Gondolom, sokan szeretnek önök közül sorozatokat nézni. A jó sorozat egyik dramaturgiai titka, hogy egy-egy epizód úgy végződik, hogy a néző izgatottan várja a folytatást. A sorozatdramaturgia egyik legfontosabb eszköze épp az úgynevezett cliffhanger, azaz a függőben hagyott kérdés.
Mi viszont most egy olyan „sorozatról” fogunk beszámolni, amelynek a létező legrosszabb a forgatókönyve, és amelynek azok sem fogják megtudni a „befejezését”, akikre az a leginkább tartozna. Sőt, törvény adta joguk lenne azt megtudni.
Az első epizódot a hírek iránt érdeklődő olvasók, tévénézők, rádióhallgatók is megismerhették. Ez arról szólt, hogy megalapozott gyanú alapján letartóztatták Schadl Györgyöt, a végrehajtói kar elnökét, egyúttal büntetőeljárás alá vonták Völner Pált, a volt igazságügyi államtitkárt, Varga Judit miniszter helyettesét. A gyanú ellenük korrupciós bűncselekmények, azaz vesztegetések sorozatos elkövetése.
Második epizód. A Nemzeti Védelmi Szolgálat az említett büntetőügyben számos esetben lehallgatta a gyanúsítottakat, és az ezekről a felvételekről készült összefoglalók egy része nyilvánosságra került. Egyebek mellett az is, amely szerint Schadl György „felvette a kapcsolatot dr. Senyei Gyöggyel, az Országos Bírósági Hivatal elnökével, aki személyes találkozót szervezett részére dr. Tatár-Kis Péterrel, a Fővárosi Törvényszék elnökével. Schadl azt kérte dr. Tatár-Kistől, hogy rúgjon ki egy csoportvezető bírót a Pesti Központi Kerületi Bíróságról. Tatár-Kis közölte Schadllel, hogy kirúgni nem tudja a bírót, azonban visszavonhatja csoportvezetői megbízását, illetve el tudja érni, hogy ne érezze jól magát a munkahelyén”.
Harmadik epizód. Idén februárban Vasvári Csaba bíró, az Országos Bírói Tanács szóvivője az RTL Klub Híradójában sokkolónak nevezte azt a kapcsolatot, ami Senyei György, Schadl György és Tatár-Kis Péter között létrejött, és azt a beszélgetést, amely a lehallgatás összefoglalója szerint Tatár-Kis és Schadl között lezajlott.
Itt most meg kell állnunk egy pillanatra, mielőtt rátérnénk a következő epizódokra. Tisztáznunk kell, hogy mi az Országos Bírósági Hivatal (OBH), illetve az Országos Bírói Tanács (OBT) feladata. A Senyei György által vezetett hivatal a bíróságok legfőbb központi igazgatási szerve.
A hivatal elnöke olyan hatáskörökkel rendelkezik, amelyek a bíróságok működésének szinte valamennyi területét felöleli, (…) felügyeli az ítélőtáblák, törvényszékek elnökeinek igazgatási tevékenységét, irányítási jogköre van a bíróságokra vonatkozó költségvetés végrehajtásában, szabályzatokat, határozatokat és ajánlásokat adhat ki.
A hivatal elnöke politikai kinevezett, hiszen személyét az Országgyűlés választja meg. Idézzünk még egy fontos mondatot a bíróság honlapjáról. „Az OBH elnöke a jogosítványait – a központi igazgatás átláthatósága érdekében – mind az állampolgárok, mind az igazságszolgáltatás irányában erős kontroll alatt gyakorolja: működése során köteles az igazgatás és az ehhez kapcsolódó döntéshozatal nyilvánosságát biztosítani…”
Az „erős” kontrollt Senyei György fölött az Országos Bírói Tanács (OBT) gyakorolja. Pontosabban gyakorolná, ha azt éppen maga Senyei számtalan módon nem akadályozná. Az OBT az egyetlen, demokratikus módon, a bírák által választott testület. Jogosítványait törvény szabályozza. E törvényben egyebek között az is szerepel, hogy a hivatalban keletkezett iratokat a bírói tanács tagjai megtekinthetik, és ha visszásságot észlelnek a hivatal elnökének intézkedéseiben, úgy „jelzéssel” élhetnek felé.
Ez a „jelzés” ahhoz hasonló, mint amikor a focimeccsen sárga lapot kap egy játékos. Elvileg persze piros lapot is adhatnának, mégpedig úgy, hogy ha a hivatal elnöke méltatlanná válik a feladatára, a bírói tanács kétharmados határozatával javasolhatja, hogy az Országgyűlés fossza meg az elnököt a tisztségétől. De, ugye, az a parlament, amelyik kétharmados többséggel megválasztotta Senyeit, ugyanezzel a kétharmaddal nem fogja a tisztségétől megfosztani pusztán azért a „csekélységért”, mert néhány törvényt nem tart be. Mellesleg a köztársasági elnök (még Áder János) a hivatal elnökhelyettesévé Erőss Mónikát nevezte ki, aki véletlenül éppen Varga Judit igazságügyi miniszter anyósa. Itt a kör bezárult.
