Marx 1843-ban ezt írta: „A vallás a nép ópiuma. A vallás hamis tudat. A vallást meg kell szüntetni. A vallás és a papok a legfőbb ellenségek.” Ezt a gondolatatot bővítette és fejtette ki Lenin, majd vette át és tökéletesítette Sztálin.
Egyházüldözése során az erőszakon alapuló proletárdiktatúra változó intenzitással és különböző módszerekkel próbálta legnagyobb ellenfelét, az egyházakat felszámolni, a vallásos embereket ellehetetleníteni és erőszakkal kiszorítani a társadalomból. A magyarországi egyesületek, köztük számos felekezeti közösség 1946-os megszüntetése, az egyházi sajtó korlátozása, az egyházi iskolák 1948-as államosítása, a szerzetesrendek engedélyének 1950-es megvonása komoly megpróbáltatást jelentett, hiszen nemcsak az intézményeket vesztették el az egyházak, de számos szerzetes, lelkész, pap nem tudta hivatását gyakorolni.
A diktatúra kiépülésével, a brutális egyházüldözéssel sikerült visszaszorítaniuk a vallásos életet, és természetesen az egyre inkább szekularizálódó világ is megtette a hatását. Különösen tetten érhető ez a faluról, vidékről városba költözés esetén, amikor az erőltetett iparosítás miatt várásokban összpontosuló munka, a jobb élet, a családi helyzet miatt valaki egy faluból egy vidéki kisvárosba, vagy a megyeszékhelyre, netán a fővárosba költözött. Azok a normák, szokások, amelyek abban a közegben, ahol született, élt, maguktól értetődő, természetes dolgok voltak, azok a városi létben, a számos „akadályozó”, „konkurenciát” jelentő tényező miatt eltűntek. Magának a falusi közegnek, közösségnek a hiánya is egyre inkább eltávolította a hittől, vallástól, templomba járástól a társadalom egy részét.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egyházellenes politikája 1958 közepére kristályosodott ki. Ekkor két határozatban rögzítették a vallás- illetve az egyházüldözés rendszerének alapjait. Ekkor fogalmazták meg azt az elméleti konstrukciót, amely elválasztotta a vallás elleni ideológiai küzdelmet az egyházi reakció – azaz az ellenségesnek minősülő egyházi személyek – elleni politikai harctól. A „vallásos ideológia elleni harc” formailag egyes állami szervek és az úgynevezett társadalmi szervezetek feladatkörébe tartozott, míg az egyházi reakció elleni küzdelem a politikai rendőrség feladata volt. Ezek a tevékenységek azonban a pártállam működési mechanizmusai miatt többszörösen összefonódtak. Az MSZMP vezetése így akarata érvényesítésének érdekében bárhol beavatkozhatott az eljárásokba.
Az 1956-os forradalom leverése után, a Kádár-rendszer az egyházakat már nem kikapcsolni akarta, hanem hasznossá tenni a párt érdekei szerint. A pártállam kiváltképpen a mezőgazdaság szocialista átalakításában igényelte az egyházak pozitív állásfoglalását. Továbbra is megmaradt a vallásellenesség, de eszközei lassan finomodtak. A „klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen annak az elvnek a megvalósítása jellemezte, hogy amíg az egyház létezik, fel kell használni. Ennek érdekében került egyre bizalmasabb és közvetlen kapcsolatba mind az állambiztonság, mind az 1951-ben felállított, minisztériumi hatáskörrel rendelkező egyházakat ellenőrző intézmény, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) az egyes felekezetek vezetőivel és meghatározó személyeivel. Pontos kimutatással, teljesen bizonyítható adatsorral nem rendelkezünk az ügynökök arányáról az egyes felekezeteken belül. Sokszor hiányos a fennmaradt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában megtalálható iratanyag, mindenesetre egy-egy adat, utalás alapján elmondhatjuk, hogy vezető pozícióba ritkán került olyan egyházi személy, aki vagy az ÁEH-lal, vagy az állambiztonsággal, vagy mindkét szervezettel ne ápolt volna szoros, együttműködő kapcsolatot.
A diktatúra több területen beavatkozott az egyházak belső világába. Az egyházi ünnepek számát jelentősen csökkentették, ezzel munkaszüneti napok is megszűntek. Nemcsak eltöröltek, hanem meg is változtattak ünnepeket. Így lett Szent Miklós ünnepéből télapó, Jézus születése ünnepéből, karácsonyból a fenyőfa, Jézus kereszthalála és feltámadása, húsvét ünnepéből nyuszi ünnepe. Mivel húsvét és pünkösd mozgó ünnep, nem ugyanazon a napon ünnepeljük minden évben. Húsvét ünnepe legtöbbször beleesett abba a tavaszi idősávba, melyet a pártállam Kommunista Ifjúsági Szervezete (KISZ) szervezett, a Forradalmi Ifjúsági Napokba. Ez a „forradalmi tavasz” volt hivatott a március 15-ét, a március 21-ét, amikor a Tanácsköztársaságra és április 4-ét, a német megszállás alóli szovjet felszabadításra való megemlékezést segíteni, ezzel minden más ünnep jelentőségét csorbították. Államalapító királyunk, Szent István augusztus 20-i ünnepét az alkotmány és az új kenyér ünnepévé tették 1950-ben, és ez egészen 1989-ig így maradt. Nem engedélyezték a Szent Jobb Körmenetet közterületen, csak a Szent István Bazilika falain belül.
