Az 1. gázkútnál történt 1969 májusában. A kezelők tartózkodására szolgáló lakóbódéban berobbant az ott szabálytalanul tárolt festék, és a szétfröccsenő anyag betakarta a bent ücsörgőket. Fáklyaként égő emberek rohangáltak az udvaron. Egy se élte túl.
Egy olajos mérnök, Oláh Ernő mélázott ezen a tragikus történeten 2022 tavaszán, amikor Algyőn riportoztuk Csatatér rovatunkban az országgyűlési választást felvezető kampányt.
Eltelt két és fél év, míg írásunk a minap az ország másik felén élő ifjabb Baji Béla elé keveredett, aki levelet írt nekünk: „Az imént olvastam a cikket Algyőről A község, ami alól kiszivattyúzták az olajat, mégsem nyelte el a föld címmel. A cikk említ egy 1969 májusában történt balesetet az 1. gázkútnál. Azt hiszem, a történet egy kis kiegészítésre szorul, mert nem egészen úgy történt az eset, ahogy azt ön megírta. Amennyiben érdeklik az ügy részletei, kérem, tiszteljen meg válaszával.”
Hamarosan megtudtuk, hogy ifjabb Baji Béla 1969 augusztusában született; az édesapja, szintén Baji Béla, az ötvenöt évvel ezelőtti algyői robbanás áldozatainak egyike, mindössze huszonegy éves volt a szerencsétlenség idején.
És most Algyőre autózunk, az 1. gázkúthoz ifjabb Baji Bélával.
Sose járt ott. Annyit derített ki, hogy a kút rég kimerült, lezárták, csak egy elrozsdált tartály maradt vissza, azt is benőtte a nád, a kóró meg a csipke. De hát mégiscsak az az a hely, ahol, ugye.
Leparkolunk a 47-es út mellett, bolyongunk félórát a cserjésben, de csak egy táblát lelünk, ami jelzi, nem lehetünk messze a céltól. Béla beáll egy fotóra, aztán bezörget a helyi Mol-parancsnokságra, ahol azt az ígéretet kapja, hogy a szükséges engedélyek beszerzése után egyszer majd felkeresheti a helyet, ahol annak idején halálra égett az édesapja. Üzemi területen járunk, jogos a szigor.
Béla már felnőttként próbálta összerakni, mi történt a tragédia napján. Azt mondja:
A teljes igazságot sose tudjuk meg, hiszen a főszereplők napokon belül mind meghaltak, köztük az édesapám is. Az én verzióm egy rekonstrukció, amit a család elmondása és az Algyőn dolgozó olajosok személyes élményei, elbeszélései alapján bogoztam ki, mert a baleset idején még meg sem születtem, tehát saját személyes tapasztalatom nem lehet az ügyről.
Az előásott dokumentumok közül a legszemélyesebb Kuba Endre megrendítő visszaemlékezése.
„A Nagyalföldi Kőolaj és Földgáz Termelő Vállalat Szállítási Üzemegység dolgozója voltam. 1969. máj. 14.-én. 9h. 15-kor berohant egy gépkocsivezető, és jelezte, hogy látta, hogy ebben a pillanatban egy füstfelhő szállt fel az 1.-es gázkútnál, robbanás kíséretében. Kértem a szállításrendezőt, hogy azonnal értesítse a tűzoltókat, én pedig az ügyeletes kocsival a helyszínre robogtam.
A telepről kijutva már látszott, hogy egy kisebb lakókocsi ég. Ez egytengelyes, kettőkerekű, vontatható, zárt, ablakos jármű volt. Ebben tartózkodott rendes körülmények között a kút kezelője. Egy percen belül odaértem. A következő látvány fogadott: a kis lakókocsi teljesen lángban állt. Előtte pár ember mozgott. Egy fő a fűben feküdt. Egy fiatal nő, K. Mária éppen egy kis törölközővel takarta el fedetlen testét, melyről a műszálas ruhája teljesen leégett. T. Endre technikus és a többiek ing nélkül, tétován álldogáltak a fák között. A fűben fekvő fiatal férfiről leégett a ruha, ő volt a legsúlyosabban megsérülve. Az égési sérülése olyan erős volt, hogy amikor a mentőknek segítve az ágyra emeltük, a jobb karját csuklójánál és a hónaljánál megfogtam, emelés közben a bőre beszakadt, vérezni kezdett. A haja, szemöldöke leégett. Sz. Lászlónak hívták, aki gáztechnikus volt, most végzett az iskolában. Sérülése annyira súlyos volt, hogy sajnos még aznap elhunyt.
