A hajléktalanság a közvélemény szempontjából ellentmondásos társadalmi probléma.
Az ellentmondások egyike magától értetődik: a nyomornak és a jogfosztottságnak ez az egyszerre szélsőséges és nyilvános megnyilvánulása sokakban kelt együttérzést, sajnálatot vagy szánalmat, másokban viszont dühöt és türelmetlenséget. A „hajléktalan” egyszerre kiváló alanya a segítségnyújtásnak, jótékonyságnak, ugyanakkor – embermivoltától megfosztott – tárgya az undornak.
Egy másik ellentmondás a hajléktalanság láthatóságával kapcsolatos. A hajléktalanság egyszerre egy kiemelkedően látható, és – éppen emiatt – egy szinte láthatatlan társadalmi probléma.
A látható és láthatatlan hajléktalanság
A hajléktalanság, a nyomor más formáival szemben szem előtt és ugyanott van, mint ahol a város jobb módú lakói élnek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a nyomor nem az istállóból átalakított, szobakonyhás, vécé nélküli, penészes kőbányai lakásban van, hanem a Deák Ferenc téren, a Fashion Street sarkán. Nem az Ózd–Farkaslyuk buszjáraton, hanem a négyeshatoson.
A tartósan fedél nélkül élők egy részének a láthatósága ugyanakkor olyan erővel kényszeríti rá magát a városlakókra, olyan nagy mértékben határozza meg a „hajléktalanok” társadalmi konstrukcióját és a hajléktalan emberekkel kapcsolatos attitűdöket, hogy ezáltal még a szűk értelemben vett – szállást nyújtó intézményben vagy fedél nélkül élő – hajléktalan emberek túlnyomó többsége is lényegében láthatatlanná válik.
A közbeszédben „a hajléktalanok” nem azokat az embereket jelentik, akiknek nincsen hol lakniuk, hanem azokat a – tipikusan tartósan – fedél nélkül élő embereket, akik valamelyik forgalmas közterületen, de legalábbis valamilyen látható helyen töltik a napjaikat és az éjszakáikat, vagy akik magukon viselik a hajléktalan sztereotípia meghatározó jegyeit:
- ittasak,
- koszosak,
- büdösek,
- a viselkedésük zavart és zavaró,
- kukáznak vagy kéregetnek.
Sokatmondó példája ennek a jelenségnek „a hajléktalanok” és a fővárosi aluljárók között a hajléktalanság társadalmi konstrukciójában kialakult szoros kapcsolat. Az aluljárók hosszú ideje kitüntetett szerepet játszanak a hajléktalanság fővárosi politikájában: a hajléktalan emberek 1989-es, Blaha Lujza téri ülősztrájkjától kezdve a liberális városvezetés „aluljáró-takarítási szertartásain” át egészen Tarlós István főpolgármester választási programjáig, amelynek a legmarkánsabb hajléktalanügyi vállalása az volt, hogy
a szó szoros értelmében és bűnügyi szempontból is kitakarítjuk az aluljárókat.
Karácsony Gergelytől sem azt kérdezték a főpolgármester-jelöltté válását követő egyik első televízió-interjújában, hogy miként kíván lakhatást biztosítani a hajléktalan embereknek, hanem azt, hogy egyetért-e az aluljárók éjszakai lezárásával.
Hasznos lehet, ha az olvasó megbecsüli, hány hajléktalan ember szokta az éjszakáit a Blaha Lujza téri, a Deák téri, a Kálvin téri, valamint a Népliget, a Határ út és az Árpád híd metrómegállókhoz kapcsolódó aluljárókban. Az elmúlt két évben átlagosan hét–nyolc fő. Idén februárban húsz fővárosi aluljáróban átlagosan nyolc fedél nélkül élő budapesti ember volt éjszaka, de egyetlen éjszaka sem haladta meg ez a létszám a húsz főt.
A fővárosi közvélemény viszont nagyon jelentős részben ezen a maroknyi hajléktalan budapestin keresztül képzel el és értelmez ennél nagyságrendekkel több embert – csak Budapesten tízezreket – érintő, sokrétű társadalmi problémát és annak kárvallottjait. Ha egy hajléktalan ember „csöves szatyrokkal”, szennyezett, büdös ruhában ül a villamoson, akkor őt hajléktalannak látjuk. Ha egy hajléktalan ember hajnalban villamossal megy munkába egy éjjeli menedékhelyről vagy átmeneti szállásról, akkor őt nem látjuk hajléktalannak. Azokat az embereket, akik esetleg szemetet hagynak maguk után, amikor hajnalban elindulnak az alvóhelyül választott kapualjból, hajléktalannak látjuk; azokat az embereket, akik hajléktalanként takarítják hőségben és fagyban a várost a Fővárosi Közterület-fenntartó napszámosaiként, nem látjuk hajléktalannak.
