Tizenhat éves voltam, valamikor a hatvanas években, amikor eldöntöttem: zsaru leszek, semmi más.
Mitől támadt ez a nagy eltökéltség?
Simon Templar miatt. Ezt a tévés sorozatot falta akkor az egész ország. Roger Moore, a főszereplő tip-top elegánsan került elő a hatalmas bunyókból, mindig ő győzött, és döglött érte az összes magyar lány. Így már érthető?
Hogyne, így már tökéletesen.
∗
Varjasi Gábort az isten se zsarunak teremtette. Szülei mindketten tanárok, ötéves korától maga is irodalom- és zenerajongó volt, később irodalmi színpadokon lépett fel – egy farmeres, nyugatimádó srác, amolyan kívül-belül laza, igazi humán értelmiségiféle.
Talán soha nem került volna a pályára, ha az érettségi után, hatvannyolcban nem sorozzák be katonának. Persze ettől még nem lesz valakiből rendőr.
Csak hát hirtelen a nyakába pottyant egy lehetőség. Mivel a rendőrség és a határőrség állományában óriási volt a tiszthiány, a régi gárda, az ötvenévesek éppen leszereltek, és szükség volt az utánpótlásra, az arra alkalmas kiskatonáknak felajánlották, kiválthatják a sorkatonaságot egy kétéves BM tartalékos tiszti tanfolyammal.
Kalandvágyból jelentkezett.
Képzelje csak el: húszévesen a hosszú hajammal, gitárral a hónom alatt hirtelen a Zalaegerszegi Városi és Járási Rendőrkapitányságon találtam magam, mint nyomozó alhadnagy. Ezen még én magam is meglepődtem. Mert persze lövésem sem volt a nyomozó szakmáról. Viszont az egész kapitányságon csak nekem volt rendes, nappali tagozatos érettségim, fogalmazni is jól tudtam, sokszor rám bízták hát a jelentések írását meg egy csomó más adminisztrációt. Hervasztó dolog egész nap gépelgetni, Simon Templartól sem ezt láttuk.
De azért mindenkinek lehet szerencséje. Némi hányódás után egy tapasztalt bűnügyi nyomozótiszt mellé osztották be. Bálint bátyó (így hívta a mesterét az ifjú nyomozósegéd) sem bajlódott anno sokat a középiskolával (később elvégzett talán valami gyorsított tanfolyamot vagy iskolát), művelt embernek sem lehetett mondani, viszont két dolog is jellemezte: a fifikás agy és az empatikus készség. Úgy is hívta mindenki: „Egerszeg Columbója”. Varjasi Gábor mellette nőtt fel, így lett belőle igazi zsaru, a zalai Columbo. Mondjuk azt, hogy a Roger Moore-os elegancia vágyott álmából a gyűrött zalai ballonok reális világába csöppent.
Bálint bátyótól tanulta meg például a pörgetéses technikát. Hogy az micsoda? A kihallgatások során megismerni a bűnöző delikvens személyiségét, beszéltetni és beszéltetni, sok cigit elszívni együtt, viccelni vele, kávéval is kínálni, és közben abba az irányba vinni, amerre a kihallgató tiszt akarja. Szóval locsogni-fecsegni, és közben iszonyatosan figyelni, főleg arra, merrefelé nem akar elmenni az a gyanúsított. Mert esetleg éppen ebben rejlik az ügy kulcsa.
Idővel már össze se kellett néznünk a bátyóval, spontán vettük át egymástól a szót, cserélgettük a szerepeinket, egyikünk dumáltatott, a másik közben töprengett és figyelt: aha, itt lehet fogás az emberen. Na, ez a pörgetős kihallgatás. Mire leült velem szemben az a gyanúsított, addigra – mivel erősen készülni kell egy ilyen kihallgatásra – néha többet tudtam róla, mint ő saját magáról. De persze közben úgy teszünk, mintha semmit se tudnánk. Ez benne a kunszt.
Hát, ez tényleg teljesen columbós nyomozási technika – jegyzem meg. Érdekes, hogy még az évjárat is egybe esik. Persze nem Los Angelesben vagyunk, hanem Zalában. Tényleg, a hetvenes-nyolcvanas években milyen jellegű bűnügyek fordultak elő errefelé?