A legkevésbé sérült személyt, akit sokáig agitáltam, hogy igenis be kell mennie a klinikára, mert szüksége van orvosi segítségre, őt ismertem, B. Bélának hívták, ő is fiatal technikus volt, aki nemrégen alapított családot. Agitálásom eredményes volt, elfogadta érvelésemet, beült az általam jelölt kocsiba, holott állandóan emlegette, hogy semmi baja! A nadrágján nem volt láthatóan sérülés, égésből származó nyom. Az ingét levetette, mert égni kezdett. A haján és a szemöldökén alig észrevehető pörkölési nyomok voltak. A karjain, mellkasán, hátán enyhe piros, napégette foltokra emlékeztető bőrfelület volt a jellemző. Ekkor is állandóan a K. Duci barátom járt az eszemben, hogy vele mi is történt. Az egyik erőteljes tehergépkocsivezetőt megkértem, hogy üljön be a sérült mellé az ajtó elé, nyomatékosan felhívtam a figyelmét, hogy ügyeljen a betegre, mert meggondolatlan cselekvésre is képes lehet, ha sokkba esik. A „csukott” UAZ vezetőjének megmondottam, hogy ha a mentővel találkozik, jelezzen neki, és a sérültet adja át! Hálát adtam a teremtőnek, hogy így előrelátó voltam, mert a körtöltéshez érve a sérült váratlanul felkiáltott, majd ki akart ugrani a kocsiból, kiabálta, hogy így nem akar tovább élni, de az erős ember lefogta, rövidesen a mentőknek sikerült átadni. Még aznap helikopterrel a budapesti Honvéd Kórházba szállították, de sajnos őt is elvesztettük. Mind a hat sérült elhunyt, nem élték meg a két hetet.
A baleset előzményei a következők voltak. A gázkút sok gazolint termelt, a kút kezelője seftelt a benzinként is felhasználható üzemanyaggal. A lakókocsiban szabálytalanul tároltak két 20 literes marmonkanna gazolint. A lakókocsiban csak a kút kezelője tartózkodhatott volna, ennek ellenére hatan voltak bent. Társalogtak! Dohányoztak a tilalom ellenére! Ismerős az eset, amikor a fiúk, csinos lányok jelenlétében mindig is bizonyítani akarnak. Nem olyan veszélyes a gazolin. Szó szót követett, amikor az egyik fiú tüntetve kinyitotta az egyik kannát, mutatva, hogy ez nem annyira veszélyes. A kannák az ajtó mellett voltak elhelyezve. A kinyíló kannából a gáz kiáramlott, cigarettától belobbant. A nyitott kannából égő gazolinsugár elzárta az ajtó kijáratát, és csak azon keresztül lehetett menekülni a szabadba. A kislány annak a fiúnak a menyasszonya volt, aki a kannákat akarta elvinni. A kút kezelőjére várakoztak a kocsiban, aki rövidesen futva megérkezett, de későn. Őt több évre kivonták a forgalomból, nem valószínű, hogy még fog gazolinnal üzletelni.”
Kuba Endre írását másfél évtizede olvasta ifjabb Baji Béla, és neki is levelet küldött.
„Kedves Kuba Úr! Engem Baji Bélának hívnak. Annak a bizonyos B. Bélának a fia vagyok, akit Ön az algyői 1-es gázkútnál történt tűzesetet tárgyaló cikkében megemlít. Valószínűleg Ön az utolsók közt van azok közül, akik még életében beszéltek az édesapámmal. A család, illetve a nagymamám elbeszélése alapján úgy vélem, hogy a történet némi kiegészítésre szorul.
