Tudomány

Őt tartották a legnagyobb élő magyarnak, és még életében szoborrá merevítették

Gróf Apponyi Albert az egyik legtekintélyesebb, külföldön is nagyra becsült magyar politikus volt. Trianon után haláláig ő volt a nemzet szónoka, Magyarország védőügyvédje a nemzetközi fórumokon. 1920-ban, a békekonferencián elmondott beszéde pedig még az antant vezetőit is megdöbbentette.

Trianonnal kapcsolatban nem sok heroikus kép élhet a magyar köztudatban, de gróf Apponyi Albert híres beszéde a békekonferencia plénuma előtt biztosan dobogós lenne. Ott és akkor egy rövid időre még úgy is tűnt, sikerül elérni a magyar határok újratárgyalását.

Hívei itthon a „legnagyobb élő magyarként” aposztrofálták Apponyit, de külföldön is ő számított a legtekintélyesebb magyar politikusnak. 1933-ban, halálhíréről értesülve még Nicolae Titulescu román külügyminiszter, Apponyi legádázabb vitapartnere is részvétét fejezte ki özvegyének: „szememben a tökéletes hazafi, és fennkölt szellemű férfiú volt, és akinek politikai pályája mindenkiben szeretetet és megbecsülést váltott ki”. (A távirat szövegét a kolozsvári Keleti Újság közölte 1933. február 9-én)

Kétrészes cikkünk első felvonásában Apponyi Albert politikusi pályáját mutatjuk be nagyobb vonalakban, a második részben pedig párizsi beszédének részleteiről és hatásáról lesz szó – Zeidler Miklós történésszel, az ELTE BTK Új-és Jelenkori Történeti Tanszék egyetemi docensével, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával beszélgettünk.

Minél nagyobb akciószabadság

Apponyi Albert Bécsben született 1846-ban, 17 éves koráig a jezsuitáknál nevelkedett, majd Pesten és Bécsben jogot hallgatott. Amint az akkori arisztokrata ifjak, tanulmányai végeztével beutazta Európát, megfordult a német, angol és francia főúri szalonokban, majd hazatérve mondhatni fejest ugrott a magyar politikai életbe: 1872-ben országgyűlési képviselővé választották.

Míg az emberek többsége fiatalon inkább progresszív eszmékért lelkesedik, majd kora előrehaladtával válik konzervatívabbá, Apponyi fordított utat járt be

– mondja a 24.hu-nak Zeidler Miklós.

Fotó: Culture Club /Getty Images

Pályafutását a konzervatív, royalista oldalon kezdte, majd a századfordulóra megérkezett az „ellenkező oldalra”, a függetlenségiek közé. De nem azért, mert valamiféle rossz értelemben vett karrierista politikus lett volna, hanem pont ellenkezőleg: apja konzervatív, aulikus felfogásától fokozatosan távolodva saját hazafias meggyőződése és a koreszmék megismerése alakította nézeteit. A magyar reformkor, de főleg a kiegyezés utáni időszakban a kényszer rendkívül bonyolult és kusza belpolitikát, nehezen áttekinthető pártviszonyokat eredményezett. Nagyon könnyű lenne itt elveszni a részletekben, nézzük inkább csak a kereteket.

Az uralkodó személye és a birodalom léte adott volt, megkérdőjelezhetetlen realitás, ami állandó lavírozásra kényszerítette a nemzet sorsának alakításán fáradozó politikusokat Deák Ferenctől Tisza Kálmánon át Tisza Istvánig. A cél a minél nagyobb akciószabadság elérése volt Magyarország számára, ebben nem volt különbség a „67-es” és a függetlenségi erők között.

Abban viszont már igen, miképp mérték fel a politikai realitásokat és mennyire alkalmazkodtak ezekhez. Az elvhűség gyakran megtört az uralkodó személyének, a birodalom egységének kikezdhetetlenségén, ahogy a történész fogalmaz: képviselőink mindannyian hazafiak voltak, de az adott keretek között nem lehetett 100 százalékosan elvszerűen politizálni. Ebből adódik a korszakra jellemző, rendkívül komplikált párttörténet.

