10. A Tompa utcai pad a magyar politika színezőfüzetévé alakul
Nem tudunk többet mondani a magyar közéletről annál, amit magáról mond azzal, hogy egy utcai padot tett a saját Jeruzsálemévé. Azt a várost, ugye, a judaizmus, a kereszténység, valamint az iszlám egyaránt szent helyként tartja számon, s ahogyan a magyar kereszténységnek Tóth Gabi jut a Jeanne d’Arc-sorból, ahogyan a magyar futballnak zenészből a Manchester City-fan, oasises Gallagher testvérek helyett a wannabe FTC-drukker Gáspár Győző esik le, úgy a magyar politikának a kulturális feszültségektől vibráló, a történelmi emlékezetet minden téglájával őrző, irtózatos fájdalmakat, továbbgondolhatatlan igazságokat, elemi hűségeket cipelő valóság helyett egy IX. kerületi utcabútor marad játszótérnek, ami persze úgy aránylik a jeruzsálemi mindenséghez, ahogyan Farkas Flórián polgárjogi küzdelme Martin Luther Kingéhez.
Tehát az történt Ferencvárosban, hogy az Amnesty International önkéntesei a Pride-hónap alkalmából szivárványszínűre festettek egy padot, amit az FTC-szurkolók zöld-fehérre pingáltak, hogy aztán az eredeti alkotók újra sokszínűre változtassák. Minden fordulat ismertetésétől kegyeleti okokból eltekintünk, ám jelezzük, fellépett még a piros-fehér-zöld változattal a Mi Hazánk, a padot le is fóliázták, a helyszínen megfordult a Kutya Párt és a Betyársereg egyaránt, megjelent még szivárványos szék, piros-fekete kockásra, azaz tanártüntetésesre festett pad, végül az önkormányzat egy zöld bútorral zárta a vitát úgy, hogy végül az „A kutya családtag” konklúzióra jutottak, ami pedig tényleg a tökéletes karikatúrája a politika legvalódibb jelentésének.
Ha egyetlen sort sem írunk ehhez a hevenyészett kronológiához, akkor is szépen mutatja, olykor mit is gondolunk mi politikának, s hány ember életét érintik az ügyek, amikre fókuszálunk. Persze annyiban azért nem érdektelen az eset, hogy állítólag komoly aggodalom alakult ki a francia szimbolisták körében amiatt, hogy a magyar politika végül kihívója lesz a francia költészetnek, s nem Baudelaire, Verlaine vagy Rimbaud nevéről emlékszünk majd a szimbolizmusra, hanem a honi politika különleges figuráiról, akik szobrokon, utcaneveken, majd a finisben köztéri padokon akarnak üzenni az eszmének, az igazságnak, a történelemnek, noha talán első körben érdemesebb lenne a Tompával merőleges Liliom és Páva utcának. Hátha esetleg kiderülne, léteznek emberek, akik a köztéri bútorokon ülni szeretnének, nem kistérségi vallásháborút játszani festékpisztolyokkal.
Persze, meglehet, tévedünk, s valóban mindenki szerint a színek döntenek a világ sorsáról, ami leginkább azt jelentené, hogy a Ku-Klux-Klan világmagyarázata végülis csak megelőzte a korát.
9. Tóth Gabi közüggyé lett válása és kegyelme
Nem tudjuk, hogy húsz év múlva emlékezni fogunk-e még Tóth Gabira, hiszen már Anna Kurnyikova neve se mond semmit, noha a koliban tíz szál arany Marlborót ért a Bravo Sportból kitépett posztere, de az idén annyira lehetett kikerülni az egykori Megasztár-énekesnőt, mint egy metrókocsiba beszálló, kéregető tangóharmonikást, aki rázendít, hogy „Ki megpróbál szeretni, a szíve bajba kerül, / van úgy, hogy nem sikerül / a folytatás.” Válásának története Krausz Gábor sztárséffel dominálta az idén a magyar tartalomipart, de mivel egyfelől a részletek felidézésével kínozni annyira fájdalmas lenne, mint Babits Mihállyal megnézetni a Madonnával az ágyban című dokumentumfilmet, másfelől pedig annyi közünk van hozzá, amennyi oldalt Lukács György szentel Az esztétikum sajátossága köteteiben Baby Gabi és Lala Őrült szerelem című slágerének, tekintsük el tőle, egyetlen aspektust leszámítva.
Nem kívánunk morális népbíróságot összehívni, hogy mások párkapcsolata és magánélete fölött ítélkezzünk, de ugyebár
Az elmúlt években „keresztény-nemzeti” fordulatot végrehajtó, „magyaros” stílusával tüntető „dívát” aztán úgy keblére ölelte a rendszer, hogy ő lehetett a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus „hírnöke”, ami a múltját ismerve annyira meglepő volt, mint amikor a Stigmata című horrorban egy szabados fodrászlány kezdi arámiul diktálni Tamás evangéliumát.