Apám a kérdéses gazolinrobbanás idején valóban a lakókocsi ajtajában, kívül helyezkedett el, így a robbanás hője közvetlenül nem érte, érhette a testét. A lökéshullám kivetette őt a kocsin kívülre. A felsőtestén található égési sérülések, amiket Ön »enyhe piros, napégette foltokra emlékeztető bőrfelület«-nek vélt, később keletkeztek. Mikor magához tért, és látta a lángoló kocsit, felállt és beszaladt a kocsiba, hogy segítsen kiszabadulni a még bent lévőknek. Mindenkit sikerült kiszabadítania. Óriási lángok lehettek, mert a későbbi orvosi jegyzőkönyv szerint testének több mint 80 százaléka megégett. Amit Ön bőrpírnak vélt, az valószínűleg a csupasz húsa lehetett. Az inge azért nem volt már akkor rajta, mert a bőrével együtt leszedte magáról, annyira ráégett a testére. Tény, hogy nagyon erős jellemű ember volt. Azt mondják, akik ismerték őt is, engem is, hogy hasonlítok rá. Nem csak testileg, de a jellemvonásaimat tekintve is…
Mai napig nem tudja a család, hogy akkor miért ment be oda abba az égő kocsiba kihozni a bent rekedt embereket. Talán a sokk hatása, nem tudom. Lehet, hogy bűnösnek érezte magát (hiszen biztos vagyok abban, hogy tudott a gazolinügyletekről). Talán megijedt a felelősségre vonástól, nem tudom. Tény, hogy még most is élhetne az apám, ha akkor nem megy be oda abba a tűzbe. Tény, hogy nekem nem kellett volna apa nélkül felnőnöm, ha ez a szerencsétlenség akkor nem történik meg. Akik bent égtek azokon úgysem lehetett már segíteni. A balesetet követően még életben voltak, de a testük annyira megégett, hogy az orvostudomány akkori állása szerint gyakorlatilag menthetetlenek voltak. A bőrátültetés akkoriban még gyerekcipőben járt.
Mondja meg nekem valaki, miért kellett még egy embernek meghalnia akkor? Miért éppen az én apámnak? Nem volt elég 5 élet? Még egy kellett?
Kisgyerek koromban, ha kilátogattam Algyőre, ha anyám éppen nem tudott kire hagyni, mellőle gyakran elcsavarogtam. Minden érdekelt ott. Rosszalkodtam is biztosan, de csak annyira, amennyire egy kisgyerek rosszalkodik. Minden magas építményt megmásztam, amire fel lehetett mászni. Felmásztam az ebédlő épületének kéményére, a víztoronyba, mindenhová. A víztoronyról személyesen a Juratovics Úr (annak idején elvtárs, bár nem emlékszem rá, hogy így hívták volna) hozott le. De leszidni soha senki sem szidott le ezekért a tettekért, pedig megérdemeltem volna. Nem volt olyan csínytevésem, amit ne néztek volna el nekem. Kiváltságos helyzetben voltam. Ha Algyőn jártam, bármikor bemehettem a »vezérrel« játszani, senki sem szólt rám érte. Akkor még nem tudtam, nem értettem, hogy ez miért volt. Csak később értettem meg, hogy én egy árva gyerek voltam, akinek megégett az apja. Most 40 éves vagyok, de még most sem értem, hogy miért kellett ennek így alakulnia. Miért nem lehettem én olyan, mint a többi gyerek? Miért kaptam én nagyobb télapócsomagot az ünnepségen, mint a másik? Ezt magyarázza meg nekem Kuba Úr, ha tudja!”
