Szereti Wass Albertet?
Nem.
Miért nem?
Egyáltalán nincsenek vele szemben indulataim, egyszerűen csak vannak nála sokkal jobb írók a két világháború közti transzilvánizmus képviselői között, akiket jóval szívesebben olvasok. Sőt, fontosnak is tartom, hogy a magyar irodalomtörténet által méltatlanul lekezelt erdélyi irodalom a jelenleginél nagyobb hangsúlyt kapjon.
Kikre gondol?
Elsősorban Tamási Áronra, de meghatározó szerzőnek számít Kuncz Aladár, Kós Károly, Benedek Elek, Karácsony Benő, Molter Károly is. Éppenséggel pont Wass Albert miatt nem látszik, hogy milyen fontos alkotói ők a magyar irodalomnak.
Miért nem látszik?
Mert az elmúlt húsz évben – jórészt irodalmon kívüli szempontok miatt – ebből az időszakból őt emelték az egyetlen jelentős erdélyi íróvá. Nem látszanak ki mögüle a nála sokkal fontosabb alkotók. Közel hatvan köztéri szobra áll ma Magyarországon Wass Albertnek, holott nemhogy az erdélyi magyar irodalom élvonalába, de a középmezőnyébe sem tartozik. Ez súlyos aránytévesztés.
Ezt ki dönti el?
Sokat kell olvasni, és akkor nagy bizonyossággal eldönthető a dolog. Ha az ember ismeri a korszakot, akkor aggályok nélkül meg tudja állapítani, hogy Wass Albert valójában az irodalmi lektűr jeles képviselője.
Attól még szerethetik az olvasók.
Sőt, éppen ezért szeretik. Wass Albert újrafelfedezése nem csupán egy politikai szándék következménye, őt először egy könyvkiadó tette ismertté a rendszerváltás után, felismerve, hogy egy korábban betiltott lektűrszerzőt könnyű népszerűvé tenni az olvasók körében. Nem volt nehéz felépíteni köré egy marketing mítoszt, amelynek része lett a politikailag üldözött író képe is. Ezt emelte be a politikába később Csurka István és a MIÉP. Én azonban szívesebben olvasok nála jobb és értékesebb műveket létrehozó írókat. Egyébként érdemes megnézni, hogyan viszonyult a közvélemény a saját korában Wasshoz: jelentőségében nem tartozott az első húsz erdélyi író közé. Afféle úri műkedvelőnek tartották.
De hiszen kapott Baumgarten-díjat is.
Sok ígéretes író kapott Baumgarten-díjat, akiknek aztán más irányt vett a pályájuk. Ő is a könnyebb utat választotta.
A két világháború közti irodalom képviselői közül mindössze ketten voltak, akik politikai okokból nem jelenhettek meg a szocializmus évtizedeiben idehaza: Wass és Nyírő. Ez azért érdekes, mert a kommunisták egyébként tudatosan igyekeztek rehabilitálni a Horthy-korszak szélsőjobboldali vagy azzal kokettáló alkotóit.
Miért?
Mert magukhoz akarták kötni őket. Demonstrálni akarták velük, hogy ez egy szellemi értelemben szabad ország. Olyan, korábban jobboldali-szélsőjobboldali eszméket valló alkotóknak, mint Erdélyi József, Szabó Lőrinc és Németh László látványosan megbocsátottak, a Szálasi hatalomátvételét széles gesztusokkal üdvözlő Páger Antalt pedig egyenesen hazahozatták az emigrációból. Ezek a művészek megjelenhettek, színpadra állhattak, díjakat kaphattak. Nyilván másképp álltak azokhoz az írókhoz, akik csak rokonszenveztek a szélsőséges eszmékkel, mint azokhoz, akik aktív politikai szerepet is vállaltak. Ezért akadt fenn a rostán Wass és Nyírő. Wass háborús bűnösnek számított a baráti Romániában, függetlenül attól, hogy egy nyilvánvalóan koncepciós perben ítélték őt a távollétében halálra. Nyírő József pedig az úgynevezett nyilas parlament tagjaként lelkesen szolgálta Szálasi Ferenc rendszerét. A politikai okokból kiszabott szilencium azonban messze nem jelenti azt, hogy ők lettek volna a húszas-harmincas évek legnagyobb székely írói. A Horthy-korszakban egyébként nem létezett nemzeti alaptanterv, de voltak központi tantervek, amelyekben számos kortárs erdélyi író is szerepelt. Nyírő köztük volt, Wass Albert nem. Rá akkor nem is gondoltak, pedig politikai kifogásuk aligha lehetett a személye ellen.