Ezek után finoman szólva is meghökkentő a NER egyik kirakatarcává nemesedő énekesnő botrányos válása, mármint nyilván nem a bűnösöket is magához emelő Jézus, hanem a képmutató neresztények szempontjából. Arról a farizeus rendszerről beszélünk, amely szüntelenül demonstrálja, sőt még az alkotmányba is beleírja, hogy mit tekint a „keresztény értékrendnek” megfelelő párkapcsolatnak, ám nagyon elnézővé válik, amikor a kedvence vét a hatodik parancsolat ellen. Egyenesen a legnézettebb, kormánypárti kereskedelmi csatorna, a TV2 Sztárban sztár leszek! című műsorában rehabilitálták , ahol az új, táncos párja társaságában fellépve énekelhette el: „Mondd meg Isten, mi lesz én velem, / Milyen terhet szántál még nekem”. Bár Tilla lelkendezett, Tóth Gabi közüggyé tett rimánkodását hallva mi csak a Guary-kódexet citálnánk: „igön gyötörnek és igön égetnek engömet az te imádságaid”.
8. Háromszor tölti meg Azahriah a Puskás Arénát
Kitartóan nyugtattak mindenkit a város jól értesült popkultúra-esztétái, hogy semmi ok a csodálatra, csupán jegyüzérek akciói állnak a háttérben, azért megy ekkorát a pali, mert fölvásárolták a belépőket azok, akik nagyobb extraprofitban reménykedtek, mint amit állami lélegeztetőgép-bizniszeken szoktak keresni a nerisztokrácia random tagjai, mielőtt a megélhetési költségek növekedése miatt fölháborodottan maximálják a csirkefarhát árát, aminél egyébként nagyobb önfeljelentésnek tizenhárom év kormányzás után tényleg csak az minősül, amikor a hároméves Robika orrtól könyékig barnaszínbe ragadva suttogja az édesanyjának, hogy Lilike, a háromnapos húga alighanem az egész Nutellát fölfalta.
Ám a szórakoztatóipar irigységkultúrájának dzsemborijában néhányan tán feltehetnék a kérdést pár összekacsintás között, hogy ha így is lenne, mégis, mi a tippük, az üzérek miért nem a Felcsút-Kisvárda NB I-es meccsre, posztgender ihlette, divatbemutatóval egybekötött felolvasóestre vagy az Ázsia Expresszben kimagaslóan szereplő énekesek koncertjeire tették meg tétjeiket? Hogy a komplett műsorról műsorra, és/vagy falunapról falunapra és/vagy refrénről refrénre haknizó szcénát megviselte a közönség ítélete, azt jelzi, hogy megszólalt mindenki. Koncz Zsuzsa a lakodalmas rockhoz hasonlította Azahriah zenéjét, Bereczki Zoltán pedig arra jutott, hogy a gyroszosnál szól ez a zene húsz éve.
Ennek nyomán okkal vetődne fel az is, hogy egy nagy terv keretében Azahriah hype-mesterei a Spotify-algoritmust is megvették kilóra, ami nagyobb bravúr, mint legalább tízpercenként kérdést feltenni Tölgyessy Péternek egy televíziós interjúban. Merthogy a zenei platformon összerakták az elmúlt év idehaza legtöbbet hallgatott száz dalát egy playlistre, amiből az Állami Számvevőszék által nem hitelesített kalkulációnk szerint több mint kéttucathoz van köze részben vagy egészben az Azahriah művésznevű Baukó Attilának, amihez fogható dominanciát legfeljebb a filmművészet erotikus szegmensében láttunk annak idején, amikor a karrierjét a Hótehénke című alkotással megalapozó Kovács “Kovi” István uralta a pornóipart. Ám Azahriah nem ilyen kétes társadalmi megítélésű szubkultúrában mozog, hanem a komplett magyar popkultúrát falta fel.
Jellemző, hogy Zalatnay Sarolta sem maradhatott ki a megszólalók köréből, s jelezte, nem mondana nemet, ha felkérnék vokalistának. Ennek nyomán mi is megragadjuk az alkalmat, hogy nagyjából hasonló jelentőségű nyilatkozatot tegyünk: nem mondanánk nemet, ha a foltostünkű gyűrűspereszke márkanagykövetet keresne, minthogy a leginkább Japánban megbújó, se nem növény, se nem állat kilóját árfolyamtól függetlenül biztosan félmilka fölött kínálják.
Ha e hasonló komolyságú felajánlkozásokon túltekintünk, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi évtizedek legradikálisabb popkulturális fejleménye Azahriah kiteljesedése. Ami egyébként nem szándékolt következményként felszámolhatná PR-ügynökségek sorozatát, tehetségdeficites színészek és politikusok karrierjét, továbbá az elsődleges nyilvánosság mitikus keretét Fidesz-ideológusok agyában. Merthogy valamiért komplett szakmák felejtik el az alapkérdést, ami az: mi a céljuk, s ehhez milyen eszköz vezet el? Minthogy ez a kérdés a semmibe veszik, ennek köszönhetően PR-cégek élhetnek abból, hogy linkeket termelnek nárcisztikus és/vagy retardált marketingigazgatóknak, akik szerint a cél ott lenni az újságban, ahogyan politikai pártok sora gondolja, hogy nem szavazókat kell elérnie, hanem újságcikkek részének kell lennie, s ahogyan teoretikusok legjobbjainak agyát borította be a gondolat, hogy a The New York Times tartalma dönti el a választásokat, és csöppet sem zavarja őket a valóság, amelyben Donald Trumptól Orbán Viktorig, Jair Bolsonarótól Georgia Meloniig azért csak-csak győznek a liberális mainstreamben nem éppen „eszem a szívét, olyan aranyos” keretben bemutatott politikusok.