Az emberi élet három meghatározó eseményéhez – születés, házasságkötés, elbúcsúzás – kapcsolódó vallási szertartásokat – keresztelő, egyházi esküvő, temetés – megpróbálták felváltani polgári szertartásokkal. Ezeknek az úgynevezett társadalmi ünnepeknek megszervezése kiemelt feladata volt a pártállamnak. A forma megmaradt, de a tartalom jelentősen megváltozott. A keresztelőt így váltotta fel a névadó ünnep, a bérmálást a kisdobos- és úttörőavatás. Különleges anyagi támogatást kaptak azok a párok, akik csak anyakönyvvezető előtt kötöttek házasságot.
A szentmisére, istentiszteletre járást, de különösen a körmeneteken (nagyszombat, Úrnapja) és a búcsúkon való részvételt mindvégig ellenőrizték, rendszeres létszámadatokat küldtek be a kiküldött párt és tanácsi dolgozók az ÁEH-ba, nemek és életkor szerinti bontásban. Egy-egy környék népi vallásosságának meghatározó része volt a búcsúkon való részvétel. Minden templomnak a védőszentje, vagy felszentelése ünnepén tartottak szentmisét, összegyűltek a környék hívői, de a kisebb-nagyobb Mária kegyhelyekre távolabbi helyekről is érkeztek zarándokok. Ezeket a búcsúkat, zarándoklatokat jelentősen korlátozták és különösen a szabadtéri rendezvényeket tiltották. Emellett igyekeztek olyan külsőségeket, vurstlikat erőltetni, amely az egyházi tartalmakról elvonta egy-egy településen élők figyelmét.
A pártállam meg kívánta szüntetni az utánpótlás nevelését is. Ezért is érezte az egyház életbevágó fontosságú feladatának a hitoktatás életben tartását, az ifjúság nevelését. Emellett az oktatási rendszer keretén kívül is zajlott vallásos életre nevelés, olyan közösségekben, melyek kiszorultak, vagy nem is voltak benne az intézményi rendszerben – ennek korábbi előzményei is voltak, gondolhatunk a cserkészetre, a Regnum Marianum közösségre és különböző ifjúsági csoportokra. A kisközösségek és a lelkiségi mozgalmak nem vehettek részt a hitoktatásban, így az iskolai hitoktatás mellett komoly nevelésre, közösség építésre került sor a pártállam által nem támogatott módon. Ez az ifjúsági-, közösségi élet korlátozottan és mindvégig az ellenőrzésnek, felügyeletnek, üldöztetésnek kitéve az úgynevezett kiscsoportokban, számos világi bevonásával valósult meg. Ezek lehettek Biblia-órák, valamilyen szempont szerint szervezett összejövetelek, a lényeg, hogy kis csoportokban elsősorban magánszemélyek lakásaiban rendszeresen találkoztak, hogy hitükben mélyüljenek, vallásosságukat erősítsék.
Lékai Lászlót 1976-ban nevezték ki esztergomi érseknek. Úgy fogalmazta meg működési elvét, hogy a szocialista állammal szemben lojálisan, tárgyalások útján kell lépésről lépésre bővíteni az egyház lehetőségeit. Így például sikerült a templomi hitoktatás kereteit kibővíteni, és az állam eltűrte a fiatalokkal foglalkozó lelkipásztorok által szervezett nagymarosi és más ifjúsági találkozókat is.
Ezzel együtt a vallásosság és a hit gyakorlása hátrányokkal járt egészen 1989-ig. Egy vállalati előléptetésnél, egy vezetői kinevezéskor, sőt egyetemi felvételikor a politikai és vallási meggyőződés számított, és nem a szakmai rátermettség. Egyes hivatásoknál pedig kimondottan hátrányt jelentett egy egyházi gimnáziumi érettségi vagy az iskolai jellemzés egyetlen szava: vallásos. Akik pedig a „klerikális reakció támogatója” címet is megkapták, azok akár börtönbüntetést is kaphattak. A hatalom – élén az ateista világnézetet valló kommunista párt, amely a marxista-leninista-sztálinista gyakorlatot tette magáévá – az egyházak és a vallásosság fizikai megtörésére és a megsemmisítésére törekedett.
Írta: Soós Viktor Attila egyháztörténész | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/mindennapi-vallasossag-a-szocializmus-alatt
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