Kuba Endre válaszolt:
„Kedves Ifj. Baji Béla! Megrendülve olvasom újra meg újra visszaemlékező sorait. Nem volt könnyű a borzalmas helyszínen látva munkatársaimat, súlyosan sérült állapotban. Feltűnő volt, az akkor fiatal, életerős édesapja, aki addig egyedül intézkedett, abban a borzalmas helyzetben. Először a tűzoltók érkeztek meg, míg a mentők csak később. A sérültek közül szinte sértetlennek tűnt az édesapja, kivel hosszasan elemeztük a kialakult helyzetet. A beszélgetésünk alatt észleltem, láttam a már leírt sérülését, felhívva a figyelmét, hogy az orvosi ellátás feltétlenül indokolt. Nagyon is elszomorító, ha egy gyermek szerető szülőt hiányolva serdül fel.”
*
Béla Kelenföldön ült be mellénk, Környéről vonatozott fel, ott él és dolgozik tizenéve; szabadnapot vett ki az algyői kiránduláshoz.
Emlékezik. Most épp hangosan. Nyilván sok ezerszer végiggondolt, tisztára csiszolt mondatok hangzanak el. Mintha dokumentumfilmet narrálna.
Szóval mesél, s egyúttal pontosítja a 2022-es riportunkat.
„Az 1. gázkút a Szeged–Algyő közti főútvonal mellett helyezkedik el, tehát elmondható, hogy frekventált helyen van. Mint minden gázkutat, négyzet alakú drótkerítés vette körbe, nincs tehát semmilyen udvar, ahol »fáklyaként égő emberek rohangáltak« volna. A gázkút mellett volt kihelyezve egy egytengelyes, kétkerekű, vontatható, deszkával burkolt, úgy háromszor háromméteres lakókocsi, acélvázas felépítménnyel, hogy a kútkezelő ott át tudjon öltözni, és ne a szabad ég alatt kelljen dolgoznia. Tehát nem egy bódé. Áramot lehetett hozzá csatlakoztatni, volt benne világítás meg egy hősugárzó a helyiség téli fűtésére. A kitermelt szénhidrogén összetételét rendszeres időközönként ellenőrizni kellett, mert a gáz összetétele folyamatosan változott. Ami a földből kijön, nem homogén ám, hanem különböző hosszúságú szénhidrogénmolekulák keveréke, legtöbb benne a metán, aztán valamennyi propán, bután, és egyre hosszabb szénhidrogénmolekulák jönnek, amik a hosszuk miatt egyre inkább válnak folyékony halmazállapotúvá. Az első ilyen folyékony frakció a gazolin, ami még mindig nem egynemű, van benne propán, bután, könnyű- és nehézbenzin, ami, különösen meleg környezetben, könnyen párolgó, rendkívül gyúlékony, veszélyes szénhidrogénkeverék. A gazolin a gázkitermelés egyik mellékterméke. A kútkezelő többek között a gázban található gazolin mennyiségét mérte laboratóriumi eszközökkel.
Algyőn a parasztemberek tulajdonában lévő gépkocsik jó része kétütemű Trabantokból és Wartburgokból állt, amik alkalmasak voltak arra, hogy ezzel a melléktermékként keletkező gazolinnal közlekedjenek. Csak egy kis motorolajat kellett hozzáadni, és már száguldott is vele az autó. Vagyis van egy korlátlanul rendelkezésre álló, pontosan ellenőrizhetetlen mennyiségben keletkező melléktermék, amihez az olajosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségben hozzájuthattak, és ugyanakkor van a lakosság részéről egy hatalmas igény arra, hogy olcsó üzemanyaggal hajtsák az autóikat. Azt hiszem, nem kell alaposabban kifejtenem, hogy ez mihez vezetett. Algyőn az összes paraszt az olajosoktól vásárolta az üzemanyagot, nyilván jóval olcsóbban, mint a benzinkúton. Az olajosok közül pedig, aki tehette, kihasználta ezt a fizetéskiegészítési lehetőséget.