Vannak persze, akik a saját céljukat követik, s ennek rendelik alá munkájukat, választanak eszközöket, ismerik meg a XXI. század valóságát és nyilvánosságát, ennek köszönhetően a liberális nyilvánosság kitüntetett figyelmével nem vádolható Toroczkai László bejuttatta pártját a parlamentbe, Azahriah és számos hozzá hasonló kor- és szaktársa meg fölrobbantotta a magyar popkultúrát. De hát nyilván csalnak, hiszen még a Konyhafőnök VIP-ben se mentek be karfiolsteaket szuvidálni.
7. A nerisztokrácia diszkrét lölőzése Caprin
Károlyi Mihály emlékezetes megállapítása szerint „az arisztokrácia hazája az arisztokrácia”, és valóban, mintha a fideszes elit nem is ebben az országban élne. Miközben a kétszámjegyű infláció nyomán beszakadt a lakossági fogyasztás Magyarországon, vagyis a „keményen dolgozó kisembereknek” elfogyott a pénze, addig a felcsúti Rockefeller, Mészáros Lőrinc, akit egy naphal is megverne Monopolyban, egy év alatt 150 milliárd forinttal, 591 milliárdra tudta növelni a vagyonát a személyre szabott közbeszerzés innovációjának köszönhetően, amit a saját sírját ásó USA-ban még mindig nem tett kötelező tananyaggá a Harvard Business School.
De Mészáros Lőrinctől nem maradtak el pénzfialásban más NER-„oligarchák” sem, noha a gúnynév naivan feltételezi, hogy Orbán Viktor rendszerében több önálló döntésük van, minthogy egy Google-doksiban bejelölgetik, ki melyik héten szeretné nyaralásra használni az éppen aktuális luxusjachtot. Ez jelenleg a 27 milliárd forintra taksált, 62 méter hosszú Rose D’or, vagyis Aranyrózsa, amely egyharmaddal nagyobb, mint a Szijjártó Pétert is megutaztató Lady Mrd, így az új csónak már be se tudott állni Capri szigetének szerényebb hajókra méretezett kikötőjébe, ahol életed legdrágább kóláját ihatod meg, ha betévedsz a Blue Grotto bárba. Talán ezt tudta a Mészáros házaspár is, ezért vihettek magukkal az espresso hazájába dobozos kávét, amelyet kortyolgatva Várkonyi Andrea gyönyörködött a földi paradicsomban, ahová az embergyűlölővé vált Tiberius császár visszavonult kéjelegni kétezer éve, miközben ebből kiindulva Mészáros Lőrinc nyilván az alucsomagolásban ragadt mackósajt-maradékot nyalogathatta ki a magukkal hozott szendvicsből.
A szerző dobálhatná itt még a hasonlatokat, idézhetne a Quo vadisból, csak sajnos ne lenne itt az a rossz „vanitatum vanitas”-érzés, hogy az egész hajóút nemhogy nem Vergilius tollára való, de nem ér többet, mint egy sárfolt a mackónadrágon. Elmúltak azok az idők, amikor 2016-ban a lebukott Rogán Antal egy sajtótájékoztatón pörkölődött, mert helikopterrel utazott lagzizni, és még aznap „minden információt nyilvánosságra hozott”, immár ennyi következménye sincs idehaza semminek,
Örüljünk csak annak, hogy a többi NER-produktumhoz hasonlóan a „felromboló” Nemzeti Várprogram sem exportképes, és Caprin még romként csodálhatjuk meg a Villa Jovis lenyűgöző maradványait, miképp Kölcsey Huszt düledékeit, ami e sorra ihlette a költőt: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
6. Gáspár Győző FTC-szurkolóként comingoutol
Baloldali, humanista eszmei meggyőződésünk nyomán a legmélyebben szolidárisak vagyunk Gáspár Győzővel, akinek világéletében szorongania kellett amiatt, hogy a zöld-fehér klub rajongója. A NER-korban szinte lehetetlen elnyomottabb kisebbséget találni, mint azon állami kirakatcsapat szurkolóit, melynek a pártigazgató Kubatov Gábor az elnöke, mely komplett történelme során a legnépszerűbb magyar csapat volt, a legtöbb hazai bajnoki címmel, a legmagasabb átlagos nézőszámmal. Nem csoda, hogy a Győzike művésznéven ismert performer sokáig őrlődött, mielőtt nyíltan közösséget vállalt a zöldekkel, de az idén végre kitárulkozott, megjelent a zöldek VIP-szektorában, hogy ezzel is aláhúzza, a leghétköznapibb futball- és klubszerelem motiválja lépését.