Rosszul skatulyázták

Apponyi tehát konzervatív, royalista körökben kezdte az országos politikát, más választása valójában nem is lehetett. Édesapja, Apponyi György nagy formátumú politikus volt Bécsben, az úgynevezett aulikus (udvarhű) nemesség egyik vezéralakja, az uralkodó ellenforradalmi tanácsadója – emiatt a reformnemzedék gyűlölte. Pedig a maga elvei szerint – az adott hatalmi konstellációt tiszteletben tartva – ő is a nemzet ügyének előmozdításán dolgozott.

Fontos szereplője volt például a kiegyezési tárgyalásoknak, Deákkal összejátszva érte el, hogy 1861-ben az országgyűlés szimbolikus helyszínen, Pesten ülhessen össze. A lényeg viszont, hogy a magyar diétán 1872-ben az akkor alig 26 esztendős Apponyi Albertet édesapja árnyéka alatt markáns konzervatívként „skatulyázták be”.

Úgy tűnt tehát, előírásszerű konzervatív karrier lesz az övé, de nem így történt, sőt, a századfordulóhoz közeledve az ellenzék egyik vezéralakjává vált.

Tekintélyes csodaszónok

Magas (csaknem kétméteres) termetű, keskeny, markáns arcú, tekintélyt parancsoló férfi volt: öblös, mély hangja, megfontolt, lassú, megnyerő beszéde és a szavaiban tetten érhető műveltség is ezt sugározta. Íme:

A többség által elismert, amolyan »csodaszónok« volt, az elvek, gondolatok kifejtésének mestere, viszont nem volt operatív tehetség

– folytatja a történész.

Ezt onnan tudjuk, hogy amikor a kiegyezés után csaknem négy évtizeddel, 1906-ban nagy nehezen az ellenzék került kormányra, Apponyi kapta a kultusztárcát, ezzel pedig a lehetőséget, hogy a gyakorlatban is bizonyítson. Ám nem bizonyult jó szervezőnek, talán egyetlen vitathatatlan sikere a Zeneakadémia új épületének megalkotása volt.

Minisztersége alatt született a magyar államnyelv iskolai tanításáról szóló lex Apponyiként ismert törvény. Zeidler Miklós szerint annyira nem volt súlyos, mint a híre, de valóban a nemzetiségek asszimilációja irányában hatott, és mivel ezek jogaik bővülésére számítottak, a magyar nyelv oktatásának kötelezővé tételében fenyegetést láttak, egyúttal erőszakos magyarosítást kiáltottak.

Magyarország szónoka

Az ellenzéki koalíciós kormány 1910-ben megbukott, Apponyi hithű függetlenségi politikusként visszatért a parlamenti munkához, és tovább mozdult „balra”, 1918-ra már az általános választójog hívévé vált. A legkevésbé sem volt sablonszerű figura, mindeközben tekintélye itthon és külföldön is egyre nagyobb lett, nyelvismeretének köszönhetően nemzetközi karrierje az 1890-es években kezdődött. Kiválóan beszélt németül, angolul, franciául és olaszul. Zeidler Miklós kiemeli:

Ezt persze jó néhány arisztokrata elmondhatta magáról akkoriban, ám Apponyi kiemelkedő szónoki képességeit is képes volt kamatoztatni idegen nyelveken. Bárhogyan szólalt is meg, veretes nyelvet használt, erre pedig rajta kívül más nemigen volt képes.

E tehetségére külföldön is felfigyeltek, a nemzetközi konferenciákon pedig rendre ő volt a magyar álláspont előadója, úgy is mondhatjuk, Magyarország szónoka.

Menekülnie kellett

Kritikusai gyakran vádolják Apponyit háborúpártisággal egy parlamenti felszólalására hivatkozva, amikor is a Szerbiának küldött ultimátumra reagálva úgy zárta mondanivalóját: „Hát végre!” Csakhogy ez egy szövegkörnyezetéből kiragadott kiszólás, Apponyi egy cseppet sem lelkesedett a háborúért.

