Belföld

Még a magyar kémnők sem tudták áttörni az üvegplafont

Hallottak már Arzné Jakabffy Vilmáról, a titkos ügynökről? Ha még nem, az nem az önök hibája, a tevékenységéről szóló dokumentumok ugyanis eddig az archívumok mélyén pihentek. Most azonban egy nemrég megjelent tanulmánynak köszönhetően nem csak az ő alakjára vetülhet fény, de azt is megtudhatjuk, milyen hatással voltak a férfi-női viszonyok a titkosszolgálatok működésére, elsősorban a hidegháború alatt.
Korábban a témában:

Arzné Jakabffy Vilma, az 1930-as években a romániai magyar kisebbség tagjaként élt. Apja legfelsőbb bíró volt, ő maga tánciskolát vezetett. Nem véletlen, hogy ezekre az előnyös adottságokra felfigyelt a magyar titkosszolgálat is, ezért megkeresték és ügynökként kezdték alkalmazni. Vilma eredményesen dolgozott, Erdélyben sikerült beszerveznie egy román hadnagyot, aki bele is szeretett, a nő azonban később egy osztrák tiszthez ment feleségül. Amikor 1936-ban a román hatóságok letartóztatták, a magyar konzul segítségével megszökött, majd 1940-ben a magyar hírszerzés visszaküldte egy újabb megbízással. Ekkortól kocsmát vezetett Nagyváradon, a lánya pedig 1949-ben hozzáment egy amerikai hadnagyhoz.

Az egyik fennmaradt jelentés szerint Arzné azért volt alkalmas az ügynöki munkára, mert büszke volt a nemesi származására, és annyira imádta a pénzt, hogy „még az anyját és a hazáját is eladta volna” – számára a kémkedés üzlet volt. A hivatalos iratokban Arznét laza erkölcsű, önző, munkakerülő, ugyanakkor kreatív, éles eszű nőként írták le, aki érti és szereti a zenét, e mellett hitt a természetfeletti erőkben, vallásos volt és jóslással is foglalkozott. Azt viszont nem tudni, hogy a megbízások teljesítéséhez a szexualitását is bevetette-e. 1952-ben újra be akarták szervezni a magyarok, de nem volt együttműködő, ezért 1953-ig internálták.

Ha eddig még nem hallottak Arzné Jakabffy Vilmáról, az nem az önök hibája, a tevékenységéről szóló dokumentumok ugyanis eddig az archívumok mélyén pihentek. Egy nemrég megjelent tanulmányban azonban nem csak Arzné alakja kerül elő, hanem azt is megtudjuk, hogy milyen hatással voltak a férfi-női viszonyok a titkosszolgálatok működésére, elsősorban a hidegháború alatt.

A tanulmány szerzője Pető Andrea történész, a Közép-Európai Egyetem egyetemi tanára, a Láthatatlan elkövetők című könyvéhez kapcsolódó anyaggyűjtés közben akadt rá olyan népbírósági perek anyagaira, amelyekben a vádlottakat kémkedéssel is gyanúsították. Ezekben a perekben sok izgalmas részletet talált, ezért úgy gondolta, érdemes lenne egy külön cikket is szentelni neki. A tanulmány azonban nem egyszerűen a kémnőkről szól, hanem azt a kérdést vizsgálja, hogy a hétköznapi férfi-női szerepek mennyire voltak jellemzők egy olyan – rendhagyónak nem nevezhető – környezetre, mint a hírszerzés. A válasz: nagyon.

A nyilaspárt vérengző gyilkosai, akikről sosem beszélünk: a nők
Pető Andrea a második világháborús nemi erőszak története után újabb kemény témát kutatott fel: a Csengery utcai mészárlás esetén keresztül a nők szerepét a nyilas és egyéb szélsőjobbos mozgalmakban.

Legyen szép a bokája!

A tanulmány már az elején kiemeli, hogy a hírszerzés amolyan „Herrendienst”, férfi szolgálat vagy férfi munka volt, és az első világháborúig nagyjából elképzelhetetlen volt, hogy ilyen feladatra nőket is bevessenek. Mivel a kémeket katonai vagy diplomáciai körökből, családi kapcsolatokon keresztül toborozták, a háború miatt ezen a téren is munkaerőhiány keletkezett, miközben rendkívüli módon megemelkedett az igény az információkra, így a titkosszolgálatok arra kényszerültek, hogy nőket is beszervezzenek. Ez azonban még mindig csak egy nagyon szűk kört jelentett: igen alacsony számban vették fel a nőket, akik megbízható, elit családokból kerültek ki, és valamilyen szempontból hasznosak lehettek.