Ironizálnánk még szívesen ezen a bohózaton, aminek keretében ezúttal minden örökéletű fradista megalázási kísérleteként Győzikét mutatják fel drukkernek, ám annyira kivagyunk ezekre a nerisztokrácia hozta divatszurkolókra, hogy muszáj némiképp komolyabban is beszélnünk. Azon a szinten vagyunk, hogy mindenféle NER-bohócok és -celebek maskarás Halloween-bulikat tarthatnak stadionok skyboxjaiba. A nerisztáni futballszeplőtelenek, akikhez képest a Vesta-szüzek erotomán kalandorok, kezükben proseccóval magyarázhatnak az évtizedek óta a stadionok VIP-részlegén kívül élő valódi futballőrülteknek a szurkolásról, miközben az orbáni futballfordulat előtt a Déryné nevű étterembe zárkóztak három napra, ha véletlenül megláttak három Budára tévedt futballmezes filozófushallgatót.
Ennek a szégyengazdag futballhagyomány-nyomorításnak az egyik csúcsa Győzike bezöldülése. A Romantic egykori frontembere (emlékeztető: „Szeretem őt, de szeretni fáj, mert eljön a hajnal és menni muszáj / Akarom őt, de mire elég, ha valaki másnak szánta az ég. A szívem úgy ég.”) végigjárta a ranglétrát, a Békemeneten kezdte, majd belépett a pártba, hogy végül a zöld-fehérek kiemelt drukkereként foglalja el helyét a NER nagy nemzeti tablóján. A rendszer működését pontosan jelzi, hogy éppen csak a pártesküre volt szükség a fradizmus elismeréséhez.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem mondjuk, hogy idéztetni kellett volna tőle legalább Knézy Jenő közvetítéseit arról, hogy Vincze Ottó miképp tekert kétszer Zuberbühler kapujába. Odáig sem megyünk, hogy esetleg hazugságvizsgálóra kötve kellett volna kikérdezni arról, van-e fogalma arról, mi az a közvetett szabadrúgás, de esetleg odáig el lehetne merészkedni még a pártállami logikában is, hogy néhányszor jegyet kell vennie valakinek az FTC-meccsre, s föl kell ülnie a lelátóra, mielőtt a legzöldebbé brandelik.
Ám nincs itt más belépési küszöb, csak a Fidesz.
Pedig ha egy valamit elhittünk Orbánnak, az az, hogy a futball kultúráját mindennél többre tartja, ám aztán a rendszeréből következett a lilamajmos sállal az FTC-stadion VIP-szektorában pózoló Győzike. Elképzelni nem tudjuk, hogy ha ezt a dekadenciát kínálják a magyar embereknek, akkor mégis mitől szeretnék megvédeni őket.
5. A fideszes cancel culture áldozatául esik L. Simon László
David Pressman amerikai nagykövet igazán meghívhatná vigasztalásul egy pohár Bud Lightra L. Simon Lászlót, miután a „tank” becenévért kiáltó kultúrpolitikusról kiderült, hogy legjobb esetben is csak egy Zrínyi önjáró löveg, amely aknára futott.
A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját is utolérte a cancel culture, amely ellen a közmédia frontvonalainak első sorában harcolt évek óta az Ez itt a kérdés című beszélgetőműsorban, ahol a műsorvezetés első – és igazából egyetlen – feltétele a kackiás bajusz, a vendégeké pedig, hogy Brüsszel és Moszkva, illetve a nemsemleges vécék és az oroszországi munkatáborok közül az előbbiekben lássák a nagyobb veszélyt a szabadságra.
L. Simon azonban nem a veszedelmesen „liberális” slimfit-bürokraták áldozata lett, akik bármikor képesek gondolkodás nélkül átállítani a Facebook-profilképüket, ha ki kell állni az emberi jogok mellett, hanem a zabolátlan éhségű „nemzeti” fülkeforradalom volt az, mely megint egy cupákos falat után mart. De a forradalmak már csak ilyenek, felfalják saját gyermekeiket, úgyhogy íme újabb tanmese azoknak, akik minden kétharmados Orbán-diadal után körkérdést indítanak arról, vajon konszolidálódik-e a Fidesz.
