Furcsamód a francia politikai elit szája íze szerinti döntést hozott az idén a Nobel-díj bizottság, amikor a saját népe nacionalizmusát elítélő Orhan Pamuk török írónak ítélte az irodalmi elismerést. A francia törvényhozás éppen a díjátadás napján fogadta el azt a törvényt, amely az ottománok által elkövetett 1915-ös örmény népirtás tagadását bűncselekménynek minősíti. A 2006-os Nobel-díj üzenet volt Ankarának, de egyben jelzés a Törökország uniós csatlakozását ellenzőknek is. Pamuk díjazása évek óta téma volt. Kézenfekvő (bár talán kissé bárdolatlan) megoldás lett volna például tavaly kitüntetni, amikor az írót a honi büntetőtörvénykönyv alapján a törökség elleni lázítással vádolták. Akkor azonban, az iraki megszállás, az iráni nukleáris fejlesztések övezte világban, inkább az Amerika-kritikus brit írót, Harold Pintert honorálták. E példákból is látszik: az elismerés a svéd akadémia részéről gyakran politikai üzenet is.
Rendszerek ellen
A bolsevik életformáról írt Zsivago doktor szerzője, Borisz Paszternak egészen felvillanyozódott, amikor 1958-ban megtudta, hogy neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Azonnal táviratozott Stockholmba: „Végtelenül hálásan, meghatottan, büszkén, meglepve, zavarban.” A hidegháború idején a díj nyílt politikai állásfoglalás volt, és feltehetőleg nem látta ezt másként az orosz kultúrpolitikai gépezet sem, merthogy az író néhány nappal később, meglepetésre, elhatárolta magát a nyugati elismeréstől.
A szovjet rendszert kritizáló életművéért díjazták 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicint is, akinek azonban nem merte elhagyni hazáját, hogy átvegye a díjat. Két év múlva egy svéd újság Szovjetunióba akkreditált tudósítója csempészte ki az átadási ceremóniára írott beszédét, amelyben utalást tett a gulágokról készülő önéletrajzi regényére is. A szöveg nyugati publikálása után Szolzsenyicint otthon teljesen ellehetetlenítették, végül 1974-ben – A Gulag szigetcsoport külföldi megjelenését követően – kiutasították az országból.
Ugyancsak a szovjet rendszert kritizáló írásai miatt díjazták 1980-ban Czesław Miłosz lengyel költőt és prózaírót, majd egy szimbolikus esztendőt, a George Orwell diktatúrákat támadó, világhírű regényének is címéül szolgáló 1984-et, szintén egy szimbolikus figura kiválasztásával tett hangsúlyossá a Nobel-bizottság. Ekkor a még szovjet csatlós Csehszlovákia egyik ellenzéki költőjét, Jaroslav Seifertet találták méltónak az elismerésre.
Aktuális motívumok
Ahogy a hidegháborúnak vége szakadt, úgy tekintett egyre bátrabban aktuálpolitikai színterek tehetségei felé az akadémia. A dél-afrikai apartheid széthullásakor, nem sokkal Nelson Mandela szabadon bocsátása után, 1991-ben a rasszizmus ellen fellépő írónőt, Nadine Gordimert emelték a világirodalmi piedesztálra, 1995-ben pedig, amikor az északír-angol béketárgyalások megrekedtek, úgy határoztak: az ír Seamus Heaney lesz az év kiemelkedő író-személyisége. Az ezredfordulón a Franciaországba menekült kínai Kao Hszing-csien kapta a Nobelt, főként az Egy ember bibliája és a Lélek-hegy című elbeszélései alapján. A kommunista Kínát elhagyó szerzőt párizsi kortársai „kiemelkedő liberális figuraként” jellemezték, aki „teljesen kivonta magát bármiféle, különösen ideológiai természetű hatás alól”.
Az elismerésről döntő bizottságot 2004-ig vezető Espmark Kjell svéd akadémikus magyarul is megjelent könyvében elismeri, hogy Alfred Nobel többféle módon értelmezhető végrendelete miatt szinte két évtizedenként változik a díjosztó politika. Nobel ugyanis úgy rendelkezett: olyanokat kell honorálni, akik az egész emberiség érdekében cselekedtek. Ezért az irodalmi ítészek gyakran a személyiséget díjazták, nem a műveket.