Mackó lovasszánon
„Jellemző volt a betörés, a rablás, a lopás, a markecolás. Különböző, erre szakosodott bandák működtek a megyében, és mondhatom, nem csak hülyékből álltak. Az egyik ilyen bűnöző csoport már 76 betörést hajtott végre, de nem tudtuk elkapni őket. Többek közt téeszek páncélszekrényét vették célba, mégpedig mindig fizetésnap előtti este, hogy biztosra mehessenek. Akkor még nem volt divat biztonsági őr alkalmazása, a fizetések banki átutalása sem. Az is előfordult, hogy nem sokat cicóztak a soron lévő páncélszekrénnyel: mivel nem akartak zajt csapni a felfeszítésével, éjjel kibontották a falat, és egy lovasszánnal vontatták el a mackót, hogy aztán valami távoli erdőben fejszével verjék szét. Elmeséljem az utolsó akciójukat?”
Azt bizony szívesen hallanám.
„Na, az egy kocsma kifosztása volt, talán még a hetvenes évek közepén történt. Elvitték persze az egész kasszát, az értékes italkészletet is kipucolták. Meg amit még találtak. Többek közt a gazda legálisan tartott vadászfegyverét is. Ez utóbbi nagyon súlyos tettnek számított a hetvenes években, szinte politikai ügynek. Fegyvert lopni! De hiányzott a bizonyíték, mert a puskát nem találtuk meg. Közben mindegyik gyanúsítottunk vadul és rutinosan tagadott, keresztbe-hosszában teleaggatták egymást alibikkel.
Volt köztük egy nagyon derék, okos fiatalember is, aki a Narancs névre hallgatott. Ambiciózus kölök volt, esti gimnáziumba is járt, pedig a legszegényebb cigánytanyán nőtt fel. Kifejezetten megkedveltem a srácot, jóravaló gyereknek látszott, és borzasztóan sajnáltam, hogy ilyen ügyekbe keveredett. Egyébként az elfogatása környékén született egy kisfia. Miután mindenről az égvilágon nagyon jól elbeszélgettem vele, elcigizgettünk együtt, és egyfajta bizalmi kapcsolatba kerültünk, intelligens srác lévén, ő volt az összes gyanúsított közül az egyetlen, aki, megértette, hogy az egész ügyben a fegyver a legfontosabb, azt meg kell találnunk. Ha a pénzt meg a többit nem is, a társait sem kell beköpnie, de ezt az egyet muszáj. Nagy volt a külső nyomás, összesen három napom volt rá. Ha eredménytelen a kihallgatás, el kell engednünk a gyanúsítottakat.
Ajánlottam neki egy üzletet: Ha megmutatja, hová dugták a puskát, én elintézem, hogy a karjába vehesse az újszülött gyerekét. Ez teljesen szabálytalan ajánlat volt a részemről, ilyet rendőr elvileg nem tehet. Mind a ketten tartottuk a szavunkat. Egy budihoz vezetett el minket, oda dobták be. Utána már nem volt nehéz felgöngyölíteni az egész veszélyes bandát. A végén Bekes Bálint bátyó kezet nyújt nekem, azt mondja: gratulálok, a tanítvány túlszárnyalta a mesterét. Azóta sok kitüntetést kaptam, de ez a mondat volt életem fődíja. Egyébként, amikor ez a fiú kijött a sittről, felkeresett és hozott nekem ajándékba egy üveg whiskyt. A Bátyó, a mesterem sajnos már nem ihatott belőle, mert addigra eltemettük szegényt.
Varjasi Gábor mintha barátságban lenne a bűnnel, mintha kedélyesen, otthonosan kezelné azt. Tényleg, mit gondol róla?
„A bűnelkövetés az emberi természet része. Kész. Persze nem csak kedélyes, whiskyzős betörők vannak, hanem olyan ügyek is, ahol szóba se jöhet a zsaru empátiája. Agyonszurkált testek, örökre tönkretett családok, megerőszakolt kiskorúak, félig agyonvert asszonyok. Az a halálra éheztetett kisgyerek például, akinek a boncolásán hivatalból kellett jelen lennem, örökre beleégett a retinámba. Az igazságügyi orvosszakértő megpróbált tanítani: csak azt a testrészt kell nézni, amit éppen boncolnak, ne az egészet. Honnan is tudhatta az a szakértő, hogy nekem otthon egy ugyanilyen korú kislányom van? Az ilyen ügyek után nem szabad egyenesen hazamenni, nem szabad hazavinni azt, amit láttál. Nagyot kell előtte sétálni, vagy akár bedobni egy felest. Ezt is tanulni kellett. Viszont annál erősebb a késztetés meg az elszántság, hogy egy ilyen bűnözőt vagy gyilkost megfogjak. Hogy soha senkivel ne ismételhesse meg a tettét. Ilyenkor aztán kőkemény tudok lenni.”