A valaha szépreményű L. Simon, aki a kormánypozíciójából nem egy kifizetőhelyként szolgáló felügyelőbizottságba, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói székébe puffant, konkrétan a Mi Hazánk áldozata lett. Dúró Dóra, a könyvdarálás Zrínyi Ilonája ugyanis a melegellenes „gyermekvédelmi” törvény szellemében számon kérte, hogy miért folyik „LMBTQ-propaganda” a Nemzeti Múzeumban, vagyis miért engedték be oda Hannah Reyes Morales Melegek idősotthona című fotósorozatát, amely a Word Press Photo-kiállítás keretében mutattak be az intézményben, vagyis azért nem egy Zsazsa Tax-emlékkiállítást költöztettek a koronázási palást mellé. Ráadásul a kiállítást a miniszterelnök politikai igazgatója Orbán Balázs méltatta a megnyitón, de akkor még nem tudta, hogy békaemberekkel fog találkozni:
Szeretném megköszönni a kiállítás szervezőinek, hogy elhozták nekünk ezt a tárlatot. S szeretném megköszönni minden kiállított fotó alkotójának a munkáját. Rendkívül fontos munkát végeznek, mert cselekvésre sarkallnak. Ők figyelmeztetnek minket feltétlen kötelességeinkre!
A feljelentés nyomán Csák János kulturális és innovációs miniszter, Nemzeti Barber Shop-reklámarc kalocsai paprikát szippantott miskakancsóként barackot nyomott L. Simon fejére azzal, hogy felszólította törvényi kötelességének betartatására. Mivel a bukását okozó jogszabályt a főigazgató még Fidesz-képviselőként maga is megszavazta, ez elméletben nem lett volna annyira merész elvárás, a gyakorlatban azonban betarthatatlannak tűnt: a Word Press Photo-kiállítás egyes „korhatáros” darabjait nem fóliázhatták be könyvek módjára, a látogatókat pedig nem kötelezhették jogszerűen a személyi igazolványuk felmutatására.
Amikor erre L. Simon emlékeztette felettesét, az inkább a rátóti mesék közé, mint a Folia Historica Supplementum múzeumtörténeti kiadványsorozatba illő történet a főigazgató gyors felmentésével folytatódott, és Vidnyánszky Attilával ellentétben érte nem indult marasztaló körmenet a kormánypárti médiában. Ellenben nem sokkal később Művészi szabadság és intézményi autonómia címmel tartotta meg székfoglalóját a Magyar Művészeti Akadémián, ami igazolja, hogy a Fidesz nevű moziteremből szinte lehetetlen kisétálni az utcára.
A Mandiner 2017-ben valamiért véget ért sorozatát idézve: Ilyen ország pedig nincs. Pedig mégis van, majd a NER Mikszáth Kálmánja megírja.
4. Két magyar kap Nobel-díjat két nap alatt, a futballválogatott sorozatban harmadszor kijut az Eb-re
Nyilván az Action for Democracy guruló dollárok szétosztásával érte el, hogy csupán mi ketten próbáltuk feltartóztatni a 28A jelű villamost a Magdolna utcai megállóban, miután bejelentették: fizikai Nobel-díjat kapott Krausz Ferenc, mert munkatársaival elsőként állított elő és mért meg attoszekundumos fényimpulzust, megalapozva az attofizika tudományát. Persze lehet, addigra a magyarok megszokták, hogy honfitársukhoz kerül a glóbusz legjelentősebb tudományos elismerése, elvégre az előző nap Karikó Katalin ért a csúcsra: az orvosi elismerést kapta kutatótársával a nuklezoidokkal kapcsolatos felfedezéseikért. Minthogy leginkább Marvel-szuperhősök korában élünk, úgyis összegezhetjük a történetüket, hogy ők mentették meg a világot a vírustól, hiszen az mRNS-vakcinák alapjait rakták le.
Tehát itt vannak ezek a világraszóló magyar sikerek, és a globalisták valahogyan elintézték, hogy a magyarok ne rohanjanak leállítani a villamosforgalmat, mint amikor Dzsudzsák Balázs beverte kétszer a portugáloknak a 2016-os Eb-n. Az van, hogy Brüsszel azt is elérte: ne nézzék a magyarok izgatottan tömegben munkahelyeken és kocsmákban a nagy meccsünket, ahogyan teszik olyankor, ha például egy addig ismeretlen magyar fiatal párbajtőröző egy tökéletesen ismeretlen dél-koreaival vív négyévente az olimpián, esetleg egy másik magyar fiatal a kötöttfogású birkózás 77 kilogrammos súlycsoportjában igyekszik csúszós tenyerével fogást találni egy végletesen izzadó, utolsó erőtartalékait mozgósító grúz férfin.
Annyi azonban közös a két esetben, hogy három másodperc alatt képes bármelyikünk ugyanúgy szakértőjévé válni a tárgykörnek, és kétség nélkül ismertetni a folyamatot, amelynek során az uridinből más szerkezetű pszeudouridin lesz, hogy aztán még talán abban a percben kétség nélkül rögzítse a bírói ítélet helytelenségét, minthogy az az idióta a mögékerülést nem látta, esetleg elmulasztott egy intést.