Jogosnak tartja Herczeg Ferenc mostani „előléptetését”?
Herczeg Ferencnek jelentős az életműve, nekem odahaza egy dedikált kötetem is van tőle. Nem az a probléma, hogy ő bekerül a tananyagba, hanem az, hogy kiszorít ebből a körből más, nála fontosabb alkotókat. Végzetes aránytévesztésnek tartom, hogy a Nat által kiemelt, életrajzi szinten is feldolgozandó három prózaíró közül, Jókai és Mikszáth mellett éppen Herczeg legyen a harmadik, ne pedig, mondjuk, Móricz, Ottlik vagy Kertész Imre. Mindenkinek ajánlom olvasásra Herczeg Ferencet – függetlenül attól, hogy egyébként rajongott Mussoliniért –, de azon a polcon, ahová most az új Nat helyezte, kitakarja a nála sokkal jelentősebb prózaíróinkat.
Wass Alberttel ellentétben Herczeg Ferencet a saját korában jelentős szerzőnek tartották, háromszor jelölték irodalmi Nobel-díjra.
Persze, de fikarcnyi esélye sem volt arra, hogy megkapja, hiszen mindháromszor lényegében a barátai terjesztették fel. A jelölés ténye önmagában semmiképpen nem magyarázza ezt a felülértékelését az új Nat-ban. És ha ez szempontnak számít, akkor miért marad ki az egyetlen valódi Nobel-díjasunk?
Van-e olyan magyar író, aki ideológiai-politikai okokból ne kerülhetne be a nemzeti alaptantervbe?
Nincs ilyen. Ha kellően jó szerzőről van szó, akkor érdemes olvasni.
Igaza van Pokorni Zoltánnak, amikor azt mondja, „egy nyilas is tud jó regényt írni”?
Abszolút, elég csak Nyírő Józsefre gondolnunk. Tőle egyébként nem is a regényeit tanítanám, hanem a korai novelláit, illetve az Emberek a havason című filmet, amelynek ő írta a forgatókönyvét.
Akkor is lehet tanítani egy írót, ha szélsőséges nézeteket vallott?
Hát persze, hogy szabad tanítani fasiszta vagy kommunista írót. A jelenleg zajló Nat-vita egyik legfontosabb haszna az lehet, ha sikerül tisztázni: az életmű és az életrajz nem ugyanaz! Tőlünk nyugatabbra ez eddig sem volt kérdés. A kiváló francia prózaíró, az egyébként a nácikkal kollaboráló Louis-Ferdinand Céline művei a mai napig szerepelnek saját hazájában a tananyagban. Újra és újra kiadják a köteteit, nincs olyan irodalmi monográfia, amelyben ne emlékeznének meg róla. De mindenhol – így az iskolai órákon is – előkerül az a tény, hogy ő bizony szoros kapcsolatot ápolt a nácikkal, és ezért nem volt egy kiváló ember. Ugyanakkor senkinek nem jutna eszébe elnevezni róla egy utcát vagy egy könyvtárat. Vagy említhetjük az amerikai Ezra Poundot – aki egyébként most szintén bekerült a Nat-ba –, ő Mussolininek lengette a zászlót Rómában, miközben a honfitársai a fasizmus ellen harcoltak. Bár Pound a világ egyik legeredetibb költője, régóta tananyag számos országban, mégsem neveztek el róla sehol közterületet vagy közintézményt.
Az előbb úgy fogalmazott, hogy a kommunista nézeteket valló írókat is szabad tanítani.
Persze számos olyan kiemelkedő alkotó van, akik utóbb szembenéztek saját múltjukkal, és leszámoltak korábbi szélsőséges politikai nézeteikkel. Na ez például nem mondható el sem Nyírő Józsefről, sem Wass Albertről. De még ez sem probléma, az a lényeg, hogy mindenkiről el kell mondani az igazat a diákoknak, nem pedig kozmetikázott életrajzokkal meghamisítani a valós tényeket.
Azt mondja tehát, hogy ideológiai-politikai szempontból nem probléma, ha Nyírő vagy Wass bekerül a nemzeti alaptantervbe. Szobrot is lehet állítani nekik?