A családi kapcsolatok rendkívül fontosak voltak, ugyanis akkoriban azt gondolták, hogy a beszervezett, de alapvetően mégiscsak „megbízhatatlan és érzelmektől vezérelt” nőket a rokonok segítségével kontroll alatt tudják majd tartani.

A titkosszolgálatok patriarchális rendjében a nőket segédmunkásként kezelték, akiket érzelmi kapcsolaton keresztül lehet irányítani. De voltak olyan nők is, az úgynevezett „Mások”, akiknek a feladata az volt, hogy szexuális módszerekkel szerezzék meg az információt, de ilyen feladatot tiszteletreméltó nő nem vállalt el.

Az első világháború után a titkosszolgálatokban tevékenykedő nők jelentős részét hazaküldték, de a második világháború közeledtével újra szükségessé vált az alkalmazásuk. A Gestapo toborzási gyakorlatát, mint minden mást Németországban, Adolf Hitler elképzelései határozták meg, aki úgy vélte, hogy olyan jó neveltetésű nőket kell felvenni, akik vágynak a kalandokra. Ezt úgy is érthetjük, ahogy a középosztálybeli létben magát elnyomva érző nőknek vonzó lehetett a kémek élete. Az Egyesült Államok levélcenzúrával foglalkozó irodájában – amely a Bermudákon működött és csak nőket foglalkoztatott – a toborzási feltételek között nem csak az szerepelt, hogy a jelentkező beszéljen valamilyen európai nyelven, hanem az is, hogy legyen szép a bokája.

Színésznők és gépírónők

Vannak feljegyzések a magyar toborzási gyakorlatról is, a szerzőjük pedig nem más, mint Újszászy István korábbi kémfőnök. Az már más kérdés, hogy mennyire megbízhatók ezek a feljegyzések, mivel Újszászy akkor írta azokat, amikor az ÁVH fogva tartotta. Mindenesetre kiderül belőle, hogy a legtöbb magyar kémnő a második világháború környékén eredetileg színésznő vagy gépírónő volt, őket követték az arisztokraták és államférfiak feleségei, akiknek bejárása volt a nagykövetségekre vagy külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek. A harmadik csoportba tartoztak azok a nők, akik népszerű találkozóhelyek tulajdonosai vagy üzemeltetői voltak, ahol információt lehetett szerezni vagy kompromittálni lehetett a célpontokat.

Az ÁVH egykori épülete. Fotó: Fortepan /Pesti Srác

Ebben az időszakban végezte hírszerzői tevékenységét egy bizonyos Szánthóné a Kolozs megyei Egeresen, aki egész addig bányatulajdonos volt, ameddig, írja az aktája, „jól ismert román módszerekkel” el nem vették tőle. Szánthóné nem látott más megoldást, mint a magyar hatóságokhoz fordulni, akik aztán be is szervezték. Az asszony erdélyi utazásai során rendszeresen levélben jelentett Gyárfás Elemérnek, a Romániai Magyar Népközösség elnökének, egyik alkalommal például arról írt, hogy egy fiatal német mérnökkel beszélgetett a vonaton, aki Ploestibe utazott, ahol egy német gázolajgyár építését tervezték.

Gyárfás ezt az információt később felhasználta a román és a magyar külügyminiszter találkozójára való felkészüléshez, megjegyezve azért, hogy Szánthónét óvatosan kell kezelni többek között zsidó származása miatt. Gyárfás figyelmeztetése ellenére a Szánthóné által szolgáltatott információt felhasználták, mert később egy hivatalos levélben is megjelent. Vagyis a Szánthóné és a mérnök között lezajlott, hétköznapinak indult beszélgetés akár befolyásolhatta is a német–magyar tárgyalásokat.

Hazafias anyák a lélektelen gépek ellen

A második világháború után, írja Pető Andrea, két, egymással összekapcsolódó folyamat hatott a titkosszolgálati munkára. Az egyik, hogy kicserélődött a kelet-európai politikai elit, a másik pedig, hogy az új, egalitárius ideológiának köszönhetően a nők nagyobb számban jelentek meg a munkaerőpiacon. Ennek következtében 1945-től kezdve egyre több nő kezdett el dolgozni a hírszerzésnél, mint alkalmazott, informátor, technikai dolgozó vagy kiképző, de az egyenlőség csak látszólagos volt: a szexizmus és nemi diszkrimináció továbbra is alapvető eleme maradt a szolgálatoknak, a szakmai előrejutás pedig elképzelhetetlen volt.