Mármost, egyáltalán nem karikírozni szeretnénk sem a csodálatos magyar tudósok, sem a különleges érzelmi közösséget eredményező sportolói sikerek feletti örömet. Most még csak azon sem akadunk le, hogy ugyan mit teszünk azért, hogy a magyar agynak, akaratnak legyen esélye, bárhol is eszmél, hiszen tizenéve nyomorítják az oktatási rendszert úgy, hogy a kevésbé tehetőseknek mind kevesebb az esélye a hozzáférésre a minőségi oktatáshoz, elvégre a biológia- vagy a fizikatanár ma ritkább Magyarországon, mint a celebeszi koboldmaki az indonéz szigetvilágban. Éppen csak azt szeretnénk mondani, hogy
Akik éppen úgy örülnek, s igyekeznek méltók lenni a piros, fehér, zöld történethez, ha honfitársaik felfedezéseikkel megváltoztatják az emberiség történelmét, mint amikor egyikük odébb hajít egy grúz embert egy döntőben. Vagy mint most, amikor sorozatban harmadszor jut ki a magyar válogatott az Eb-re úgy, hogy vezére és kapitánya Szoboszlai Dominik, az utóbbi évtizedek egyetlen magyarja, aki a globális szórakoztatóipar csúcsaira dolgozta magát.
Tehát ahhoz, hogy az eszünk és a szívünk ne szakadjon bele a közösségünk szétesésébe, érdemes lenne megérteni, tán mindre szükségünk van ahhoz, hogy egyben maradjunk. Hiszen tömegek szíve ragyog fel, amikor egy német kajak később ér célba, mint egy magyar, és sokak esze ragyog fel, amikor egyikőnk fölfedez valamit, amire más nem volt képes. Az egyik kell a hirtelen öleléshez, a másik ahhoz, hogy tovább tarthasson minden. Hiszen a tudomány nem sok, éppen csak olyasmi, aminek köszönhetően tovább élünk, álmodunk, remélünk, azaz tovább és többünknek ragyoghat fel a szíve, amikor…
Még akkor is, ha végül nem állítottuk meg a 28A jelű villamost a Magdolna utcában.
3. Pesty László fölismeri a Lölö-klán létezését
Az ugye megvan, hogy Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, noha élete végéig abban a tudatban volt, hogy Indiába jutott el nyugat felé indulva? Ez a historikus földrajzi eredmény legföljebb a reggeli fogmosáshoz vethető unalmas rutin ahhoz képest, amire Pesty László ráébredt 2023 nyarán. Tusványoson úgy foglalt állás, hogy „a kirakatban lopunk csalunk, hazudunk, kompromittálva egy történelmi eszmét, förtelem”, továbbá nyilatkozott egy bizonyos Lölö-klánról is. Egyebekben beszélt arról, hogy a klán tagjai csakúgy megjelennek nekik tetsző házaknál, cégeknél, bejelentkeznek tulajdonostársnak, majd mire kettőt pislant valaki, máris kívül van saját életművén. Aztán máskor azt tudatta, hogy Mészáros Lőrinc makog a mikrofonba.
Beszámolói után földöntúli bátorságot feltételezett mindenki, ami sokat elárul a politikai rendszer szabadságfokáról. Persze nem volt véletlen a megrökönyödés a szabad beszéd hallatán, miután egy ember a valóságról beszélt, hiszen a propagandában lassan ott tartunk, hogy Várkonyi Andrea korábbi tévés, jelenlegi oligarchané közreműködésével Mészáros már-már Steve Jobshoz fogható vizionáriusként jelenik meg, úgy szelfizgetnek vele a nerodnyikok, mintha történelmi innováció lenne megörülni a nemzet vagyonának, és hazaszállítani. Persze ne becsüljük le azt az üzleti koncepciót, amelyet a felcsúti zseni óvodában megalkotott, hogy tudniillik Orbán Viktor legjobb barátja lesz. Nyilván jól kiismerte a kapitalizmus és a kommunizmus természetét, stúdiumai során ezért jutott arra, hogy a legjobb üzlet az, amiben nincs kockázat, vagyis a haszon a miénk, a költség a népé.
Pesty pedig egy egyelőre nem azonosított isteni beavatkozás nyomán elmondta, amit alighanem minden épeszű nerista sejt a rendszer szürke zónájának működéséről, ám a valóság bejelentése olyan riadalmat okozott, hogy ahhoz képest a Csernobil című sorozatban buddhista meditáció zajlott a reaktor balesete után, miközben ugyanennek a jelenségnek a másik oldala hasonlóan karikaturisztikus jelenetek játszódtak le. Az ellenzéki, örökké reménykedő közvélemény radikális része máris bekészítette a Demokratikus Charta-emlékpólókat, hogy abban ünnepeljen majd Orbán bukásakor, elvégre a négy kétharmad után, egy olyan rendszerben, amit ők diktatúrának mondanak, nyilván véget ér a kurzus története, ha egy dokumentumfilmes sztorikat mesél a rendszer természetéről. Mégis, mire gondoltak? Hogyan talál ki erősebbet, mint az Elios-ügy vagy a letelepedésikötvény-biznisz? Vajon mikor esik le, hogy nem újságcikk és interjú az úgynevezett politikai atombomba?
Mindegy is, a lényeg, hogy Pesty konkrét információkat, sztorikat ígért, tán annak jegyében, hogy ezzel segítsen a Fidesznek tisztára mosni magát.