Ha az állami reprezentáció része a szoborállítás, akkor az komoly probléma, mert egy ilyen gesztus egyszerre értékeli az életművet és az életrajzot. Szemben azzal, ha egy szerző bekerül a Nat-ba, amelynek az alapja – jó esetben – kizárólag a művészi teljesítmény. Ha valaki otthon felállít a kertjében egy Nyírő-szobrot, vagy egy civil szervezet kezdeményez ilyet, azt el tudom fogadni. Csak aztán az érintett közösség vitathassa meg ezt a kezdeményezést. Visszatérve az alaptantervre: az embernek persze van egy olyan érzése, hogy Herczeg, Nyírő és Wass, sőt Ezra Pound beemelése az új Nat-ba kizárólag ideológiai-politikai megfontolásokból történt. Még egyszer mondom: nem ez a gond, hanem az, hogy náluk fontosabb szerzők és témák e miatt szorulnak háttérbe. Hogy az alaptantervben nincs Németh László, nincs Illyés Gyula. Mert a Puszták népe ideológiai okokból nem fér bele a két világháború közti Magyarországról sugallni kívánt képbe. Márpedig az irodalomtanítás legfőbb célja mégiscsak az lenne, hogy a diákok a legjelentősebb művekkel és szerzőkkel ismerkedjenek meg.
Fontos, hogy egy író egyúttal remek ember is legyen?
Egyáltalán nem szükséges, hogy egy művész erkölcsi hérosz legyen. Viszont hiába tökéletesek morális szempontból például a közéletet érintő döntései, ha ugyanakkor gyenge író. Esetleg nem az irodalom-, hanem a történelemkönyvekbe való, mint néhány márciusi ifjú, akiknek a műveit mára elfelejtettük.
Megfordítva: szabad-e rajongani olyan alkotóért, aki súlyos bűnöket követett el – akár jogi, akár erkölcsi értelemben?
Hogyne szabadna. Ha kritérium lenne a nemzeti alaptanterv összeállításakor, hogy abba kizárólag csak bűntelen szerzők kerülhetnének be, akkor nagyon rövid lenne a lista. Megvan a konkrét oka, hogy miért szeretnénk mindig erkölcsi példaképként tekinteni az íróinkra: amikor a XIX. század közepén Magyarországon elkezdtek irodalmat tanítani, akkor az egyházi iskolákban a szentek életútjára húzták rá az írók-költők életrajzát. Így lettek az alkotókból kivétel nélkül kiváló emberek, akik soha nem vétettek sem a magán-, sem a közerkölcs ellen, akik folyamatosan a családi boldogságért és a haza üdvéért küzdöttek. Nehéz dolog szembenézni az olykor kiábrándító valósággal. De muszáj.
Önnek is volt ilyen élménye?
Sokszor. Legutóbb akkor, amikor megjelentek összegyűjtve egy kötetben Kosztolányi Dezsőnek az antiszemita cikkei. Kosztolányi-rajongóként nem volt kellemes olvasni. Még akkor sem, ha tudom, az író utóbb szembefordult ezekkel a nézetekkel.
Mérsékelte a rajongását?
Nem. Csak nem volt éppen könnyű szembenéznem azzal, hogy ez is Kosztolányi. De ettől még nagyon fontos szerző, a Hajnali részegség meg remekmű. Nagyon sok hasonló példát mondhatnék. Ott van Szabó Lőrinc, akinek az életrajza sem a magán-, sem a közerkölcs területén enyhén szólva nem példaszerű. A huszonhatodik év című versciklusa a magyar szerelmi líra egyik csúcsteljesítménye, de csak Szabó Lőrinc halála után derült ki, hogy ezeket a csodálatos verseket nem a feleségéhez, hanem épp a költő miatt öngyilkossá lett szeretőjéhez írta. Ennek a ténynek az ismeretében nyilván más fénytörést kapnak ezek a versek, kitágulnak az értelmezési lehetőségek. Vagy ott van Tar Sándor és Szilágyi Domokos, akik jelentős életművet hoztak létre, miközben mindketten besúgói voltak a magyar, illetve a román államhatalomnak. Az összes bűnükkel együtt olvasni kell a műveiket, amelyekből talán az okokról is sok mindent megtudhatunk.
Ha már itt tartunk: kaphat egy művész, például Szabó István, életműdíjat, ha korábban elkövetett egy súlyos bűnt?