Ezzel kapcsolatban a történész a controlling image kifejezést is használja, amely egy olyan fogalomra utal, ami természetessé teszi és normalizálja a szexizmust, azt a hétköznapi élet elkerülhetetlen velejárójaként tünteti fel. A titkos ügynökök esetében ilyen controlling image Mata Hari. Pető Andreát az ő személye is motiválta a tanulmány megírására, mert nagyon bosszantotta, hogy a nőket, ha a titkosszolgálatban dolgoznak, vagy erkölcsileg romlott, vagy hősies önfeláldozónak jelenítik meg. Kíváncsi volt arra, mit lehet erről megtudni Magyarországon, de végül kiderült, hogy minden ország titkosszolgálata ezen szexista alapelvek alapján működött.

Igaz, némi különbség azért volt a hidegháború alatt: míg a szovjet kémnőket a végzet asszonyaként, vagy a rendszert kiszolgáló, könyörtelen és lélektelen gépként tüntették fel, az amerikai kémnők jó anyák és feleségek voltak, akik a nemzet megmentése után kötelességtudóan visszatértek a háztartáshoz.

Ahogy arra fentebb már utaltunk a Mások emlegetésével, a szexualitásával operáló Mata Hari esete nem volt egyedi jelenség. Pető Andrea egy monográfiára utalva azt írja, hogy a szovjet hírszerzés például úgy próbált információt gyűjteni, hogy mikrofonnal felszerelt hamis mellbimbót ragasztott olyan női kémekre, akiknek a feladata az volt, hogy elcsábítsák a célpontot. A mikrofon által felvett hangot a falon túlra közvetítették, majd rögtön fel is vették, mert a kémnőkből még azt sem nézték ki, hogy az információt meg tudják őrizni. Az ilyen történetek csak erősítették a „csinos szovjet kémnő” imázst, valamint bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy még egy olyan országban sem tekintik őket egyenrangúnak férfi kollégáikkal szemben, ahol hivatalosan támogatják a női emancipációt.

A magyar titkosszolgálatok, mint a többi hasonló szervezet, szigorúan és hierarchikusan osztotta fel a feladatokat, elsősorban azért, hogy megőrizze az érintettek névtelenségét.

A legtöbb nő a legalacsonyabb szintű, de ezzel együtt legnagyobb veszéllyel járó feladatot végezte: az információk eljuttatását egyik helyről a másikra.

Ez a hierarchia ráadásul nemi alapú is volt, és egyfajta kettősség is jellemezte: egyik oldalról a női nem láthatatlan volt, hiszen a férfiak voltak a főnökök, másrészt viszont a nők pont a nemük miatt kerülhettek méltánytalan helyzetbe, például amikor férfi kollégáik közeledését kellett elviselniük.

Fiatal lányok helyett középkorú asszonyok

A tanulmány ismerteti a Belügyminisztérium 1966-os jelentését a női hálózat összetételéről, amelyből kiderült, hogy a 879 női alkalmazott 70 százaléka besúgó volt, míg a többieket a titkos találkozókra fenntartott lakások rendben tartására alkalmazták. 795 nőt hazafias alapon szerveztek be, 42-42 nőt pedig politikai, vagy erkölcsi „bűnök” miatt. A 879 nőből 235-en 31–40 év közöttiek, 259-en 41–50 év közöttiek voltak, 228-an pedig 51 év felettiek voltak. A 30 évesnél fiatalabbak száma 153 volt, ebből 14 éven 20 év alattiak. 546 olyan nő dolgozott a belügyben, akiknek mindössze általános iskolai végzettsége volt, és 56-an, akik egyetemi diplomával rendelkeztek.

Fedőneve: PE-2

Azok a nők, akik nyelveket beszéltek vagy tagjai voltak valamilyen hálózatnak, látványosabb szerephez juthattak, de ebben a testi adottságaik vagy a koruk is szerepet játszott. Az ügynöknők kiképzése általában a feladatra fókuszált, azt kellett megtanulniuk, hogy miként koncentráljanak a megadott feladatra, miközben fedőtevékenységet végeznek, és hogyan adják tovább az értesüléseiket a nélkül, hogy lebuknának. A kiképzés része volt az is, hogy a munkahelyen a szexualitást a munka eszközeként kezelték, a családi környezetben azonban elvárták a kémnőktől, hogy megfeleljenek a heteronormatív kispolgári lét által szabott elvárásoknak.