Aztán a történet a szokásos fordulatot vette, amennyiben Mészáros Lőrinc és Tiborcz István, a miniszterelnök veje még gazdagabb lett, nímand nerodnyikok még több pénzt hordtak haza, Pesty László pedig végül elfelejtette, hogy helytelen a kirakatban lopni, csalni, hazudni, továbbá már nem is hallik a véleménye arról, miféle magatartás megjelenni klántagként, majd házat, vállalkozást magunkra íratni. Jó látni, hogy ilyen szilárd erkölcsi alapokon áll a NER, amelynek természetesen, mint minden pártállami modellnek, van a mélyén egy nagy fekete doboza.
Vannak korszakok, amelyekben jönnek Pesty Lászlók, s megmutatják, mi van a fekete dobozban. És vannak korszakok, amelyekben jönnek ugyanazok a Pesty Lászlók, és nem mutatják meg többé, mi van a fekete dobozban.
Felfoghatatlan dolog a szerelem, az igazságot is meg lehet csalni.
2. Szuverenitássértő magyarverés az államalapítás ünnepén
Orbán Viktor egy évtizede vizionálja a Nyugat alkonyát és a világrend átalakulását, de eddig csak annyi sikere volt, mint a megboldogult Pelének, aki bő harminc éve jósolt először afrikai futball-világbajnokot. A miniszterelnökünk azonban továbbra is Magyarország szövetségi rendszerének bukására teszi meg a tétjeit, és miképp a magyar választásokon is szeret a játékszabályok magára írásáig elmenően tutira menni, úgy a svéd csatlakozás blokkolásával a hazánk biztonságát szavatoló NATO-t is igyekszik a saját lehetőségeihez mérten hátráltatni, egészen addig, amíg oda nem telefonálnak majd neki a központból, hogy köszönjük a műsort, de véget ért, minekután másnap szavaz majd az Országgyűlés a témában, és minden eddig meg nem győzött Fidesz-képviselő aggályai a semmibe vesznek, hogy meséljünk mi is egy történetet a szuverenitásról.
Ami Franciaországnak a Force de frappe – nem sodóval adják –, az Magyarországnak a vétójog, amit valamiért mindig Putyin érdekeivel meggyezően biztosít ki az Orbán-kormány. Erdogan jóváhagyása ugyan szintén várat magára, de hát ő nyíltan bizniszel, amerikai F-16-os vadászgépeket kér cserébe, miközben amúgy a NATO második legnagyobb haderejével őrzi a Boszporuszt, amíg ha Magyarország fenyegetőzik, akkor a néhai sportkommentátor Menczer Tamás háborog a Facebookon.
A számos nagy sikert felvonultató magyar külpolitika történetét kiteljesítve fel akarjuk találni a hátrafelé nyilazás diplomáciáját: komolyan megkérdeznénk Szijjártó Pétert, milyen történelmi tapasztalat vagy játékelméleti modell alapján tartja jó ötletnek, hogy NATO-tagként, azaz az USA katonai védelme jelentette biztonságból és nyugalomból az USA-val szórakozzunk.
Persze az atlanti szövetségi rendszer pótlására itt a Türk Tanács, amelynek ülésein Orbán látnivalóan jobban érzi magát, mint a nyugati csúcsokon, ahonnan újabban kávézgatni küldik, mivel onnan nézve Török Bálint egy korrekt palinak látszik hozzá képest.
A NER emlékezetpolitikája válaszul meg is hirdette a „türk időket”, és világgá kürtölte, hogy „Attila a miénk!”, bár másnak eddig se kellett, hiszen Hitler után alighanem a keresztény Rómára rátörő barbár hun király a történelem második legelutasítottabb történelmi szereplője, hovatovább egy ilyen coming out után aligha importálhatjuk olcsóbban a török műbőrdzsekiket, tehát értelme sincsen. Bár még elmaradt, hogy megint Mehmed szultánról nevezzék el a Kiskörutat, mint Orbán idolja, Tisza István idejében, a keresztény magyar állam megalapításának augusztus 20-i ünnepén azért jól benyaltunk a Fényes Portának és az isztánoknak: annyi keleti delegációt hívott ide a kormányunk, mintha az Alient és a Predatort egymásnak eresztő film mintájára Budapesten forgatták volna a Szulejmán vs. Dzsingisz kánt.
Bár Dániel Péter kaszinótojásos ügyvéd tíz éve Izraelbe emigrált, maradt még magyar polgár, aki kifejezte nemtetszését: egy férfi két kézzel bemutatott a Matild Palace luxushotelnél a török elnöknek, mire annak testőrei leteperték. Bán Tamást a TEK emberei mentették meg, az esetnek azonban semmilyen következménye nem lett. „Európa erős embere”,
1. Hat hónappal az önkormányzati választás előtt átírják a szabályokat
Orbán Viktor évi rendes sajtótájékoztatóján megnyugtatott mindenkit, hogy ízlése szerint éppen hat hónappal az aktuális megméretés előtt lehet még belenyúlni a választási rendszerbe, s hát, mint tudjuk, az ő szavaihoz képest a lonsdaleit zsiráfnyálállagú. Még akkor is, ha azt a szénmódosulatot a gyémántnál is keményebbnek tudják, amiben kísértetiesen hasonlít a Sztárbox-bajnok Noárra, aki Guy Debord spektákulumról szóló látomásaihoz készít kortárs performatív illusztrációkat.