A „hajléktalan”, mint stigma
Így válik a „hajléktalan” a lakhatási egyenlőtlenségek rendszerében elfoglalt pozíciót jelölő fogalomból esztétikai és erkölcsi kategóriává. Így válik a „hajléktalanság” a közterületek állapotával és használatával kapcsolatos különböző – tehát akár a hajléktalanságtól független – problémák, feszültségek és konfliktusok projekciós felületévé, és így válnak a „hajléktalanság” kárvallottjainak egy szűk kisebbsége nyomán kialakult jelentéstartalmak budapestiek tízezreinek a stigmájává. A hajléktalan embereket valójában nem tartjuk magunkkal egyenértékűnek. Vagy hogyan fordulhatna elő egyébként, hogy noha magától értetődő, hogy a hajléktalanok mégiscsak attól „hajléktalanok”, mert nincs hol lakniuk – ebből mégsem vonjuk le azt a következtetést, hogy a megoldás az volna, hogy ők is lakhassanak valahol?
A stigma fogalmát – amint arra Erving Goffman klasszikus tanulmánya emlékeztet – az ókori görögök vezették be, és olyan, a testbe „belevésett vagy beleégetett” jelekre utaltak vele, „amelyeket azért alkottak, hogy a jel viselőjének erkölcsi státusával kapcsolatban áruljanak el valami szokatlan és kedvezőtlen dolgot”. A stigma jellemzője, hogy a „figyelmünkre erőszakolja magát”, és a megbélyegzett embert az egyéb tulajdonságaitól függetlenül értékeljük, és úgy gondoljunk rá, mint aki „nem egészen emberi lény”.
Az is tűrhetetlen, ha a hajléktalan emberek közül a legelesettebb, legrosszabb állapotú, a társadalomból látszólag leginkább kiilleszkedett, és az embermivoltukból ezáltal látszólag leginkább kivetkőzött emberek – akár egy is e legkisebb testvéreink közül – kívül kerül és kívül marad azoknak az univerzális kategóriáknak az eszmei és gyakorlati hatálya alól, amelyek a megengedhetetlentől választják el az egymással való bánásmódunk erkölcsi szabályait.
A „hajléktalan” fenti társadalmi konstrukciójának a kárvallottjai azonban azok az emberek is, akikre ugyan „a hajléktalan” sztereotípia egyetlen ismertető jegye sem igaz, a „hajléktalan” bélyeget viszont magukon viselik, és ezért az azzal együtt járó szimbolikus erőszakot is elviselni kényszerülnek. És kárvallottjai azok az emberek is, akik a probléma egy részének a kényszerítő erejű láthatósága által válnak láthatatlanná. Köztük azoknak a hajléktalan családoknak az ezrei is, akiknek a láthatatlanságához az is hozzájárul, hogy a „hajléktalan” – szemben akár a századfordulós, akár a két világháború közötti nyelvhasználattal – egy különleges nyelvtörténeti fejlemény nyomán a kortárs magyar nyelvben szinte kizárólag egyedülálló emberekre értendő.
A „hajléktalan” mint furkósbot
Ezt a bélyeget használják aztán furkósbotként a kormánypárt politikusai és propagandistái azoknak a civil szervezeteknek és önkormányzati vezetőknek az ellenében, akik annak a „radikális” elgondolásnak igyekeznek érvényt szerezni, hogy a hajléktalanságra mégiscsak a megfizethető lakhatás biztosítása volna a megfelelő, és végeredményben az egyedül elfogadható válasz. A „hajléktalan furkósbotot” leginkább a kormánypárti politikusok és propagandisták lengetik, például a Magyar Nemzet, ami hol azzal riogat, hogy „Karácsonyék hajléktalanokat költöztetnének bérlakásokba”, hol azzal, hogy „az üres lakásokba már megkezdődött a hajléktalanok beköltöztetése”. Vagy éppen a csepeli önkormányzat vezetői, akik „bosszúhadjáratnak” minősítették, hogy „Karácsony Gergely ismét hajléktalanokat költöztet Csepelre”.
A csepeli önkormányzat honlapján közölt írás kiváló illusztrációját nyújtja a „hajléktalan” stigma politikai furkósbotként való használatának. Az írás ugyanis azzal támadja a főpolgármestert, hogy olyan lakásokba „költöztet” hajléktalan embereket, amelyeket korábban olyan budapestiek – például egészségügyi dolgozók – kaphattak meg, „akiknek a munkája fontos volt a fővárosnak, de nem tudtak lakást venni vagy bérelni”.
