Mindig is utáltam autópályán vezetni, mert ugye semmi nem történik, a gyorsabb megelőzi a lassabbat, a kanyarok sugarát nagymamáknak tervezik, a kiírások sem túl izgalmasak. Mexikói autópályán utazni azonban egyáltalán nem olyan ingerszegény, mint Európában! Ezer veszély és kaland, többesélyes versenyek és ádáz viadalok színhelye ez! Kezdjük mindjárt ott, hogy ki mehet fel az autópályára? Mindenki! Traktor is? Igen! Biciklis is? Igen! Mindjárt sokkal érdekesebb az egész. De ez még semmi. Egy csomó olyan dolog van itt, ami otthon elképzelhetetlen. Például, rongyolsz az autópályán és egyszer csak piros a lámpa. Vagy jön egy zebra. Vagy vasúti átjáró fénysorompóval. Vagy olyan kanyar, hogy 80-nál megfarol az autó. Ami viszont tiszta horror, az a megfordulási lehetőség. Egyszer csak megszakad a szalagkorlát és ki van írva, hogy “retorno”. Először azt gondoltam, ez valami vicc, de hamar az arcomra fagyott a mosoly, amikor nagyívben elém farolt egy bogár balról. Kislány átszalad keresztben, a leállósávban fociznak és úgy általában mindenki a belső sávban közlekedik, különösen két típus: bármilyen autó, amit nő vezet valamint platós kisteherautó, amit bajuszos, kalapos férfi kormányoz.
Ezeket csak páncélököllel lehetne onnan kilőni. Persze mindez merőben új lehetőségeket nyit meg, hiszen a jobb szélső sávban autózni igazi macsóknak nagyon ciki, így az gyakorlatilag üres. Nyilván több sem kell egy lelkes magyarnak. A sebességkorlát 110 km/h, radart még nem láttunk. Van durvább: rendőrkocsi rááll a felezővonalra 110-zel, mögötte 5 kilométeres sor – nyilván senki nem vállalja be az előzést. Az autópályadíjak szerintem visszakézből ütik a hírhedt M5-öst, kb. 20 Ft/km, se kártya, se matrica, csak készpénz vagy ott a retorno.
Elmenni, csak úgy
Már sokadszor találkozom azzal az érdekes jelenséggel, hogy megkérdezem a helyi erőket, hogy néz ki ez vagy az a szomszédos ország, vagy akár egy másik város 200 km-re Mexikóvárostól és az a válasz jön, hogy “nem tudom”.
Ezt először bunkóságnak, vagy érdektelenségnek fogtam fel, aztán rájöttem, hogy itt gyakorlatilag még nem divat a turizmus, vagyis az, hogy pénzt költök arra, hogy különösebb ok nélkül elmenjek akárhová, pláne nagyon messze, nagyon sok pénzért. Azért otthon már 20-30 éve is teljesen normális dolog volt, hogy elmegyünk “cseszkóba”, esetleg „görögbe” (vagy legalábbis álmodtunk róla), de itt a népesség döntő többsége soha sehol sem volt a saját szülővárosán kívül. Fel sem merül, hiszen azon törik a fejüket, hogy meglegyen az esti betevő.
Liberális vallás
Tekintve, hogy az itteniek elég erősen katolikusok, egy taxi vagy busz műszerfala sem viríthat Szűz Mária nélkül, hiszen bármi történhet, szóval ideje már, hogy néhány szót ejtsek a vallásról is. Hogy az egyház mennyire fontosnak tartja egy százmilliós ország merev katolikus mivoltát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előző pápa őszentsége (Juan Pablo II) öt alkalommal tisztelte meg jelenlétével a Guadalupe székesegyházat, amit a nyáj nyolcméteres egész alakossal díjazott. Az egyszerre 2000 főt is befogadni képes grandiózus székesegyház története egyébként említésre méltó. Itt mindig is templom állt, aztán persze jöttek Cortesék és legyalulták. Viszont egy helyi kisfiúnak megjelent Mária a dombtetőn – nem hittek neki, visszament és a Szűzanya egész alakos, kék bársonyköpenyes (arany szegélyes) képmása beleégett a pulcsijába. Az ominózus ruhadarab most is látható az oltár felett.
Ami szintén meglehetősen furcsa az az, hogy annak idején a misszionáriusoknak mindennél fontosabb volt a térítés, bármi áron, minden eszközzel. Most az inkvizíciót hagynám is, lényeg, hogy az őslakosok nem igazán akarták pikk-pakk elhagyni az ősi vallásukat és szokásaikat, így azokat az egyház “befogatta” és integrálta. Mindenkinek jó ez így, igaz, hogy 1-2 ponton kicsit tágan értelmezik a tízparancsolatot, de hát inkább legyen négyesem a lottón, mint hogy ne legyen szelvényem egyáltalán, ugye. Kicsit furcsán hatnak így az étel és egyéb áldozatok, a templom térden csúszva való megközelítése, a hihetetlen csicsaszuvenír-vásár stb. Mondjuk a hat-másodpercenkénti keresztvetés és”sajátgyűrű-csókolásra” már a szemem sem rebben, még ha azt az éppen a piroson áthúzó busz sofőrje is követi el. Azért a hologramos kacsintó Jézus kicsit kemény…
Piálás a vízen
Magas szinten áll erre felé az esküvő-fetisizmus is, esküvői ruha vásárlásához például egy egész utcányi bolt áll rendelkezésre, hétvégente teljes harci díszben pompázó párokat fotóznak a város minden, valahogy kinéző pontján. Voltunk még egy szülinapi „ereszdelahajamat”-on is, de ezt sajna fel kell vezetni egy kicsit. Szóval ugye Mexikóváros annak idején tó volt, aztán kezdték hordani bele a földet, hogy lehessen gátlástalanul terjeszkedni, egészen addig, míg már csak egy egészen kicsi rész maradt az “úszó kertekkel” és akkor illetékes elvtárs úgy gondolta, hogy adjunk egy kicsit a világörökségnek is! Így született a Xochimilco [szocsimilkó] floating gardens (azaz lebegő kert), megőrizve még indián időkből az akkori növénytermesztési módszereket.
Ez abban állt, hogy cölöpöket vertek le a tóba téglalap alakban, a közepét meg feltöltötték földdel, illetve tőzeggel. Ezen aztán lehetett termelni bármit és az így született “ágyások” között aztán csónakkal (trajinera) lehet közlekedni, amit a gondolákhoz hasonlóan egy hosszú farúddal lökdösnek. Szóval olyan, mint Velence, de azért mégsem. A helyi erők hamar felismerték a dologban rejlő lehetőségeket és kitalálták a sikerreceptet: 1 trajinera + 20 ember + 1 köbméteres hűtőláda tele Coronával és Tequilával = teljes lealjasodás. 
Ennél fogva a turistáknál lelkesebben már csak a helyi tizen-huszonéves nyikhajok gondoláznak. Természetesen azonnal kiépült a kiszolgálóipar is, mindent, ami szem-szájnak ingere meg lehet vásárolni a vízen is. Hamar felbukkannak a piáscsónakok, a kajáscsónakok, a szuveníroscsónakok, de a zenekar-csónakok sem ritkák. Ezek aztán ‘rácuppannak’ az anyahajóra és lehet rendelni, amit akarsz. Ez főleg akkor jövedelmező üzlet, mikor a vendégsereg már tajt részeg.