De folytassuk „teleregényünket” a negyedik epizóddal. A Schadl-Senyei-Tatár-Kis akció hatalmas felháborodást keltett a bírák körében. Példátlan eset, hogy egy törvényszéki elnök olyan gyanúba keveredjen, hogy a végrehajtói kar vesztegetéssel gyanúsított elnökének kérésére nyomásgyakorlást helyezzen kilátásba egy bíróra ahelyett, hogy már a megkeresést is kikérné magának. A bírák felháborodása – és nem mellesleg Tatár-Kis önellentmondó nyilatkozatai miatt – Senyei György, aki Tatár-Kis felettese, kénytelen volt egy úgynevezett célvizsgálatot elrendelni. A vizsgálat lefolytatását három olyan bíróra bízta, akik természetesen mindannyian Senyeitől függenek. A fair eljárás lefolytatása érdekében az Országos Bírói Tanács azt is követelte, hogy a vizsgálattal párhuzamosan fegyelmi eljárást is kezdeményezzenek Tatár-Kis Péter ellen. A bírói tanács emellett arra is utalt, hogy ha a célvizsgálat elhúzódik, eltelhet az a három hónapos törvényi határidő, ami alatt a fegyelmi eljárást meg lehet indítani.
Majd elfelejtettem említeni, hogy az ország legkisebb (a balassagyarmati) törvényszékéről az ország legnagyobb (fővárosi) törvényszék elnökévé avanzsált Tatár-Kis Péter amúgy Kovács Zoltán volt kormányszóvivő, jelenlegi államtitkár sógora. Most teszünk egy kis irodalmi kitérőt, csak az asszociáció kedvéért: Móricz Zsigmond a Rokonok című regényét 1929-ben írta.
Ötödik epizód. „Az Országos Bírósági Hivatal elnöke a Fővárosi Törvényszéken elrendelt igazgatási célvizsgálattal kapcsolatban arról tájékoztatta az Országos Bírói Tanácsot, hogy a vizsgálati anyagot a tartalmára tekintettel korlátozott terjesztésűvé minősítette, és a minősített adatra hivatkozással a tájékoztatást megtagadta.” Magyarán, Senyei György elrendelte ugyan a „célvizsgálatot” abban az ügyben, amely belülről rendítette meg a bíróságot, és ami felvetette annak a gyanúját, hogy a Fővárosi Törvényszék elnöke megengedhetetlen választ adhatott Schadl Györgynek, egy vesztegetési ügyben gyanúsított személynek, akit ráadásul maga Senyei hozott össze Tatár-Kis Péterrel. És miután a vizsgálat befejeződött, Senyei maga titkosítja a végeredményt. Ez a lépés vajon nem támasztja alá azt a gyanút, ami már korábban megfogalmazódott?
És ez eddig „csak” egy egyszerű logikai következtetés. Ám ennél több történt akkor, amikor Senyei megtagadta a bírói tanács tájékoztatását. Először is bármelyik bíró jogosult titkos adatok megismerésére. Másodszor pedig az ide vonatkozó törvény kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az
OBT jogosult az OBT és az OBH működésével kapcsolatos iratokba betekinteni, továbbá az OBH elnökétől adatokat, tájékoztatást kérni. Az OBT tagja köteles a minősített adatot megőrizni.
Vagyis Senyei ezen az OBT-ülésen megszegte a törvényt. Az már csak bónusz, hogy bármi is legyen abban a titkos vizsgálati jelentésben, fegyelmit már nem lehet indítani Tatár-Kis ellen, hisz bőven eltelt az a három hónap, ami alatt ezt az eljárást meg lehetett volna indítani.
Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az igazságszolgáltatásba vetett, az elmúlt évtizedben erősen erodált bizalom már csak azzal lenne menthető, ha az ominózus beszélgetések alanyai lemondanának bírósági vezetői tisztségükről, mielőtt még mindent áthat az ügyből áradó bűz, a következmények nélküliség, a korrupció, a titkolózás, a „kéz kezet mos” meg az „urambátyám”.
Juvenalist, a római szatíraköltőt idézve feltehetjük a kérdést: Quis custodiet ipsos custodes, Senyei úr? Vajon ki őrzi az őrzőket? Avagy mit lehet tenni, ha éppen az a személy titkolja el az igazságot, akinek a feladata lenne feltárni azt?
