A két csapat által – kisebb hullámvölgyektől eltekintve – bemutatott teljesítmény mögött azonban a spanyolok által előszeretettel alkalmazott légiósoknak oroszlánrész jut. Az argentin születésű, igaz honosított spanyolként a nemzeti csapatban is játszó Di Stefano és Rial mellett a magyar Puskás, Kocsis, Czibor és Kubala, a francia Kopa és Zidane, a brazil Didi, Romário, Ronaldo és Ronaldinho, az argentin Valdano, Maradona és Messi, a német Netzer, Breitner és Schuster, a holland Cruyff, Neeskens, Koeman és Kluivert, a dán Simonsen és Laudrup, az angol Lineker, Beckham és Owen, avagy az osztrák Krankl, a mexikói Hugo Sanchez, a bolgár Sztoicskov, a portugál Figo, illetve a kameruni Eto’o mind korszakuk kiemelkedő futballistái voltak (vagy azok ma is).
Puskással sem ment
A két óriás nem véletlenül tartozik a földrész és a világ legjobbjai közé – a kiváló, ám a fenti felsoroláshoz azért nem fogható játékosok sorából gazdálkodó spanyol válogatottól nem lehetett és nem lehet elvárni hasonló eredménysort. Ám ettől függetlenül a spanyol válogatott többet is „alkothatott” volna, s a kilencvenes években ráaggatott „örök vesztes” kitétel már a korábbi időszakokban is jellemezte az együttest.
Az 1950-ben elért vb-negyedik helyezést azóta sem tudta megismételni a spanyol csapat. Úgy tűnt, az 1958-as vb-felkészülés előtt a madridi Di Stefano valamint a barcelonai Kubala honosításával túllépheti későbbi aranylabdás Súarezt is felvonultató válogatott. Ám a selejtező elejét elszúrták a spanyolok – Madridban nem bírtak a svájciakkal (2:2), s a skóciai 2:4 mellett ez lett a vesztük. Skócia utazhatott a svédországi világbajnokságra.
A Száguldó Őrnaggyal sem sikerült
Négy esztendővel később már Puskás is spanyol mezbe öltözött, ám ez sem okozott megváltást. A Garay, del Sol – Martinez, Puskás, Suárez, Gento támadó csapatrész nem volt képes feltörni a csehszlovák védelmet, s a Mexikó elleni győzelem ellenére a brazilokkal vívott kemény csata után búcsúztak Dél-Amerikától. A „nagy nevek” kora lejárt, az 1964-es otthon esedékes torna selejtezőinek egy megújult együttes vágott neki. 1962 november 1-én a Real Madrid csapatával három BEK-győzelmet arató Jose Villalonga vezetésével a Train – Pérez Díaz, Rodríguez Garcia, Calleja Garcia – García Gómez, Glaría Jordan – Monterrubio, Rodríguez Sánchez – Veloso, Guillot, Gento csapat fogadta a románokat, és porolta el őket 6:0-ra. Az északírek és írek elleni sikert követően a spanyol csapat bejutott az Európa-bajnokságra, s ki is használta a hazai környezet nyújtotta előnyöket.
Egyetlen siker
A Magyarország elleni találkozó előtt még a hazai sajtó is féltette a spanyolokat. Ám 1-1-es állásnál Iribar kivédte Bene ziccerét, míg a hosszabbításban Amancio betalált (2-1). A szovjetek elleni döntő alacsonyabb színvonalat, ám legalább akkora (fizikai) küzdelmet hozott, s az elsősorban a pokrócdurva szovjet hátvédek által generált „birkózásból” a fifikásabb házigazdák jöttek ki jobban. Spanyolország az Eb-arany mámorában ünnepelt, s ekkor aligha gondolta valaki, hogy az újabb Eb-szereplésre tizenhat-, míg a remeklésre bő húsz esztendőt kell várni.
A spanyol válogatott ugyanis a szerény 1966-os vb-szereplést követően három kontinens- és két világbajnokságot is távolról szemlélt, s csak az 1978-as argentínai világbajnokságon tért vissza az elitbe: s nem kevesen múlott (pontosabban az Ausztria elleni kezdőmeccsen), hogy továbblépjen az osztrákokat, a brazilokat és a svédeket felvonultató négyesből. A csapat gerince ekkorra már kialakult, s a 3. selejtezőcsoportot a jugoszlávok és a románok előtt megnyerő spanyolok utazhattak Olaszországba. Ám a házigazdák elleni 0-0 után a rendkívül erős belgáktól és az angoloktól is vereséget szenvedtek, így már a csoportmeccsek után indulhattak haza.
Az 1982-es világbajnokságon házigazdaként okoztak méretes csalódást, s ezt követően kevesen fogadtak volna arra, hogy két esztendővel később Franciaországban szereznek majd megbecsülést. Pedig így történt. A selejtezőcsoportban a hollandokat és az íreket maguk mögé utasító Munoz-legénység a címvédő NSZK-val, Portugáliával és az egyre izmosodó Romániával került egy csoportba, s nem kapta el a rajtot, hisz Carrasco büntetőjével a leggyengébbnek tűnő románok ellen csak 1-1-re futotta. A portugálok ellen hátrányból álltak fel, ám a Santillana találatával kivívott 1-1 nem sok jót ígért, hisz a továbbjutás érdekében nyerni kellett a vb-ezüstérmes ellen. Sikerült, hisz Maceda az utolsó percben megszerezte a mindent eldöntő találatot (1-0), sőt, a Gijón védője a dánok ellen egyenlítő góllal tartotta életben övéi reményét (1-1) – a spanyolok végül büntetőkkel gyűrték le az északiakat, és jutottak a döntőbe. Ahol az addig tökéleteset nyújtó Arconada jókora bakija eldöntötte az aranyérmet: a baszk kapus a hasa alatt beszerencsétlenkedte Platini szokatlan módon nem túl veszélyes szabadrúgását, s a spanyolokban már nem maradt erő az egyenlítéshez – végül a franciák növelték előnyüket (0-2).
