Vajon mit jelent a szabadság fogalma a digitális térben? Annyit biztosan tudunk a szabadságról, hogy a határa a másik ember szabadsága, vagyis mindent szabad, ami másnak nem árt. A szabad és a tilos közötti határokat szinte mindig az állam húzza meg, a közösségi média világában azonban nem csak az kérdéses, hogy pontosan hová kerülhet a piros vonal, hanem az is, hogy tényleg az állam feladata-e, hogy ezt kijelölje.
Kijelölhetné ugyanis maga a Facebook is.
Ha az állam egy piaci szereplőt szabályoz, akkor a cégek mögött álló emberek szabadságát korlátozza, akiknek egyébként joguk van ahhoz, hogy vállalkozzanak. Könnyen mondhatnánk tehát, hogy nem kell az állam, el lehet menni a Facebookról, ha nem tetszik, ám a valóságban a Facebook olyan szolgáltatást nyújt, amelynek nincs alternatívája.
A Facebookon kívül nincsen számunkra hely, mert a Facebook
- az agóra, ahol a közügyeket megvitatjuk,
- a sajtó, amiből a közügyekről tájékozódunk,
- a piac, ahol eladjuk a nagymama porcelánkutyáját,
- de a Facebook egyben a magánélet tere is, ahol privát információkat osztunk meg magunkról mindenkivel, akit tudatosan vagy öntudatlanul ebbe a térbe beengedünk.
A Facebook ezért olyan helyzetben van, hogy ha szűkíti a termékét használó emberek szabadságát – vagyis letilt, kitilt, kommenteket töröl –, akkor annak következményei alig megkülönböztethetők attól, mintha maga az állam korlátozná alapjogainkat a törvényeivel.
A szólásszabadság direkt korlátozásán kívül azonban más probléma is akad. Az a kitétel, miszerint „a Facebook ingyenes és az is marad”, csupán annyit jelent, hogy nem pénzzel fizetjük meg az árát. Megmutatjuk, hogy kit ismerünk, megmutatjuk, hogy mit szeretünk, és ezzel közelebb engedjük magunkhoz, mint bárki mást. Cserébe a Facebook azt mutatja nekünk, amit a világból a legkényelmesebb látnunk, mert ez az, amire kattintani fogunk – ám ettől még az a része is létezik a világnak, amiről a hírfolyamunk olyan egyszerűvé teszi, hogy ne vegyünk tudomást. Bármihez hozzászólhatunk, de szűkösre van szabva, hogy mi kerül a szemünk elé, ez pedig a demokratikus nyilvánosság egészére hatással van.
Ha az állam egyáltalán nem szabályozza a közösségi médiát, akkor mindezt eltűri, a tétlensége pont olyan, mintha maga korlátozna. Valamit tehát tennie kell, de ez a cselekvési kényszer nem jelent felhatalmazást arra, hogy a közösségi médiumok működésébe korlátlanul beavatkozzon.
A szabályozás előkészítéséért felelős minisztériumot vezető Varga Judit kiadta a jelszót:
le a cenzúrával, szabályozni kell a közösségi médiát!
Ez remekül is hangozna, ha nem annak a kormánynak a tagjaként fogalmazta volna meg,
- amely a szabad sajtó minden olyan szegletét felszámolta, ahová elért a keze,
- amelynek a pénzünkből fenntartott közmédiája a kormánynak a szócsöve és nem kritikusa,
- és amely látványos nyitási gesztusokkal engedi az embereket egymás nyakába borulva sörözni a teraszokon, miközben a tüntetéseket megtiltja.
A helyzet a következő: a szabályozás szándékáról szóló hírek pontosan ugyanannyira nyugtalanítóak, mint a közösségi média állami szabályozatlansága. Ha a kormánynak szándéka, hogy felébressze a bizalmat, akkor át kell törnie a titkolózás falát.
A feladat világos, az államnak el kell érnie, hogy a polgárai szabadok lehessenek – már csak azt kell definiálnunk, hogy ez mit jelent. Bárki vállalhat kockázatot, aki képes a szabad, tájékozott, felelős döntésre. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy mit vállalunk. Csak az lehet szabad, aki látja, hogy hová repül.
Ha a Facebook ezt a tisztánlátást nem teszi lehetővé, amikor döntéseket hoz rólunk, akkor ezzel az államnak biztosan dolga van. De azt, hogy pontosan mi a dolga, vagy van-e dolga ezen kívül is, azt együtt kell megbeszélnünk. Azért együtt, mert rólunk van szó – ennek pedig most van itt az ideje, nem akkor, amikor már készen van a törvény vagy az annak kereteit adó európai uniós szabályozás.
De most végre tényleg úgy, ahogy egyébként máskor is kellene.