Arról beszélt, helyesli Szerbia „megregulázását”. Gyors „büntetőexpedícióban” reménykedett, amivel véget lehet vetni a Monarchia ellen intézett szerb akcióknak. Németbarátnak is elkönyvelték, de az adott szövetségi rendszerben nem is igazán lehetett volna más.

Apponyi Albert „függetlenségi politikusként” is az Osztrák–Magyar Monarchia fenntartásának híve volt, de a dualizmus adta lehetőségeknél nagyobb szabadságot, mozgásteret akart elérni Magyarország számára.

Az őszirózsás forradalmat követően itthon maradt, a Tanácsköztársaság elől azonban menekülni kényszerült, a csehszlovák megszállás alatt álló családi birtokon, Éberhárdon vészelte át a kommunista uralmat. 1919 augusztusában tért vissza, és újra a politikai élet kellős közepén találta magát.

Fotó: BPK /Salomon /ullstein bild /Getty Images

Csaknem miniszterelnök lett

Az antant végre stabil állapotokat akart Magyarországon, olyan, lehetőleg koalíciós kormányt, amivel elkezdheti a béketárgyalásokat. Ennek érdekében 1919 novemberében Sir George Clerk angol diplomata érkezett Magyarországra, aki a tapasztalt, komoly nemzetközi jártassággal, nyelvismerettel rendelkező, e mellett emberbarátként és az általános, titkos választójog híveként ismert Apponyit javasolta miniszterelnöknek, hogy visszavezesse hazánkat a parlamentarizmushoz.

Még ezekkel a katonai sikerekkel sem úszhattuk meg Trianont
A román haderő a Tiszánál állt, amikor a magyar Vörös Hadsereg megindította felvidéki hadjáratát, és felszabadította a mai Szlovákia keleti részét. Ausztriával szemben a Rongyos Gárdára támaszkodva ért el sikert a magyar kormány – de hiába küzdöttünk, Trianont nem kerülhettük el.

A magyarországi állapotok abszurditását mutatta, hogy Apponyi kormányfőségét a keresztény-nemzetiek ellenezték, a szociáldemokraták viszont támogatták. Végül Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulása után, november 24-én a politikailag súlytalan Huszár Károly alakított kormányt. Clerk feladatát elvégezve Párizsban leadta jelentését, ebben Apponyit nevezte a legjobb képességű magyar politikusnak, a legkiválóbb jelöltnek, akit azonban saját pártja – a keresztény-nemzeti oldalra gondolt – megbuktatott.

Clerk megjegyzése részben annak is szólt, hogy egyes amerikai és francia körökben Apponyi személyét elutasítás övezte a későbbi utódállamok politikusainak remekül működő propagandája nyomán. Ugyanezt mondhatjuk el, amikor „Magyarország szónokát” jelölték a magyar küldöttség élére a párizsi béketárgyaláson.

Jöjjön csak, legfeljebb leszerepel

Itthon ebből nem volt vita, mindenki számára egyértelmű volt, hogy Apponyi vezeti a delegációt. Az utódállamok azonban felháborodtak, udvariatlannak tartották a szerintük agresszív, elnyomó nacionalista politikus jelölését, a csehek például azzal fenyegetőztek, hogy többé nem engedik őt vissza a birtokaira.

Philippe Berthelot, a francia külügyminisztérium politikai osztályfőnöke szintén kifogásolta, hogy egy „dühödt németbaráttal” kelljen tárgyalnia, Frank Lyon Polk amerikai külügyminiszter-helyettes pedig cinikusan megjegyezte: jöjjön csak, ha tényleg ekkora szörnyeteg, legfeljebb leszerepel, és Magyarországon is elveszíti népszerűségét.