A mexikói vb-n a belgákkal szemben büntetőkkel a negyeddöntőben búcsúzó spanyol csapat az NSZK-ban rendezett 1988-as tornára is optimistán utazott – bár a sorsolás inkább olasz-német továbbjutást ért. A papírforma beigazolódott: a spanyolok ugyan négy esztendőn belül harmadszor is legyőzték Dániát (3-2), ám előbb az olaszoktól (0-1), majd a legjobb arcukat mutató németektől is kikaptak (0-2), s dolgavégezetlenül csomagolhattak. A torna után nem sokkal a 66 éves Miguel Munoz leköszönt, s minden idők talán legjobb spanyol játékosa, Luis Suárez került a válogatott élére.
A mindig elegáns Suárez vezetésével könnyedén sikerült a vb-kijutás, ám a csoportban oly magabiztos spanyol együttes „élesben” már nem bírta a nyomást: a játékosaik egyéni képességeire építő jugoszlávok Sztojkovics két ragyogó megmozdulásával kiejtették a hispánokat (2-1). Suáreznek az Eb-selejtezés sem sikerült: a csapat a maximális pontszámmal végző franciák illetve a csehszlovákok mögött csak a harmadik helyet szerezte meg. Suárez ment, ám utódja, az elsősorban az olimpiai csapat – barcelonai aranyára – koncentráló Vicente Miera csak pár meccsig ült a kispadon; végül Javier Clemente lett a szövetségi kapitány.
Clemente nyugdíjba küldte a szerinte önelégült öregebb játékosokat, így az 1994-es amerikai világbajnokságnak egy megújult csapattal vágott neki. Az elsősorban az 1992-es BEK-győztes Barcelonára épült társaság nem is vallott szégyent. A csoportból simán lépett tovább, a románokat korábban 4-1-re legyőző svájciakat 3-0-s könnyed „ujjgyakorlattal” intézte el, ám az olasz csapat egy „Baggiónyival” jobb volt (1-2). Clemente erénye, hogy az általa összekovácsolt társaság masszívságával az angliai Európa-bajnokságon is tündökölt, s az már a déliek pechje, hogy a veretlenül megvívott csoporttalálkozók után a játékvezetők által is támogatott angolok keresztezték útjukat: a negyeddöntőben Kikót és Amort is szabálytalanul állították meg a tizenhatoson belül, ám a francia Batta sípja néma maradt. Végül 0-0 után büntetők döntöttek, s ezt az angolok nyerték.
Franciaországban a balszerencsét nagyképűség előzte meg – s kijelenthető, hogy utóbbi lett Clementének (és csapatának veszte). A Nigéria ellen eltékozolt előny (2-3), illetve a Paraguay elleni tehetetlenség (0-0) után a bolgárok 6-1-es legyőzése senkit sem érdekelt. A nagy reményekkel érkező Spanyolország ismét idő előtt búcsúzott, s a blamát Clemente nem élhette túl. A helyére érkezett Camacho nem finomított sokat elődje játékfelfogásán, ám keze alatt Raúlék inkább felvállalták a bátor támadójátékot – s ezzel a 2000-es belga-holland Eb egyik titkos favoritjává váltak.
A norvégok elleni kínlódást (0-1) követően Szlovéniát könnyedén múlták felül (2-1), majd gólzáport rendeztek a jugoszlávokkal (4-3). Ám a nyolc között az örök „mumus”, Franciaország taktikában és akaratérvényesítésben is jobbnak bizonyult. Ami nem lett volna nagy baj, ám Raúl 90. percben kihagyott tizenegyese annál inkább. A franciák folytathatták, a spanyolok pedig a kivívott szimpátia ellenére csalódottan zártak egy újabb tornát. A 2002-es világbajnokság nem a szerencsén, s nem is a játéktudáson-felfogáson múlt. A spanyolok (és az olaszok) ellen Dél-Korea javára elkövetett „bírói csúsztatás” minden idők egyik legszomorúbb ügye a labdarúgásban: tény, hogy Raúlék, vagy Tottiék is messzebb juthattak volna.
A 2004-es Európa-bajnokságra már óvatosabban készült a Camachót váltó Inaki Saez által felkészített csapat. A játékos-anyag ezúttal (is) parádés volt, a selejtezők során is tétovázó, olykor rossz döntéseket okozó Saez által Clemente-módra kitalált defenzív taktika kevésbé. Az oroszok elleni találkozón működött ugyan, ám a kőkemény görög védelem ellen nem, s a 4 pont ellenére sejthető volt – az első találkozón lépéshátrányba kerülő portugálok elleni presztízsmeccs döntő jelentősége valószínűleg nem a spanyoloknak kedvez majd. A svéd Frisk ugyan kifogástalanul vezette a mérkőzést, a lelkes hazaiak játéka ellen azonban a spanyoloknak nem volt ellenszere, így az 1988-as Eb után ismét a csoportküzdelmek után kényszerültek távozásra. A balul sikerült torna után Saez ment, s a nála lényegesen keményebb karakterű egykori Atlético-játékos Luis Aragones lett az új kapitány.