Az, hogy a Fővárosi Önkormányzat legutóbb részben éppen egészségügyi intézményben vagy idősek otthonában dolgozó hajléktalan budapestiek számára írt ki lakáspályázatot, ebbe a képbe értelemszerűen nem illik. Így aztán azok a honfitársaink, akik szerencsétlenségükre az állampárti propagandából „tájékozódnak”, erről az örömteli fejleményről nem is értesülhettek. Ami azért is szomorú, mert semmi okunk nincs rá, hogy azt gondoljuk: kormánypárti honfitársaink nem fogadnák örömmel, hogy néhány, a közös korházainkat – például az egyik koronavírus-osztályt – takarító budapesti polgártársuk immár nem egy tömegszállásról, hanem saját szerény otthonából indulhat elvégezni azt a munkát, ami pont annyira fontos, mint amennyire alulfizetett.
Tanulságosak a fenti írások abból a szempontból is, hogy milyen magabiztosan keltenek pánikot azzal a fogalmi és logikai képtelenséggel kapcsolatban, hogy egy lakásban hajléktalanok lakjanak. Ezt az intellektuális – és ennek nyomán: erkölcsi – mélyrepülést leghangosabban persze Soroksár polgármestere képviselte az utóbbi időben, aki az ellen igyekezett lincshangulatot szítani, hogy az Utcáról Lakásba Egyesület közadakozásból olcsó lakásokban biztosítson otthonokat néhány otthontalan budapesti számára.
A „ne hagyjuk, hogy hajléktalanok költözzenek a szomszédba” típusú hisztériakeltés ugyanakkor nem csak a kormánypárti politikusok körében fordul elő. Korábban Zuglóban az Utcáról Lakásba Egyesület – a kormánypárti Kőbányán már évek óta az önkormányzat támogatásával és sikerrel működtetett – „kunyhóból lakásba” programját az MSZP képviselői (a kormánypárti képviselőkkel karöltve) lehetetlenítették el.
Az I. kerületben pedig V. Naszályi Márta polgármester és Kun János Párbeszéd-tag képviselő kivételével az összes ellenzéki képviselő megszavazta azt a határozati javaslatot, amit a Fidesz egyik helyi képviselője nyújtott be még tavaly nyáron azért, hogy megelőző jelleggel kizárja annak a lehetőségét, hogy a hajléktalan emberek elhelyezése érdekében az önkormányzat esetleg egy-egy köztulajdonú bérlakást is felhasználjon.
Az a baj
A kép azáltal válik teljessé, ha a fentiekhez hozzávesszük azokat a kormánypárti propagandaírásokat, amelyek a józsefvárosi polgármestert viszont azért támadják, mert emberek élnek az utcán, és azokat a kampányokat, amelyeket kerületi polgármesterek indítottak a főváros vezetése ellen, amikor az a hajléktalanellátó intézményekre jellemző zsúfoltság enyhítésére tett óvatos – ugyanakkor járványügyi szempontból is magától értetődően közérdekű – előkészületeket. Hasonló problémák a korábbi években – a kormánypárti fővárosi és kerületi vezetés idején – nem hátráltatták az ellátást.
Mindebből pedig egy olyan „hajléktalan” ellenségkép alakul ki, amely csak annyiban nem független a hajléktalanságtól, mint társadalmi problémától, hogy annak értelmes társadalmi kezelésén túl már az arról való értelmes eszmecsere elé is akadályokat állít. Röviden összefoglalva a kormánypárt (és egyes ellenzéki politikusok) hajléktalansággal kapcsolatos álláspontját:
- ha a hajléktalan emberek az utcán vannak – az a baj;
- ha a városvezetés a hajléktalanellátás bővítésével igyekszik csökkenteni a szállók túlzsúfoltságát és a közterületi hajléktalanságot – az a baj;
- ha pedig kivételesen hajléktalan budapestiek költözhetnek köztulajdonú bérlakásokba – akkor az a baj.
Valójában viszont az a baj, hogy ez a társadalom úgy működik, hogy a társadalom egy részét megfosztja annak a lehetőségétől, hogy lakhasson valahol, aztán pedig „a hajléktalanokkal” jótékonykodik, vagy „a hajléktalanok” ellen uszít.
Az együttérzés szép, a gyűlölködés visszataszító dolog.
Lakni viszont egyikben sem lehet.
A szerző szociálpolitikus, Karácsony Gergely főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója.