Végül az az álláspont győzött, miszerint a magyarok dolga, hogy kit küldenek, így lett Apponyi Albert az 1920. január 5-én Párizsba induló delegáció vezetője. Az előkészítő munkában nem vett részt, de a formába öntésében igen, és olyan sikerrel képviselte hazánk álláspontját – az antant végleges feltételeinek megismerés után kevesebb mint 24 órája volt felkészülni –, hogy egy rövid ideig úgy tűnt, újra fogják tárgyalni a magyar határok kérdését.

Erről írunk a Zeidler Miklóssal folytatott beszélgetésünk következő részében. Itt és most azzal folytatjuk, hogy március végén a békedelegátusok többsége Apponyi vezetésével visszatért Budapestre.

Szoborrá merevítették

Apponyi itthon haláláig megőrzött hatalmas nimbuszra tett szert, szó szerint a legnagyobb élő magyarnak aposztrofálták, de a Horthy-rendszer politikai közege nem igazán tudott mit kezdeni a 75 esztendős ikonnal. Az általa képviselt általános választójogról a hatalom hallani sem akart, parlamenti beszédeit tisztelettel meghallgatta és megtapsolta, de javaslatai fölött napirendre tért. Ő maga sem találta a hangot az 1920 utáni új politikusgenerációval, főleg a szélsőségesekkel.

Itthon még életében szó szerint szoborrá merevítették, kitüntetésekkel halmozták el, utcákat, teret (a mai budapesti Kígyó tér) neveztek el róla. A napi politikát érintő megnyilatkozásait viszont nem vették komolyan, úgy kezelték, mintha »nem evilági kinyilatkoztatások« lettek volna

– fogalmaz a történész.

A nemzetközi porondon ugyanakkor – a legkiválóbb magyar szónokként – továbbra is hasznát vették. Az ENSZ „elődje”, a Népszövetség ülésein képviselte a kormány álláspontját 1923-tól egészen 1933-as haláláig. A legkevésbé sem volt ez parkolópálya, mint ahogy elsőre gondolnánk, nagyon kemény ügyek voltak napirenden a külföldre szakadt magyar kisebbségektől az utódállamok által elvett magánbirtokok sorsán keresztül a magyar gazdaság talpra állításához szükséges kölcsönig.

Magyarország ügyvédje

Apponyi pedig tapasztalt politikus volt, pontosan értette, miről van szó: elengedte a belpolitikát, beérte azzal, hogy képességeit nemzetközi porondon csillogtassa. Túl a nyolcvanon, sőt a 90. életévéhez közelítve is nagyon komoly elismertséggel és tekintéllyel bírt a nemzetközi fórumok előtt.

Sokan úgy emlegették: Magyarország védőügyvédje.

A halál is munka közben érte, a leszerelési konferencián tartózkodott Genfben, amikor megbetegedett. Talán influenza következményeként fellépő tüdőgyulladás volt, a Nemzetek Szövetségének központjaként működő svájci város mostoha klímája nem egy nálánál fiatalabb politikus egészségét is megrendítette az évek során.

Apponyi Albert 1933. február 7-én hunyt el, utolsó napjaiban szinte óránként érkeztek az állapotáról beszámoló táviratok Budapestre, halálát pedig nemcsak a magyar nemzet gyászolta, a világ minden pontjáról érkezett részvétnyilvánítás.

Hogy valóban ő volt-e a „legnagyobb élő magyar”, arra Zeidler Miklós objektív választ ad:

Széchenyit nyilvánvalóan nem lehetett detronizálni.

Külföldön a maga korában egyértelműen Apponyi Albert volt a legismertebb, legtekintélyesebb magyar politikus. Itthon pedig, bár elképesztően hosszú ideig volt a pályán, sokáig az „élvonalban”, mégsem őrölte fel magát a politikai küzdelmekben, mindvégig megőrizte páratlan tekintélyét. Ha 1919-ben miniszterelnök lesz, talán Magyarországon sem lenne ennyire egyöntetű az utókor megítélése.

Kiemelt kép: Ullstein bild /Getty Images

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.