Nyilván nem az irodisták, hanem azok, akik hozzájutottak a gazolinhoz, vagyis gyakorlatilag az összes műszaki dolgozó. Olajos, piszkos gépalkatrészek mosására használták. Odasétált az illető egy falból kiálló rézcsaphoz egy kannával a kezében, aztán teleengedte, majd elsétált vele. Ennyi. Senki sem ellenőrzött semmit, volt belőle bőven. A lakosság aztán szépen megvásárolta a kannák tartalmát az olyan frekventált helyeken, mint az 1. számú gázkút, ami könnyen megközelíthető hely volt, de mégsem volt nagyon szem előtt. Jöttek-mentek a kuncsaftok, és hordták az olcsó üzemanyagot. Így történt. Nem volt ott semmilyen festék, minek is lett volna? Mit festettek volna vele egy gázkúton? Két húszliteres marmonkanna volt egy asztal alatt, színültig töltve gazolinnal, ami arra várt, hogy jó pénzért cserébe valaki elszállítsa onnan. Mindaddig, míg egy »bátor ember« ki nem nyitotta a kanna zárókupakját.”
Kérdezzük Bélát: az édesanyja hogy viselte a tragédiát?
„Amikor megérkezett a távirat apám haláláról, a velem hat hónapos terhes édesanyám idegösszeomlást kapott. A családból az anyai nagymamám volt az egyetlen, aki megőrizte a józan eszét. Első dolga volt, hogy miután anyámat a szegedi idegosztályra szállították, ő Budapestre utazott. Soha korábban nem járt a fővárosban. Valahogy eljutott a Honvéd Kórházig, ahol az apám kezelését végző igazgató főorvost kérte, hogy a halottasházban megnézhesse az áldozatokat.
Amikor meglátta apám maradványait, annyit mondott: »Ezt az embert akarták maguk megmenteni? Maguk bolondok! Isteni szerencse, hogy meghalt, mert ha túlélte volna, az egész további élete szenvedésből állt volna.« Az orvos lesütötte a szemét és bólintott.
Apámat egy lecinezett bádogkoporsóba tették, majd egy másik, rendes fakoporsóba, amit halottaskocsi szállított le Orosházára. A temetésen egy hozzávetőleg tízszer tíz centiméteres üvegablakon lehetett megnézni apám arcát. A begyógyszerezett anyámat Orosházán, a nagyszüleim házánál a kőolajtól egy jól kiöltözött urakból álló küldöttség kereste fel. Ott volt a párttitkár, a szakszervezet képviselője, az üzemorvos, meg még ki tudja, ki nem. Rá akarták venni anyámat, járuljon hozzá, hogy abortuszt csináljanak nála, mondván, ilyen idegi terhelés mellett kizárt, hogy egy gyerek egészségkárosodás nélkül jöjjön a világra. A nagymamám sodrófával kergette ki a házból az urakat, akik mihozzánk többet nem jöttek. Az erős gyógyszerek hatásától magáról alig tudó édesanyám állandó felügyeletet igényelt, egyetlen percre se lehetett magára hagyni. Aztán lassan sikerült feldolgoznia a történteket, és én is megszülettem. Komplikációktól mentes, normális szülés volt. Anyámnak előre kellett néznie. Talán az előtte álló feladat, hogy egyedül kellett felnevelnie egy gyereket, az mentette meg az életét. A tragédia részleteiről bárhányszor kérdeztem is, mindig elzárkózott a válaszadástól. Ez nálunk a mai napig tabutéma, nem illik beszélni róla. Ezért is lepett meg, hogy most, amikor jeleztem neki, hogy újságcikk készül, kapásból beleegyezett a találkozásba.”
*
Béla édesanyja, Márta néni a hetvenötödik évét tapossa. Bács-Kiskun megyei, Csolyospálos melletti tanyáján jókedvűen, két cuppanós puszival fogad, meg azzal, hogy: „Tudom, miért jöttek, tessék csak kérdezni bátran bármit. Ötvenöt éve elmúlt, nincs már benne se titok, se fájdalom, legföljebb nosztalgia, az meg nem árt az embernek, ugyi.”
Régi istállót pofoztak ki szobává Márta néniék; a jászol helyén ágyvég, mellette vaskályha, fát dob a tűzre a mama, aztán székbe huppan, ölében album: „Na, gyerünk!”