Teszi ezt úgy, hogy közben bödőcsi eredetiséggel karikírozza a közéleti aktivizmus súlyát. Mármint azzal, hogy miután legyőzte az RTL-es show ringjében Frohner „Fecó” Ferenc sztárfodrászt (sic!), Iványi Gábornak és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek ajánlotta sikerét. Az örökkévalón túlig lennénk képesek leragadni az esemény erkölcsi, filozófiai, kulturális, politikai, szórakoztatóipari, de leginkább mulatságossági dimenziójánál, mert ebben a cirkuszban őszinte hittel közéleti indulatot és igazságot kiáltani a szorítóból az tényleg olyan félreértése a valóságnak, amihez képest Tarr Béla-filmet vetíteni egy magyar-román meccs szünetében szolzsenyicini pontosságú érzékelése az emberi szenvedésnek.
Na de azért nem állunk itt tovább, mert még többet lennénk képesek időzni az Orbán és a játékszabályok című alkotásnál, aminek előadására érdemes a legjobban improvizáló jazz-zenészeket szerződtetni. A Fidesz tehát most azt tette, hogy megszavazta a formailag a Mi Hazánk javaslatát, aminek nyomán visszaállították a 2014-es választás előtt érvényes szabályokat a fővárosban, azaz a közgyűlés többségét már nem a kerületi polgármesterek alkotják majd, hanem listáról kerülnek be a képviselők. Mármost, a rendszert természetesen a Fidesz változtatta meg korábban, mert akkor úgy gondolta biztosnak a többséget Tarlós István mögött, most pedig a Fidesz változtatta vissza azért, mert így gondolja bizonytalannak a többséget Karácsony Gergely hátában. A kormánypárt persze azzal indokol, hogy olyasmit tesz, aminek elvileg az ellenzék örül, elvégre az arányossági elv felé mozgatják a szisztémát. Csak éppen országosan megőrizték a többségi elvet, tehát arra a nem túl komplex logikára építenek, hogy minden szabályt úgy írnak át, ahogyan a Fidesznek jó. Maximum ott nevezik demokratikusnak az ilyen eljárást, ahol Mészáros Lőrinc az ország leggazdagabb embereként egyórás évértékelő beszédet tart egy Bryan Adams-koncert előtt a céges karácsonyon.
De ha már van egy ilyen önkényeskedő uralom, amelynek még meggyőződése, hogy a farsangon kívüli időszakban is demokráciamaskarában kell közlekednie, érdemes megtekinteni, mit lép az ellenzék a határátlépés után. Hiszen elfogadták ugyan a NER kereteit, de miután elvették a jogaikat, a pénzüket, állami forrásból fizetett propagandával debil Allah-imádó transzfókává hazudták őket, nyilván megvan azért a vörös vonaluk, amelyiknél szólnak, hogy eddig és pont, többé nem asszisztálnak a NER közéleti vidámparkjához, amelyben nekik a céllövöldében hurkapálcán pihenő plüsstevék szerepét szánták. Mit tesznek hát egy ilyen pillanatban, amikor öntudatra ébredhetnének, és szólhatnának a választóknak, hogy azon kívül is van céljuk, minthogy felmarják a fizujukat és Facebook-posztokban igazolják kérlelhetetlenségüket? Hát mi mást, mint hogy elkezdenek veszekedni arról, hogy akkor közös vagy külön lista?!
Ennek nyomán azért nehéz amellett érvelni, hogy Kállai Mária (Szolnok megyei 1-es választókerület) vagy Witzmann Mihály (Somogy megyei 4-es) fideszes képviselő fontosabb szereplője a NER-nek, mint a baloldali, liberális ellenzék meghatározó része.
Most komolyan, ha legalább autósrágóból fújtak volna lufikat, amelyek kidurranásuk nyomán az arcukra ragadnak, történt volna valami. Legalább megálltak volna egy pillanatra, hogy ha úgyis táncolnak, ahogyan Orbán Viktorék fütyülnek, úgy nézett volna ki, mintha nem akarnának úgy táncolni, ahogyan Orbán Viktorék fütyülnek. (Mintának lehet nézni, hogyan rumbázik euróért Orbán, amikor Brüsszel fütyörészik, miközben az ország nagyja úgy tudja, nem úgy rumbázik, ahogyan Brüsszel fütyül.) Persze mehettek volna tovább is, elvégre Budapesten mindent lehet csinálni, csak demokratikus legitimációval nem lehet kormányozni a baloldali, liberális pártok részvétele nélkül.
A semminél (értsd: tiltakozás közleményben, nyilatkozat) minden több lett volna, de ez már lényegtelen, túl vagyunk rajta, így inkább