Ez nehéz kérdés. Függ attól, hogy ki adja a díjat. Ha egy filmszakmai szervezet dönt így, akkor elfogadom, hogy kizárólag szakmai szempontokat mérlegelnek. Ha ez egy állami díj, ráadásul egy még élő művészről van szó, akkor nem csak a szakmai szempontokra kell figyelni. Ilyenkor összességében kell tekinteni az életművet és az életrajzot. Szabó István egyébként az egyik kedvenc filmrendezőm, sokkolt, amikor kiderült, hogy főiskolásként jelentéseket írt a diáktársairól, de az talán jobban, hogy amikor ez nyilvánosságra került, semmilyen módon nem kívánt szembenézni a dologgal. Ez az ismeret persze más megvilágításba helyezi az egész életművét, érthetővé válik, miként tudja ez a művész olyan mélységgel és pontossággal megrajzolni az árulás természetét. A filmjeivel kapcsolatban semmit sem változtatott az értékítéletemen az a tény, hogy besúgó volt. Viszont azóta másképp tekintek rá mint emberre.
Az nem árnyalja a megtévedt művészek megítélését, hogy az egyes bűnök erkölcsi-társadalmi megítélése folyamatosan változik?
Az biztos, hogy az aktuális erkölcsi kívánalmainkat nem szabad visszavetíteni a múltba. Molnár Ferencről köztudott, hogy verte a feleségét. Ezt manapság, különösen a #metoo mozgalom elindulása óta egészen más súlyú bűnnek tekintjük, mint a saját korában, amikor a híres író mindezzel nem rítt ki a férfitársai közül. Nagy butaság lenne kisatírozni a magyar kultúrtörténetből például Balassi Bálintot, akiről nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy több nőt is megerőszakolt az élete során. Hol éteri tisztaságú szerelmes verseket írt, hol meg elrabolta az út szélén sétáló asszonyokat.
Könnyebben megbocsátunk egy zseninek, mint egy középszerű művésznek?
Minden bizonnyal. Érthető reakció, ha valaki azt mondja, nem kíváncsi egy olyan művész alkotásaira, aki bűncselekményt követett el, netán vér tapad a kezéhez, de ezzel az illető egyúttal meg is fosztja magát számos értékes alkotás megismerésétől. Szerintem sokat veszít, aki kizárólag erkölcsi okokból nem néz többé Kevin Spacey-filmeket, vagy nem hallgat Michael Jackson-számokat.
Visszatérve a nemzeti alaptantervhez: ha az olvasás szeretetére akarjuk nevelni a gyerekeinket, az újonnan bekerülő írók közül ki lehet a nyerő húzás?
Egyetértek azzal, hogy szükséges lektűr szerzőket is tanítani – így örömmel üdvözöltem Agatha Christie felbukkanását az alaptantervben –, és azt gondolom, hogy Wass Albertnek is ebben a körben van helye. Ha egy diák elolvassa tőle A funtineli boszorkányt, nagy eséllyel tetszeni fog neki, talán a korai novellák is, de az Adjátok vissza a hegyeimet! aligha fogja lekötni. Esztétikai értelemben véve Wass Albert-szintű, az olvasók által körülrajongott lektűr szerzője a szocializmusnak is volt, mégpedig Berkesi András. Mégsem jutott eszébe senkinek, hogy beemeljék a tantervbe, pedig őt is könnyű volt olvasni.
Jól értem, hogy ön szerint egy tanár nem tagadhatja meg egy általa fasisztának tartott alkotó tanítását?
Ezt lelkiismereti kérdésnek tekintem. Hasonlít ahhoz a helyzethez, amikor egy orvos személyes – vallási vagy lelkiismereti – okokra hivatkozva nem hajlandó abortuszt elvégezni. Vajon megteheti-e egy orvos, aki a közegészségügyben dolgozik, hogy így döntsön? Én ezt nem tudom eldönteni, de megértem a dilemmáját. Ezért is jó, ha egy alaptantervben választási lehetőségek vannak, nem pedig napiparancsszerű kötelező listák. Én mindenesetre nem értek egyet a bojkottal: szerintem egy pedagógusnak tanítania kell a fasiszta és a kommunista írót is, ha egyébként a művészi teljesítménye kiemelkedő. Csak ismertesse meg a diákokat az adott szerző idevágó életrajzi adataival is, és beszéljék meg ennek összefüggéseit.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
