Szép gondolat, és, mint a koronavírus terjedése elleni jelenleg egyetlen hatékony módszer, jogos elvárás is a #maradjotthon. Számos szakma képviselői azonban nem engedhetik meg maguknak ezt a kiváltságot. E szakmák (ápoló, szociális gondozó, bolti eladó, pénztáros, takarító, patikus) jellemző nemi összetétele miatt nagyobb részben nők kerültek a frontvonalba – noha nem feledkezünk meg a jellemzően férfi buszvezetők, ételfutárok és hulladékszállítók munkájáról sem. Az alábbiakban Tímea mesél a tapasztalatairól, aki szociális munkásként próbál megküzdeni a rendkívüli helyzettel. Nevét és munkahelyét nem vállalhatja („Mindenki lapít. Én is lapítok”), ellenben szakmai beszélgetések alapján helyzetét a kollégái körében általánosan jellemzőnek ítéli meg.
Tímea egy családvédelmi intézményben dolgozik. A bentlakó szülők közül több tucatnyian nemrég elveszítették az állásukat, jövedelemkompenzációt (egyelőre?) nem kapnak, és a tetejébe még be is vannak zárva az intézménybe: a rendelkezések értelmében ugyanis azt kizárólag munkavégzés és orvoshoz menetel céljából lehet elhagyni.
– A bentlakóink többsége nem érti a vírusveszélyt – mondja Tímea –, őket jobban érdekli, hogy nincs pénz, nincs munka – mindent elvállalnának, de semmi! – és még nem is mehetnek ki. Nem értik meg, hogy a boltig sem engedhetem ki őket, csak az intézmény területén mozoghatnak. A legtöbben bizonytalan vagy fekete foglalkoztatásban dolgoztak, így az elsők közt küldték el őket. Az ügyfelek a felgyülemlett feszültséget egymáson, illetve a szociális dolgozókon vezetik le – panaszkodik Tímea, érezhetően megviselt hangon.
– Nem tudom megvédeni magam, szociális munkás vagyok, és nem teszik lehetővé, hogy megvédjem magam! Maszkunk is csak mostantól van, lakossági adományból – az államtól a mai napig egy darab maszkot sem kaptunk –, és ez is csak papír, nem a tényleges védelmet biztosító FFP maszk. Ez meg a pumpás kézmosó és fertőtlenítő önmagában kevés, ha a lakók nem tartják be a higiéniés szabályokat, leginkább, mert nincs mivel.
Pokoli a hangulat. Hosszú és nehéz műszakokban dolgozunk, napi 16 órákat (amelyek sokszor hosszabbra nyúlnak), és úgy érzem, már nem tudok megküzdeni a helyzettel. Soha nem szoktam megemelni a hangom, a múltkor viszont már elsírtam magam. De ha elmegyek, ki áll a helyemre?
Mi a helyzet az intézményben lakó gyerekekkel? A digitális oktatáshoz Tímeáék adományként szereztek számítógépeket, de így sincs annyi, hogy minden tanulónak jusson. Kb. hét diákra jut egy PC, ez is csak a lakossági összefogásnak köszönhetően, és még jó aránynak is számít a többi hasonló intézményben elérhető lehetőségekhez képest. Hogy miként oldják így meg a gyerekek az online tanórákon való jelenlétet? Tímea erre annyit mond:
– Beosztják.
Hozzáteszi, nem minden tanár tart élő órát, akad, aki inkább kiküldi a feladatokat. A helyzet mindenesetre a bentlakó iskolásokat is megviseli, hiányoznak nekik az osztálytársaik, barátaik, a korosztályos társaság.
A szabályok folyamatos változása és a rengeteg többletmunka jelentősen meghaladja a dolgozók kapacitásait. Az intézmények nincsenek a kijárási korlátozásra felkészülve: nem lehetséges a megfelelő távolságtartás, és stabilan nem megoldott a bentlakók eltartása, étkeztetése, a kisgyerekeknek pelenka biztosítása és így tovább. Ráadásul a hirtelen munkanélkülivé vált emberek egy része is rászakadt az ellátórendszerre. Ehhez képest a szociális szféra dolgozói egyelőre nem kaptak pluszjuttatást, annak ellenére sem, hogy az Emmi már március 18-i közleményében elismerte munkájuk jelentőségét a jelenlegi vészhelyzetben.
– Még érintésmentes hőmérő sincs, nem lehet kapni, így kétperceset használunk, és minden ember után lefertőtlenítjük. Gondolj bele, ezt ennyi emberrel, naponta kétszer! A szabály szerint kötelező jelen lennem, nem mondhatom a bentlakóknak, hogy mérjék meg maguknak a lázukat, majd fertőtlenítsék és adják tovább egymásnak a hőmérőt. Máris több óra elment a munkaidőmből csak erre – és hol van még a többi feladat? Például naponta többször kitakarítani, fertőtleníteni az intézményt, aztán kezelni a beérkező adományokat… Embertelen sok lett a munkánk, 60-70 százalékkal nőtt, pedig azelőtt sem volt kevés! – fakad ki Tímea.
– Tényleg kevesebbet ér a munkánk, mint például az ápolónők munkája? Arra szoktak a döntéshozók hivatkozni, hogy az egészségügyi dolgozók vannak legközvetlenebbül kitéve a fertőzésveszélynek, de szerinted mi nem érintkezünk testnedvekkel? Nem takarítunk a bentlakók után? Nem köhöghetnek le minket bármikor, amikor maszk nélküli embereket napi kétszer hőmérőzök karnyújtásnyi távolságból? A fogyatékos emberek mellett dolgozók letörlik a nyálat a gondozottjaik szája széléről, fürdetik őket, törölgetik a feneküket, a kolléganőm anyjuk helyett anyja a gondozott gyerekeinek. Ápolunk mi is, és emellett még lelkisegélyt is nyújtunk, ha kell. Nem lehetne elismerni azt is, amit mi csinálunk?
Az ellenzék már többször követelte, hogy az egészségügy mellett a szociális dolgozók is kapják meg az 500 ezer forintos pluszjuttatást – egyelőre hiába.
Kiemelt kép: Balogh Zoltán /MTI