Endrődy Elena, fedőnevén PE-2 nem illett bele a végzetes csáberővel bíró kémnő szerepébe: alacsony volt, naponta 40 cigarettát szívott el, és a jobb karja maradandó károsodást szenvedett, amikor egy korábbi szeretője rálőtt. Voltak azonban más, hasznos kvalitásai: mivel a családja cirkuszos volt, ezért sokat utazott, és több nyelven beszélt, férje pedig a kínai nagykövetség katonai attaséja volt Rómában, 1944-ben. Elenát 1949-ben szervezte be a magyar titkosszolgálat, és bár tudták, hogy nem igazán van tisztában a marxista-leninista ideológiával, a szolgálatok szerint éles eszű és kitűnő megfigyelő volt, ráadásul folyékonyan beszélt olaszul. Első megbízása az volt, hogy egy Magyarországon utazgató olasz férfit kísérgessen, akiről azt gyanították, hogy kapcsolatban áll az olasz hírszerzéssel. E közben magát Elenát is megfigyelték, de később kiképezték külföldi megbízatásokra is, így megtanulta, hogyan használjon citromlét láthatatlan tintaként, és hogy hogyan fedje el a személyazonosságát.

Ez azonban nem mindig sikerült. PE-2-ről tudni lehet, hogy szívesen fogyasztott alkoholt, és egy időben morfinista is volt, egy 1949-es bécsi kiküldetése során pedig ittas állapotban arról beszélt a kocsmákban, hogy ő egy magyar ügynök. Sőt, egy alkalommal éjszaka kővel dobálta meg a magyar nagykövetséget, és azt kiabálta, hogy most azonnal jelentést akar tenni. A szolgálatok ezt követően megszakították vele az együttműködést, igaz, 1967 áprilisában újranyitották az aktáját, amikor egy, a jugoszláv határ mellett állomásozó magyar katona azt ígérte neki levélben, hogy kijuttatja az országból.

A hetvenes évek második felében elkezdték a külföldön állomásozó ügynökök feleségeinek szisztematikus képzését is. A külön erre a célra készült segédanyagokból nem csak az adott országokról kaptak információkat, de azt is megtanulhatták, hogyan főzzenek magyaros ételeket olyan országokban, ahol az alapanyagok nem érhetők el. A kémfeleségeket általában a nagykövetségeken vagy a titkosszolgálatoknál alkalmazták, például kódoltak. A gyerekeik pedig remek információforrásként szolgálhattak azzal, hogy helyi iskolákba jártak, és részt vettek az ottani közösség életében. Eközben az idősebb, egyetemista gyerekeket gyakran az ellenséges titkosszolgálatok célozták meg.

Aki jól csinálta, arról nem tudunk

A történész arra kérdésre, vajon előfordulhatott-e olyan, hogy egy nő előzetes megkeresés nélkül, önként elhatározta, hogy a titkosszolgálatnál szeretne dolgozni, akkor ezt megtehette-e, azt válaszolta, nem tudjuk. Hozzátette viszont, hogy néhány éve a londoni metrón az MI5 hirdette, hogy várja nők jelentkezését, mert kevesen voltak a testületben, és világos, hogy egy sokszínű társadalmat csak fehér férfiakból álló intézmény nem tud szolgálni.

Pető Andrea cikke az első olyan ebben a témában, amely titkosszolgálati személyzeti anyagok és kiképzési könyvek alapján vizsgálja a nők helyzetét a hírszerzésben. Tervei között szerepel egy kémnőkről szóló könyv megírása is, ám az adatgyűjtést nehezíti, hogy az archívumban elérhető fájlok nem mutatnak teljes képet. Részben azért, mert csak azokról az ügyekről tudunk, amelyek eljutottak a sajtóba, hiszen a kémszakmai szempontból fontosabb részleteket nem jegyezték fel: a sikeres informátorok azok, akikről hallgatnak az akták. Ezen felül minden eset egyedi, nehéz általánosítani, ráadásul az elmúlt évtizedekben a gender-szerepek is változtak.

További nehézséget jelent, hogy az aktákat anonimizálták, a kutatók adatvédelmi okokból nem kaphatnak információt a vizsgált személy személyes adatairól, például a szexuális orientációjáról, amely viszont sokat elárulhatna arról, miként használták fel vagy manipulálták őket a hírszerző szolgálatok.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.